Mi az otthon?

Persze, persze, tudom – amibe beleszületsz, vagy amit megteremtesz magadnak. Otthon az, ahol felnőttél, papa, mama, gyerekek, és otthon az, amit létrehozol, miután megházasodtatok, férj és feleség, papa mama gyerekek (plusz a kertes ház meg a kutya). Otthon az, ahol este lefekszel, ahová meló után hazaesel, ahonnan reggel elmész, ahol szeretnek, ahol hiányzol, ahová visszavárnak. Ez mind-mind otthon.

Amikor elhangzik az a szó, hogy „otthon”, az embernek automatikusan egy hely jut eszébe. Esetleg egy – általában konvencionális – család. Vagy az elhíresült „mindenhol jó, de legjobb otthon” mondás. Vagy valami ilyesmi, de legfőképpen egy hely. Webster szerint a „home”: „one’s place of residence” vagy „the social unit formed by a family living together”. A WikiSzótár szerint: „személyes lakóhely, ahol egy család él huzamosabb időn át” vagy, átvitt értelemben, „családias lakóhely, családias környezet”.

Vagyis, mi kell az otthonhoz? Család és egy hely.

Szerintem viszont nem. Mármint, oké, persze, de, az otthon egy hely, méghozzá olyan hely, ahol egy család vagy egy ember lakik, de ez itt nem merül ki. Igen, az otthon jelentheti a házat, ahol a szüleimmel felnőttem vagy az első lakást, amit a saját pénzemen béreltem ki és lakom benne, egye fene, néhány esetben még az egyetemi koliszoba is lehet otthon, de van ennek a szónak egy másik értelmezése is, amiről nem sokat hallunk.

Az otthon lehet egy ember is.

Amikor például mi ketten először találkoztunk a repülőtéren – az is hazatérés volt. Közel-távol nem volt valódi, közös otthon, se család, se kertes ház, se kutya – de hazatérés volt. „Home is where the heart is”, vagyis „az otthon ott van, ahol a szív”. Gusztustalanul nyálas duma, de van benne valami, azt el kell ismerni.

Honnan ismerhető fel, ha az otthon nem valami, hanem valaki? Ezek szerint mindenkinek van egy helybéli otthona és egy emberi otthona? Vagy ez csak azokra vonatkozik, akik párkapcsolatban, házasságban élnek? Lehet otthon az édesanyám vagy a legjobb barátom? Remek kérdések, olyanok, amiket érdemes feltenni, és amire nem adhat általános választ senki, mert a végső válaszadónak annak kell lennie, aki elsősorban feltette ezeket a kérdéseket. Én csak annyit tudok mondani, mint nem kvalifikált, de hobbifilozófus, hogy otthona mindenkinek van. Lehet, hogy valakinek ez csak a helyet jelöli, és lehet, hogy ez valakinek csak egy ember; a lényeg az, hogy a szó tágabb értelmében senki nem otthontalan. Igen, otthon lehet a családi ház, otthon lehet a feleségünk, otthon lehet az édesapánk, a kutyánk, sőt – önmagunk is.

Otthon az, ahol teljes mértékben önmagad vagy. Ahol nincsenek se álarcok, se színjáték, se kiegyenesített hát. Otthon, ahol biztonságban vagy, ahol jól érzed magad, ahol végül is boldog vagy. És ha az „ahol”-t behelyettesítjük, mint „akivel”, kész az egyenlet, kész az ember, aki egy más értelemben otthon.

És nekem ez az otthon M; nem a hely, ahol él, hanem ő maga. Röpke négy hónap alatt, amióta itt van, összesen öt helyen „lakott” vagy laktunk együtt: először az az airbnb, ahol a találkozás utáni első hetet töltöttük, és ami talán a kedvencünk volt az „otthonok” között (persze el is kérték az árát, de visszagondolva abszolút megérte, mert valóban idilli környezetet biztosított egy abszolút idilli első héthez). Aztán ott volt az a néhány nap egy hostelben, ahol az eligazítás folyt, és ahol maradni kényszerültünk némi előre nem látott papírmunka miatt. Ezt egyikünk sem szerette, egyrészt mert akaratunkon kívül kellett rá költenünk, másrészt M szervezete itt látta be, hogy a budapesti mínuszfokos januárral szemben tehetetlen az ő texasi tizen-huszonfokokhoz szokott immunrendszere, így bekapott egy meglehetősen kellemetlen megfázást, harmadrészt pedig mert nyomasztott minket a tudat, hogy még mindig nincs kéznél minden papír, ami ahhoz kéne, hogy végre dolgozni kezdhessen. A harmadik otthon a szó szoros értelmében az én otthonom volt – a szülői riadóztatás után férfistul „hazaköltöztem”, és ez megint csak egy olyan hely és olyan néhány nap volt, amire mindketten örömmel, hálával és szívesen gondolunk vissza. A negyedik már Cegléden volt, igaz, ez is csak ideiglenesen, hiszen – mint ahogyan azt előzőleg talán már említettem – annyira új építésű lakást utaltak ki neki fentről, hogy márciusig nem is készült el; így egy-másfél hónapig az igazgató, vagyis a főnöke vendégházában húzta meg magát. Ő nagyon megszerette, bár a házikó maga kicsi volt, engem eleinte feszélyezett a tudat, hogy gyakorlatilag egy idegen családdal egy telken, ha nem is teljesen egy háztartásban éltünk, aztán gyorsan összeismerkedtünk, hála a nyitottságuknak mindkettőnk felé és a hétvégi vacsorameghívásoknak, amire gyermeki örömmel mondtunk mindig igent, és végül azt hiszem, egy kicsit mindketten sajnáltuk, amikor elkészült az új lakás.

Most itt lakik/lakunk. Nem igazi otthon, még nem, elkezdtük már belakni, de nem a miénk még, nem minden működik úgy, ahogy kéne, és messze vagyunk még attól, hogy vacsoravendégeket hívhassunk – ahhoz előbb spórolni kéne, majd ezt a spórolt pénzt egy összegben el kéne verni az IKEÁban, hogy ha nem is lesz azonnal száz százalékig otthon, legalább a vendégeknek legyen elég hely az asztalnál és elég ülőalkalmatosság a nappaliban.

Mégis azt mondom, hogy mindig, amikor elmegyek M-hez, tulajdonképpen hazamegyek. Nem a házba, nem az az otthonom, és azt hiszem, még istenigazából neki sem – hanem hozzá haza, az emberhez, akire igazak mindazok a tulajdonságok, amiket az előbb elsoroltam. Vele aztán nem kell vigyáznom, mit mondok vagy hová lépek, meglepően gyorsan összecsiszolódtunk az együtt töltött négy hónap során, és úgy létezünk már egymás mellett, úgy járunk-kelünk egymás életében, mintha az első naptól kezdve így lett volna.

Mindig kicsit hazamegyünk, amikor találkozunk, és ha a lakás még nem is otthon, mi azzá tesszük, mert egymásnak otthon vagyunk.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary