Tősgyökeres nagyvárosi lány vagyok. Jó, rendben, tegyük hozzá, hogy magyarországi mércével nézve, ugyanis valószínűleg egy New York-i vagy egy londoni lazán képen röhögne, ha meghallaná ezt az állításomat. Mondjuk inkább úgy, tősgyökeres budapesti. Illetve hát, Budapest is relatíve nagyvárosnak számít, ezt bárki alátámaszthatja, aki járt már a Körúton vagy a Belvárosban. Minden megvan itt ugyanis, ami bármely más nagyvárosnak is alapkelléke (legfeljebb kicsiben) – turistacsalogató látványosságok, pezsgő éjszakai élet, nemzeti dohányboltok és szórakozóhelyek minden sarkon, Mekik, KFC-k, Döner kebabos bódék 0-24-es nyitvatartással, amit egy elhúzódó csajos este után sűrűn megköszönünk annak, aki kitalálta; ruha-és márkaboltok, nem ritkán szorosan egymás mellett, plázák és szupermarketek, parkok, sétáló- és vásárló-utcák, éttermek tucatszámra, rengeteg ember és persze a közlekedés: sok-sok-sok autó, buszok, villamosok, metrók, az ember mondhatni gyorsabban közlekedik a város szívében BKV-val, mint kocsival.
Szeretek budapesti lenni. Szeretem, hogy mindig van valami, hogy mindig vannak emberek az utcán, hogy a pezsgés mintha sosem szűnne meg (főleg nyáron). Szeretem (még ha iszonyatosan idegesít is), hogy jobb helyekre, ha spontán mész is, érdemes asztalt foglalni, mert úgyis tele lesz. Szeretem, hogy millió lehetőség között tudok válogatni, mikor csak kiugrom egy kávéért, és szeretem, hogy a szombati társasággal sincsen törzskocsmánk, mindig ki tudunk próbálni valami újat. Szeretem, hogy bár húsz éve itt élek, még mindig vannak olyan helyek, ahol életemben nem jártam. Szeretem a huszadik századi gyönyörű, tiszteletet parancsoló emeletes házakat, és egye fene, szeretem a paneldzsungeleket is. Szeretem a belső udvarokat, Isten (vagyis inkább legjobb barátnőm) a megmondhatója, mennyire. Szeretem, hogy ha este tízkor találjuk ki, hogy elfogyott a kenyér, akkor is le tudok ugrani egy vekniért. Szeretem, hogy mindig van valami program, még akkor is, ha relatíve kevésszer veszek részt ezeken. Szeretem, hogy sok a színház, a kultúrhely. Szeretem, hogy nincs olyan, hogy egy filmet ne játszana legalább egy mozi a sok közül. Egye fene, még azt is szeretem, amikor olyan rohadt tömeg van a négyeshatoson szerda délben, hogy az ember elcsodálkozik, hogyan és miért.
Egyszóval: szeretem, hogy Budapest nagyváros. És szeretek nagyvárosi lány lenni. Nem tartom persze kizártnak, hogy nem fogok életem végéig ott élni, de mégis – ha el is költözöm, valami mindig vissza fog húzni. Ott születtem, ott lakom, szeretem. Kész.
Amikor először töltöttem huzamosabb időt Cegléden, ott-tartózkodásom alatt végig azt hittem, szinte üvölt rólam, hogy „pesti lány”. Bármerre néztem, bárhová mentem, még ha csak a Sparban köszöntem is az eladó lánynak, tisztán éreztem, hogy ez nem az én terepem. Persze, Cegléd azért nem egy Makkoshotyka, városnak város, öt-hatszáz éve, és igazán nem panaszkodhatom, még „nagyvárosiként” sem, meg hát, a fenébe is, Ferihegytől nincs negyven percre vonattal, de mégis, az én kis budapesti lelkemnek tűz és víz a kettő.
