Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy aki szeretne gyereket, és úgy véli, ezen elképzelése szent és sérthetetlen, bár kissé még bizonytalan, de azért mégiscsak, az mindenképpen fogadja meg az alábbi két dolgot:
- ne menjen gyógypedagógusnak, ahol csak az első év során legalább harminc kurzus keretein belül magyarázzák neked, mennyi mindent cseszhet el a szülő akarva-akaratlanul a gyereknevelés legelső szakaszában, ami aztán csak nagy erőkkel visszafordítható károkat okoz (és akkor itt még nem is tanították azt a rengeteg minden mást, amit pedig a genetika vagy a sors, de legalábbis a gyerek szervezete tehet tönkre, vagyis amiről mi ugyan nem tehetünk, de ettől függetlenül ugyanúgy megtörténhet)
- ne kerüljön abba a helyzetbe, hogy (saját akaratán kívül vagy akár belül) kinevezzék egy, az országba frissen lepottyantott külföldi mentorának/segítőjének/ügyintézőjének, mindezt relatíve minimális vagy majdnem semmi segítséggel és háttértámogatással.
Nem mondhatnám, hogy bennem eddig túltengett az anyai ösztön vagy a gyerekszülés iránti vágy, de amióta harmadéves pszichoped-tanak hallgató vagyok, és amióta az én texasim az országunkba költözött, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ez nem az én utam. Ez a blog viszont nem a gyógypedagógia rejtelmeibe avatja be az olvasót, úgyhogy nézzünk kicsit jobban bele a „not-to-do list” második pontjába, és járjuk körül a felnövés témáját, most egy kissé más szemszögből.
Világéletemben, ezt tudni kell rólam, gyűlöltem ügyeket intézni. Hiába voltam felnőtt, még mindig édesanyámtól kuncsorogtam ki, hogy hívja fel az orvosomat/tanáraimat/bárki velem kapcsolatban álló hivatalos személyt – vagy írjon nekik –, hiába nekem kellett volna (hiszen az én ügyeimről volt szó). Szabályosan izzadtam és kétszázhúszas pulzust produkáltam, ha nekem kellett felhívnom bármilyen hivatalos szervet vagy egy ismeretlent – legyen szó állásjelentkezésről vagy időpontról egy új kozmetikusnál –, arról pedig ne is essék szó, milyen volt, mikor egyedül nekem kellett elmennem bankszámlát nyitni (ide történetesen tudom ajánlani Szabó Balázs Máté humorista Fel kell nőni című tizenegy perces videójának idevágó részletét, mikor ő került éppen ugyanebbe a helyzetbe). Egyszóval: hivatalos értelemben eszem ágában sem volt felnőni.
Mert felnőttnek lenni amúgy tök jó, olvasd el ennek a posztnak a társbejegyzését (kreatív módon a „Fel kell nőni” címet viseli, ki nem találtad volna… most esett le amúgy, hogy ezeknek a posztoknak és az idézett videónak is ugyanaz a címe, esküszöm, nem szándékosan, remélem, nem követek el éppen jogsértést vagy bármit. Na mindegy, fun fact, ugorjunk), amíg arról van szó, hogy hogyan próbálod megteremteni a saját kis új életedet a saját kis burkodon belül. No de, a felnőttléthez hozzátartozik az ügyintézés is. Nekem pedig, bár időközben megtanultam legyőzni a telefonálástól és a hivataloktól való félelmemet, mindig volt valaki a hátam mögött, aki segített, kitaposta az utat, vagy legalábbis mellettem állt, amíg én próbáltam bankszámlát nyitni vagy időpontot egyeztetni.
Aztán én is úgy-ahogy lekerültem Ceglédre, ahol M eddigi segítője (miután egy vitát követően, mintegy „wake-up call”-ként lemondott a posztjáról), illetve ezzel egyidőben kb mindenki más is, akinek köze volt a páromhoz, egyöntetűen úgy döntött/-ek, hogy „a kis pesti lány majd intéz mindent, úgyis annyit van itt”. Na ja.
