Az nem kérdés, hogy miután tizenhat hónapot töltöttünk távkapcsolatban, elkerülhetetlen volt, hogy ebben az időszakban legyenek összezördüléseink, kisebb veszekedéseink. Persze igyekeztünk visszafogni magunkat, vagy legalábbis kulturáltan megbeszélni a nézeteltéréseinket, de még ha ez nem is feltétlenül sikerült, egyrészt egy jó veszekedést nem lehet WhatsApp- vagy Messenger-üzeneteken keresztül elintézni, másrészt sosem csaptuk egymásra a telefont, hanem amikor kezdtek volna elfajulni a dolgok, általában hátráltunk egy lépést – most komolyan megéri ezen vagy azon a hülyeségen összeveszni, amikor van így is elég bajunk a távolság miatt? Most megéri rácsapnom a telefont, hogy aztán furdaljon a lelkiismeret és ha nem érem el a bocsánatkérésemmel, stresszeljek azon, hogy vajon durcából nem veszi fel vagy lelépett valahová és esetleg valami történt? Amíg távkapcsolatban éltünk, akármilyen probléma is merült fel, nem söpörtük a szőnyeg alá, de nem is jutottunk el az egymással üvöltözésig, hanem inkább mély levegőt véve megbeszéltük. Szerencsére ezekből a momentumokból tizenhat hónap alatt csak egyet vagy kettőt tudnék felidézni, és mindkettő elég komoly témához volt köthető – a gyerekvállaláshoz és a színházhoz, pontosabban a színészethez. Jó témák voltak ezek, és utólag visszagondolva nagyon helyes, hogy relatíve korán beszéltünk róluk; talán majd egy legközelebbi posztban jobban is kifejtem.
Aztán, első találkozás – abban a viszonylag sűrű időszakban, amíg majdhogynem non-stop együtt voltunk Budapesten, semmin nem vesztünk össze. Pedig aggódtam, nem is kicsit, na persze én mindig mindenen aggódom, de ha belegondol az ember, jogos, hogy majdnem másfél év és nulla találka után most gyakorlatilag egy hónapra összebútoroztunk, hát persze hogy lesznek majd konfliktusok. Nos, tévedtem.
Azt hiszem, ez volt a mi „nászút-időszakunk”, vagyis amikor még csak a szépet és a jót láttuk a másikban, annyira el voltunk varázsolva a ténytől, hogy végre együtt lehetünk, egy időzónában és egy légtérben, hogy az kit érdekel, hogy horkol, hogy széthagyja a cuccát, hogy rendetlen, hogy hisztis, hogy nem fekszik le hajnal kettő előtt, hogy nem tud főzni… egyszerűen szemet hunytunk nagyjából minden fölött.
Amikor már kellően bejáratott volt a kapcsolat, vagyis már M is Cegléden élt és kialakítottuk a heti találkozási rutinokat, na akkor… akkor azonban csőstül. Emlékszem, valamikor februárban volt egy háromnapos hétvége, amikor gyakorlatilag minden nap összevesztünk valamin. Hogy nem hiszem el, hogy nem képes egy pillanatra abbahagyni a játékot, pedig nem azért jöttem, hogy nézzem, ahogy a barátaival Call of Duty-zik, hogy nem igaz, hogy én még egy nyomorult csirkét se tudok úgy megpirítani, hogy el ne csesznék valamit, hogy miért nem foglalkozol velem, hogy miért lógsz rajtam állandóan, hogy miért nem figyelsz soha, hogy miért vagy ennyire feledékeny, hogy miért így, miért úgy… csip-csup veszekedések voltak ezek, és nem tartottak sokáig, ahogy békülni sem volt nehéz, de tanulópénznek nagyon jó volt. Amikor elszáll a rózsaszín köd, vagy legalábbis elhalványul, amikor meglátod azt, amit eddig nem akartál, amikor megtudsz a másikról olyan dolgokat, amikről eddig fogalmad sem volt és egyáltalán nem tetszenek, amikor tényleg annyira összevesztek, hogy be kell zárkózz a fürdőszobába egy tíz percre kiengedni a gőzt és végiggondolni, amikor a másik az idegeiden táncol…
…és amikor minden egyes ilyen pillanat után eljön az a pont, hogy kifogytok a szuszból, egymásra néztek, és rájöttök, hogy oké, minden nap hajnalig játszik, oké, nem tud főzni, oké, hogy néha idegesít, oké, hogy néha tényleg úgy gondolod, több figyelmet érdemelnél…
…de mindez nem számít, vagy legalábbis nem úgy és nem annyira, mert basszuskulcs, mégis szeretitek egymást, mégis együtt akartok lenni, túllendülni ezen is, és te jó ég, szakítani, dehogyis, emiatt a hülyeség miatt, szeretem és ő is szeret és együtt akarunk lenni, és nem annak ellenére szeretem és nem annak ellenére vagyok vele és maradok vele, hogy tudomisén, horkol, hanem egy kicsit pontosan azért. Mert majd megszokom, és így fogom szeretni és már most is így szeretem, és tudom, hogy egy idő után már az zavarna, hogyha nem így lenne. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, na.
