Déjá vu

A szokásos három heti együttlétet újabb három külön töltött hét követte – ahogyan az már mifelénk szokásos volt. Ebből a három hétből kettőt pedig a családommal töltöttem, a Velencei-tavi nyaralónkban, mint minden évben. És hogy ez miért kiemelendő, ha egyébként se a „három hét itt, három hét ott”, sem pedig a kéthetes tóparti nyaralás semmi különleges?

Éppen azért, mert ez a két dolog eddig még sosem történt meg egyszerre.

Az első külön töltött egy hét éppen elég volt ahhoz, hogy elkezdjük kellően hiányolni a másikat, illetve, hogy kezdjük elfelejteni, milyen is volt, amikor non-stop együtt voltunk. Tudom, mindez „borzasztó tragikusan” hangzik, de ha belegondolsz, neked is furcsa, hogy miután elég időd volt beleszokni egyfajta életmódba, életritmusba, akár egy hét, sőt, pár nap is elég, hogy – miután kiszakítottak téged a megszokottból és áttettek egy kompletten másikba – elfelejtsd, milyen volt nem így lenni, és hogy kicsit azért visszasírd.

És akkor a második héten fogtuk a telepakolt bőröndöket, sporttáskákat, szatyrokat, amikbe két heti helyett gyakorlatilag két évre elegendő cuccot pakoltunk (ahogy az nálunk lenni szokott), és a júliusi forróságban leautóztunk a tóhoz. Engem pedig olyan elemi erővel kólintott fejbe a „dezsavű”, hogy csak na.

Ugyanis, a körülmények és a sors mesterkedései folytán úgy alakult, hogy pontosan egy évvel azelőtt voltam utoljára a nyaralóban, ugyanígy a családommal, ugyanígy két hétre, júliusban, ugyanazokkal a programtervekkel, napirenddel, érzésekkel – és ugyanígy M nélkül. Hirtelen úgy éreztem, mintha megint 2019 júliusa lenne (kivéve a boltban szigorúan maszkban császkáló embereket), mintha mi ketten még mindig a Texas-Magyarország távkapcsolatban lettünk volna, mintha sosem találkoztunk volna élőben, mintha a viszontlátás megint csak hónapok múlva következne be. Gyakorlatilag és röviden kifejezve olyan érzés volt, mintha az elmúlt fél év meg sem történt volna.

Ijesztő érzés volt, nem tagadom. Az első napok borzasztóan kényelmetlenül teltek. Azt vettem észre ugyanis, hogy pontosan úgy (hacsak nem rosszabbul) viselem és viselkedem, mint múlt nyáron: állandóan a telefonomat és az üzeneteimet lesem, kiborulok, ha nem tudunk mindennap telefonálni, késő éjjelig ébren maradok, csak hogy még egy kicsit beszélhessünk, és az, hogy nyár van és harminc fok és tó és medence és család, egyáltalán nem jutott el a tudatomig. Szinte mondhatjuk, hogy a múltban éltem, és őszintén nem tudom, miért volt ez a külön töltött három (vagyis gyakorlatilag kettő) hét más, mint az előzőek. Talán tényleg a durva déjá vu miatt, talán mert most az egyszer elfoglalt voltam (vagy legalábbis a családom próbált elfoglalni), így kevesebb volt az esélye, hogy egyszerre érünk rá, talán csak igazából az összes külön töltött időszak így néz ki, csak az idő megszépíti az emlékeket, gőzöm sincs. Mindenesetre így történt.

Ennek a delíriumos őrületnek az első hét vége vetett véget, amikor is a szobámban kuksoltam az ágyamon, kezemben a telefonnal, tök feleslegesen, mert délelőtt tíz volt, és M még bőven aludt, amikor villámcsapásszerűen jött a felismerés: jézusom, mi a francot művelek? A rádöbbenést követte az elszörnyedés, azt pedig a sárga földig szégyellés.

Mert úgy viselkedtem, mintha tavaly nyár lenne. Mert úgy viselkedtem, mintha nem látnám már így is havonta, és mintha nem találkoztam volna vele egyébként a nyaralás végén megint. Mert ő volt az egyetlen, akit a szemem és az agyam befogadott, aki körül forgott minden, és én egy pillanatra sem emeltem volna fel a fejem, hogy rájöjjek, ennek most rohadtul nem így kéne lennie.

Elszégyelltem magam, mert itt voltam, a Velencei-tónál, egy nagykertes házban, medencével, a tóval, a biciklimmel – a családommal, akiktől ezúton is elnézést kérek az első hétért. Ahelyett, hogy úgy fogtam volna fel, mint egy vakációt a szüleimmel és a testvéreimmel, akiket amúgy sem látok túl gyakran, inkább saját magamat és a múltat helyeztem a középpontba. Ez pedig veszélyes dolog. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, félretettem a telefonomat, és felnéztem. És biciklizni mentem, és olvastam, és csúnyán kikaptam pókerben az édesanyámtól, és a nővéremmel megnéztük a Mr. és Mrs. Smith-t, és szalonnát sütöttünk, és nyaraltunk. És igen, éjjelente üzengettünk, és néha azért rá-ránéztem a telefonomra napközben, és nyilván nem száz százalékban volt idilli ez a hét, de az én hozzáállásom lényegesen javult.

És hogy miért mondom ezt el? Azért, mert nem lehet eleget hangsúlyozni: mindegy, hogy a párkapcsolatod távkapcsolat vagy nem, mindegy, hogy milyen sűrűn találkoztok, hogy mennyi időt tölthettek együtt – azt sose felejtsétek el, hogy ti nem csak úgy léteztek, mint egy páros egyik fele. Ti nem a párkapcsolatotok vagytok, hanem egy-egy egész emberek, akik összejöttek egy másik egész emberrel, mert szeretik egymást. De szeretni nem csak a párunkat lehet, törődni nem csak velük szabad, és nem kéne, hogy ez az egy ember legyen a világ közepe. Ha együtt vagytok, toljátok neki ezerrel, hajrá! És ha nem vagytok együtt, mert mondjuk dolgoztok, barátokkal vagytok vagy a családdal nyaraltok, akkor pedig azt csináljátok teljes erőbedobással. A másik úgysem megy el, és bár tudom, hogy nehéz, de ezek a szünetek éppen arra tökéletesek, hogy az ember ne veszítse el a józan eszét. Az pedig sosem árt.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary