Catfish-huszárok

Mivelhogy manapság rohamosan fejlődik a technika és „szűkül” a világ – vagyis manapság már nincs a Földnek olyan szeglete, ahová ne lehetnénk képesek eljutni vagy az ahol élőkkel ne volnánk képesek kommunikálni –, a távkapcsolatok is egyre inkább virágkorukat élik (ezt talán említettem is a legelső posztok valamelyikében). Ezzel együtt pedig, ha csak a LDR-eket nézzük, a „muszájból” távkapcsolat, vagyis a „személyes ismertségből távkapcsolat”-modell helyét és gyakoriságát egyre inkább átveszik az „eleve távkapcsolat”-kapcsolatok: vagyis amikor a páros két tagja az interneten/randioldalon/közösségi médián talál egymásra, és úgy lépnek kapcsolatba, hogy előtte személyesen soha nem találkoztak.

Mindig melengeti a kicsi szívem, mikor ilyesmi párkapcsolatok success storyját olvasom, látom vagy hallom, és hipokrita lennék, ha ez ellen mernék szót emelni, hiszen az én saját történetem is egy ezek közül, vagyis az utóbbi távkapcsolat-típusba tartozik. Igen, mostanában egyre gyakoribb az ilyesmi, egyre kevésbé akadály a párok számára a távolság, és az „internetes párkapcsolatok” (akár LDR, akár nem) úgy dübörögnek, ahogy eddig még sohasem, úgy terjednek, mint a gaz, ha fogalmazhatok ilyen (nagyon nem) költőien.

És mégis. Tudom, hogy ez már manapság bevett szokás, tudom, hogy én is ezt a csoportot erősítem, tudom, hogy az emberek utálnak „worst case scenariókról” hallani, mégis úgy érzem, valamennyire a kötelességem ennek az egésznek az árnyoldalát is bemutatnom. Mert igen, a mi történetünk egy sikersztori, méghozzá a rizikósabbik fajtából (vagyis M gyakorlatilag ugye úgy költözött ide, hogy előtte nem volt egy „csekkoljuk le egymást” személyes találkozó, hanem instant mélyvíz), és a blogbejegyzéseket olvasva simán tűnhet úgy, ez az egész mennyire király, hát akkor nosza, internetre fel, fogjuk ki magunknak életünk szerelmét, az se baj, ha kilométertízezrekre él, nézd már, nekik is sikerült meg nekik is, biztos az én nagy szerelmem is ott vár engem discordon/LoL-on/Instagramon/Tinderen/mittudoménhol. Na, és akkor itt álljon meg a menet egy kicsikét.

Nem mondom, hogy internetes megismerkedésből ne lehetne mesébe illő love story, ahogy azt sem, hogy minden „eleve LDR” párkapcsolat kudarcra van ítélve (mert hát, na, mi vagyunk az egyik élő példa). Azt viszont igenis állítom, hogy az internet még mindig nem az a rózsaszín vattacukorba csomagolt cukiság- és ártatlanság-bomba, amit egyes, főleg fiatal és naiv, de legalábbis ízig-vérig ártatlan gyerekek/fiatalok hisznek, hogy az. Főleg, ha a szerelem és a párkapcsolat is a képbe kerül, mert ott aztán olyan rózsaszín felhő tudja ellepni az emberek szemét, hogy onnan még a jóisten se tudja józan észre pofozni őket. Pedig, hiába, hogy az érzelmek egyáltalán nem a tudatosságról szólnak, néha nem árt józannak maradni, megkérdőjelezni dolgokat, és úgy egyáltalán, óvatosnak lenni.

Az oldal, amin keresztül M és én találkoztunk, egy meglehetősen ártatlan, ártalmatlan website (nyilván, mihez képest). Mindkettőnk profilja azért úgy és olyan információkkal volt kitöltve, hogy az ember nem kezdett el azonnal botokra vagy catfishelőkre gyanakodni, és mindkettőnk több képet is feltöltött, ami oké, még nem bizonyít semmit, de legalább nem egy darab, fullhomályos profilkép volt, és nem is a szimpla alapbeállított. Óvatosan közeledtünk egymáshoz, eleinte tényleg relatíve semmitmondó témákról csevegtünk, látszólag tényleg tök oké volt, én se indítottam be a pánikgombot (nem is gondoltam rá), aztán az első „naakkorittmostálljunkmegjujuj”-érzés akkor jött, amikor elkérte a telefonszámom.