Ezzel az én hivatalos dolgoktól amúgy is ódzkodó személyem gyakorlatilag kapott még a kezébe egy „gyereket”, akit csak úgy rábíztak, hogy nevelje fel, egyengesse az ő életét, innentől kezdve az én gondom, slusszpassz. Félreértés ne essék, M egyébként egy abszolút kompetens és felelősségteljes felnőtt, aki tud vigyázni magára és el tudja intézni a legfontosabbakat, de a hasonlat mégiscsak találó, elvégre nem beszéli a nyelvet, nem tudja az ügyintézés menetét mifelénk, és egyáltalán, semmi tapasztalata nincs (vagyis a kezdetekkor nem volt) arról, hogyan is mennek itt a dolgok. Ez nem is baj, kaphatott volna maga mellé egy hozzáértő mentort, akinek pontosan az a dolga és feladata, pontosan abban van tapasztalata, hogy megmutassa neki, hogyan kell TAJ-kártyát igényelni, időpontot kérni az orvosnál, vagy hogy milyen iratok kellenek a bevándorlási hivatalba, és hogyan zajlik a tartózkodási kérelemért folyamodás procedúrája.
Csakhogy nem kapott, vagyis nem teljesen, helyette inkább beledobtak engem, az aligfelnőtt, Cegléden ugyanúgy nem jártas lányt, aki szó szerint azzal az egyetlenegy lépéssel járt M előtt, hogy mindkét nyelvet beszélte. Ami hát, ugye, nem sok, mert hiába értem a szavakat, amik kijönnek mondjuk az ügyintéző száján, ha nem tudok érdemben reagálni, vagy hiába tudok angolra fordítani, ha nincs mit, mert én magam sem tudom, hogy mit kéne csináljak.
Hát így. Eleinte csak álltunk, néztünk egymásra és vonogattuk a vállunkat, hogy oké, de most akkor ezt mégis hogyan. Engedelmesen mentünk, amerre irányítottak minket, vittünk minden papírt mindenhova, meghallgattuk, bólogattunk, de egyikünk sem értett egy rohadt szót se, és továbbra se tudtuk, hogy mit kéne csinálni. Elvesztünk.
Aztán egy idő után megelégeltük persze, hogy csak megyünk, mint a birkák, már amikor kapunk útmutatást, az asztalra csaptunk, vettünk egy rohadt mély levegőt, és kimondtuk az elkerülhetetlent: hát fel kell nőni ehhez, basszus. Nem egyik pillanatról a másikra persze, de lassan elkezdtünk (vagyis, na jó, elkezdtem, ne legyünk álszerények) odafigyelni arra, mi folyik körülöttünk, és tanulni. Legyűrtem a telefonálástól való undort, és felhívtam az orvost, hogy mikor mehetünk a receptért. Megembereltem magam (vagyis leküldtem egy szíverősítő felest – na jó, nem, csak vicceltem), összeszedtem az összes papírt is, és elintéztük végre a hónapok óta húzódó tajkártya-mizériát. Az ügyintéző néni szemébe néztem, és a „hát én nem tudom, engem így küldtek ide, fogalmam sincs az egészről” hozzáállás helyett bólogattam, tudomásul vettem, megjegyeztem, aktív résztvevője lettem a folyamatnak – mint egy felnőtt, aki megtanulta maga intézni a saját ügyeit.
Nem mondom, még mindig, hogy kvalifikált lennék erre a feladatra. Azt se mondom, hogy örömmel csinálom. Még mindig szeretném, ha átvenné a feladatomat valaki, akinek tényleg ez a dolga (vagy, egye fene, maradhatok én is, de akkor szerződtessenek, tartsanak egy gyorstalpalót és fizessenek ki…). Azt viszont őszintén tudom mondani, hogy hiába púp a hátamon, hiába utálom még mindig az ügyintézést, de azért piszkosul hasznos volt. Igen, még mindig háromszor elgyakorlom magamban, hogy mit fogok mondani, mielőtt tárcsázok – de legalább már nem várom el, hogy más tegye meg helyettem, és ha bele kell állni, hát bele kell állni. M-t pedig nyúzom a magyarral, mint állat, mert hálistennek úgy tűnik, előtte már csak ez az egyetlen icipici akadály áll, hogy végre ő maga vehesse át ezeket a feladatokat. Hát, úgy tűnik, felnőttünk (vagy legalábbis elkezdődött a folyamat).
P
Instagram, Twitter: @usatohungary
Boldogság Tízezer Kilométerre 