Kapcsolódik ehhez egy nem is olyan régi történet, ami ezt remekül példázza. Elöljáróban, nekem (vagyis most már tulajdonképpen nekünk) van egy szabályom, amihez ha kő kövön nem marad, akkor is ragaszkodni fogok: mégpedig, teljesen mindegy, mennyire vesztünk össze vagy éppen mennyire idegesít vagy utálom az adott pillanatban – soha nem alszom a kanapén. A kapcsolatunk elején megegyeztünk az együtt alvásban, és ez egy olyan dolog, amihez ragaszkodom (kivéve, oké, ha a másik náthás vagy megy a hasa vagy bármi nem érzelmi ok); mert ha egyszer felmerül a kanapé, mint opció, onnantól kezdve az már talonban lesz, és nagyon könnyű eljutni odáig, hogy „nem igaz, már megint félbarna kenyeret vett fehér helyett, sose figyel, ezzel felhúzott, akkor ma sem alszunk együtt.” Sarkítok, de remélem, érthető. Ez tulajdonképpen egyezik a „soha ne feküdjetek le úgy, hogy haragszotok egymásra” intelemmel, ezzel lehet vitatkozni vagy egyetérteni, mindenesetre, mi így vagyunk vele.
Na, alig pár héttel ezelőtt, amikorra már egyébként tényleg elcsitult a kezdeti veszekedésár, és azóta se és azelőtt se vesztünk össze egyébként, valamin tényleg iszonyatosan összekaptunk. Hülyeségnek indult, aztán egyre jobban belementünk, végül egy akkora orbitális veszekedés kerekedett az egészből (ekkor volt körülbelül este fél tizenkettő), hogy mielőtt végiggondolhattam volna, mit csinálok, fogtam a párnámat és a takarómat és nemes egyszerűséggel kivittem őket a nappali ágyára (a „kanapéra”), egy pillanatra megfeledkezve sziklaszilárd elveimmel a témában. Kellett néhány perc, hogy belássam, tökmindegy, mi lesz, úgyse fogok itt aludni, előbb-utóbb megadom magam és visszamegyek. Mégis maradt bennem némi sértettség – M-t látszólag nem zavarta a helyzet, úgy nézett ki, ő tökéletesen elégedett lenne ezzel a felállással, ami persze csak még makacsabbá tett; miközben én a nappaliban dühöngtem, ő eltette a maradék kaját, fogat mosott, pizsamát vett, és amikor már azt hittem volna, hogy kész, ennyi volt, ennyit ér neki az elhatározásunk, akkor egyszer csak megállt előttem, felém nyújtotta a kezét és halkan, kedvesen annyit mondott:
“Na, gyere.”
Felvont szemöldökkel néztem rá, de ő nem tágított:
“Te is tudod, hogy nem fogsz itt aludni, és azt is tudod, hogy azt akarom, hogy velem aludj, mert ott a helyed.”
Minden további nélkül megfogtam a kezét és hagytam, hogy segítsen visszaköltözni a hálószobába. Aznap éjjel se aludtunk külön, és egyikünk se aludt el úgy, hogy tüske maradt volna benne.
P
Instagram: @usatohungary
PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary
Boldogság Tízezer Kilométerre 