Amióta – főleg a vírus miatti három hét itt/három hét ott sormintát követjük – gyakorlatilag együtt élünk, rengeteg időm van gondolkodni különböző filozofikus témákon; például azon, mit is jelent igazából felnőni, mivel jár és hogyan történik.
Életem első húsz évében otthon éltem, a családommal, apa, anya, három gyerek, vörösfülű ékszerteknős. Mindig volt fedél a fejem fölött, étel a tányéromon, zsebpénz (később melóval szerzett fizetés) a zsebemben, egy hely, ahol a napjaim nagy részét tölthettem (vagyis különféle iskolák), és úgy egyáltalán, nem nagyon éreztem szükségét felnőni. Persze, öregedtem, bölcsebb lettem, egyre nagyobb szabadságot kaptam és egy idő után magamnak kellett megtanulnom a saját időm és pénzem beosztani, de gyakorlatilag mégsem kellett felnőnöm. Nem nekem kellett elintézni a heti bevásárlást, csak a saját szórakozásomra „kellett” költenem, a lakásban egyedül a saját szobámat takarítottam (khm, már amikor és már ahogyan… jó, na, vicceltem), nem kellett törődnöm a kóbor pókokkal és egyéb roppantul félelmetes és vérszomjas bogarakkal, vagyis gyakorlatilag nem kellett önállósodnom. Ugyanakkor, hiába voltam tizennyolc, tizenkilenc, húsz éves „papíron felnőtt”, az „amíg az én kenyeremet eszed” elv alapján a családfőim által hozott szabályok rám is érvényesek voltak. Vagyis: este tizenegykor lámpaoltás, reggeli-ebéd-vacsora a többiekkel, amikor azt mondják, általam előre meghatározott időpontra otthon vagyok, betartom a családi napirendet és szabályokat, és aktív tagja vagyok a „lakóközösségnek”. Furcsa átmenet ez, papíron felnőtt, egyetemista, aki tudja mit csinál, döntéseket hoz, viseli a következményeket, büntethető de szabad és teljes jogú polgár, ugyanakkor mégiscsak gyerek, aki a szüleivel lakik, azok szabályai szerint él, és nem kell azon aggódnia, mikor fog elfogyni a kaja a hűtőből.
Mielőtt megtapasztaltam volna egy másfajta, valóban felnőtt életmódot, jó kamasz (később jó fiatal felnőtt) módjára csak a szabályok értelmetlenségére tudtam koncentrálni, és nem átallottam szidni őket. A francért kell minden este tizenegykor aludnom, amikor nem vagyok fáradt, miért kell reggelizni, miért adjak életjelet óránként, ha kimaradok, miért nem ihatok meg egy pohár bort a vacsora mellé, stb.
Aztán úgy alakult, hogy három hetekre kikerültem/kikerülök a szabályok, de ugyanakkor a védőháló alól is. Furcsa érzés volt, amikor először „magamra lettem hagyva”, amikor a házon már nem a szüleimmel és a testvéreimmel, de a korombeli párommal kellett osztozkodni, amikor nem volt már senki, aki helyettem mondja meg, mit csináljak – vagyis fel kellett nőnöm és magamnak kellett megalkotni a szabályokat, amiket azelőtt a szüleim hoztak.
Felesleges talán kiemelnem, hogy az első alkalom teljes káoszba fulladt: koleszkaján éltünk, amit sose előre vettünk meg, mindig aznap, hajnalban dőltünk ki és délben keltünk, ha akartuk, kimaradtunk, ha akartuk, kihagytuk a reggelit, egymásra voltunk utalva, két lázadó fiatal – és imádtuk.
A felnőtt lét tehát a szabadságot jelenti, gondoltuk akkor. A döntés szabadságát. És ez igaz. Részben.
Aztán nagyon gyorsan rájöttünk, hogy mégiscsak kellenek azok a nyavalyás szabályok. Hogy bár ehetünk minden este étteremben, hosszú távon a pénztárcánk fogja bánni; hamar megtanultuk megbecsülni a pénzt, és inkább választottuk a májkrémes kenyeret, mint a sokkal finomabb, de sokkal drágább és hosszú távon csak hizlaló és gyakran „nehéz” éttermi kosztot. Persze, megvan annak a szabadsága, hogy hajnali háromig ébren lehetünk, de másnap akkor nem kelünk fel dél előtt, vagyis elcsesztünk egy fél napot. Igen, ehetünk jégkrémet reggelire – de egyrészt minek, amikor a rántotta sokkal jobb, másrészt igenis a reggeli-ebéd-vacsora rendszere megnyugtatóan, biztonságosan monoton és sokkal egészségesebb. Megtanultuk, hogy takarítani márpedig meló, ugyanakkor sokkal jobb tiszta környezetben élni. Megtanultuk, hogy a pókokkal nekünk kell elbánni, mert senki más nem teszi meg helyettünk. Hogy jobb és gazdaságosabb előre bevásárolni, hogy nem érdemes kimaradni minden este, és hogy a felnőttek mégiscsak jól teszik, hogy „unalmas” életet élnek, mert az izgalom hosszú távon úgyis elmúlik, már nem lesz buli jégkrémet reggelizni vagy hajnalig bulizni mindennap, hogy magunknak és egymásnak is csak jót teszünk azzal, ha kialakítunk egy napi rutint és szabályrendszert.
Felnőni így hát felelősséggel jár: megtanulunk gondoskodni magunkról és egymásról.
Szabadság és felelősség – talán ez a két kulcsszó. A legfontosabb, amire rájöttem „független felnőtt” nőként, hogy a szabályok nem feltétlenül korlátok, éppen ellenkezőleg: megadatott nekünk az a szabadság, hogy mi magunk alakíthassunk ki szabályokat. És ha a saját szabályaink és korlátaink szerint élünk, már nem érezzük tehernek vagy aranykalitkának ezeket, hanem sokkal jobban megbecsüljük a létezésüket. Így válunk, tizenhat, huszonhat vagy harminchat éves korunkban, valódi felnőttekké.
P
Instagram: @usatohungary
PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary
Boldogság Tízezer Kilométerre 