Cegléd csendes. Meglepően csendes. Főleg hétvégén. Itt már nincs olyan rész, ahol ne jártam volna még, holott körülbelül három hónapja vagyok vissza-visszatérő látogatója. Minden gyalogtávolságra van, semmi sincsen fél óra sétánál messzebb (bár olyankor azért a lelkemet is eladnám egy hét-nyolc percenként járó buszért). A Coop-ban a pénztáros nénivel már megismerjük egymást, a személyimet se kéri többet, ha én viszem haza a sört vagy a dobozos fröccsöt (sztereotip egyetemista dolog, tudom…), mert hiába van három bolt is errefelé, nem tudok elég ritkán járni. Turi van, Mayo Chix meg Retro Jeans, jelenleg mindhárom zárva, de a ruhatáramat csak innen tudnám összerakni. A házak javarészt egyszintesek, de legalábbis kertes- és családi házak (csak a vasútállomás környékén van néhány paneltömb), és a macskák és kutyák száma egyenlő a biciklisek számával (ami nem kevés). Iskolából azt hiszem, több van, mint üzletből. Étteremből négyet számláltam, kocsmából hármat (bár abból valószínűleg van még), gyorsétteremből pedig kettőt, mindkettő kebabos. Gyorsétteremlánc nincs. Ami viszont van, az vasárnapi zárvatartás. Meg amúgy is szemfülesnek kell lenni, itt ha este tízkor elfogy a kenyér vagy szombaton négy órakor eszedbe jut, hogy elfelejtettél húst venni a vacsorához, akkor vársz holnapig.
Kevesebb a nyüzsi, kevesebb a jármű, kevesebbek a lehetőségek – de hát, jóval kisebb a város maga is.
Meglepődtem, nem tagadom, amikor először „beköltöztem”. Egy kicsit hiányzott Budapest, no. Aztán nem telt bele egy hétvége, és megszerettem. Nagyon. Megszerettem, hogy itt kicsit én is lelassulhatok. Megszerettem a kézműves, „limitált” tonhalas szendvicset a péknél, megszerettem, hogy a gyorskaja az egyenlő lett a pizzával, és megszerettem, hogy az Arizona étteremben mindig ugyanaz a nagyjából korombeli pincérlány fogad minket. Megszerettem, hogy sétálni kell és nincsen villamos. Megszerettem azt a vidéki kocsmahangulatot a bárokban, ami Budapesten nincs, vagy legalábbis csak a külkerületek kevésbé lakott részein. Megszerettem, hogy itt azért nincs olyan, hogy valakit egyszer látsz életedben, aztán elfelejted (például, amikor beültünk teázni egy cukrászdába, majd a következő héten a Táncsics-bálon a velem szemben ülő szimpatikus szőke hölgy felismert onnan, mert véletlenül ő is éppen ott teázott). Összességében – tetszik, hogy Cegléd nem nagyváros.
Most már nem biztos, hogy tudnék választani, ha valaki azt kérné, úgy telepedjek le az egyik helyen, hogy aztán soha többé nem mehetek vissza a másik helyre. Igen, amíg csak élek tősgyökeres budapesti leszek és büszke leszek rá és mindig szeretni fogom – de ha hazamegyek, vissza a nyüzsgő, zajos, nagyvilági városba, egy kicsit mindenről Cegléd fog eszembe jutni, és olyankor egy kicsit hiányozni fog.
Most jó, most szeretek kétlaki életet élni. Mindkét város más, és én mindkét várost másért szeretem. A nagyot azért, mert nagy, a kicsit azért, mert kicsi.
Néha nem árt kissé tágítani a látókörünket – ezt én is nagyon gyorsan megtanultam. Egy évvel ezelőtt még azt mondtam, soha nem tudnék Budapestnél kisebb városban lakni; most már nem mondom. És örülök, hogy, túlozva ugyan, de kicsit mindkét várost az otthonomnak hívhatom és tiszta szívvel mondhatom – ismerem.
P
Instagram: @usatohungary
PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary
Boldogság Tízezer Kilométerre 