Oké, igen, lehet, hogy én vagyok a paranoid boomer, de nem szokásom csak úgy elszórni a számomat mindenkinek – főleg nem egy, az interneten megismert és csak képeken látott, külföldi illetőnek. Abszolút megértem persze, ha valakinek ez még csak meg se közelíti az „álljunk meg egy pillanatra” határát, elvégre, ha gáz is van, egy telefonszámból még nem derül ki sok minden, a másik számát le lehet tiltani, a tiédet ki lehet cserélni, már nem olyan egyszerű (vagy „civileknek” nem is lehetséges) lekövetni, szóval teljesen rendben van, ha valakinek a mobilszámcsere tök oké. Én azért mégiscsak elgondolkodtam, mi lesz, ha megadom, és kiderül, hogy valami nem stimmel ezzel a fickóval. Aztán arra jutottam, hogy ez még akkor sem a világ, plusz nekem is meglesz az ő száma, nagyjából ugyanott vagyunk ezzel, így hát megtörtént a számcsere – a WhatsApp-használattal együtt pedig megérkeztek az első képek/szelfik, vagyis itt azért az én paranoid lelkem is megnyugodott, főleg, miután kölcsönösen be is követtük egymást Instagramon. Itt már azért úgy voltam a dologgal, hogy egyrészt nem létezik, hogy valaki ennyi energiát fektessen abba, hogy kamu legyen, nem is tudna összeszedni ennyi, teljességgel nem-professzionális fotót ugyanarról az emberről, illetve ilyen profin kezelni egy nagyon is valós(nak látszó) Instagram- illetve Facebook-profilt, másrészt ha pedig igen, mégiscsak egy kamuprofilról van szó, akkor tudod mit? Még kalapot is emelek.

Természetesen, mint az néhány héttel később kiderült, nálunk nem ez volt a helyzet, az első facetime-randi után már szemernyi kétség sem maradt az identitását illetően, és pár hónappal később pedig már a szándékait illetően sem – így a mi kis történetünk ebből a szempontból valóban happy enddel zárulhatott.

No de, honnan ismerszik meg a catfish, és mi az ilyen embereknek a célja? Nem állítom, hogy szakértő lennék a témában, de azért van pár olyan ordító jel, amit ha meglátsz, azonnal tudd: menekülj. (na jó, ennyire nem gázos, de az azonnali tiltás és kapcsolatmegszakítás azért jár)

• ódzkodik képet küldeni, és semmiféleképpen nem hajlandó facetime-olni: igen, előfordul, hogy valaki nem szeret szelfiket készíteni, és kényelmetlenül érzi magát a Skype-kamera előtt (velem is ez volt a helyzet). De ha sem egy valamirevaló Facebook- vagy Insta-oldalt nem bír felmutatni, és hónapok múlva sem hajlandó legalább arra az öt percre bekapcsolni a kamerát és beszélgetni veled, csak hogy megtudd, valóban jó emberrel beszélgetsz-e, akkor ez felejtős. Még ha nem is catfishingről van szó, abba gondolj bele: vajon, ha egy ember kamerán keresztül sem engedi látni magát, annyira szégyellős, merni fogja-e majd önmagát adni előtted, merni fog-e melletted ébredni, vagy egyáltalán csak megmutatni neked a „valódi” arcát?
• ha túl korán és túl gyakran kér kisebb-nagyobb összegeket tőled (esetleg homályos, zavaros indokokkal): igen, előfordulhat, hogy szégyenlősen és töredelmesen megkér, segíts neki összehozni azt a „csak oda” repülőjegyet hozzád, vagy hogy a hotelszobát te intézd, mert a repjegy így is elég drága lesz, és ha úgy érzed, te megengedheted magadnak, ő pedig dacból vagy férfiúi hiúságból úgyse fog segítséget kérni, pedig ráférne, felajánlhatod, hogy ha minden kötél szakad, beleszállsz néhány költségbe – viszont ezt is csak alapos és relatíve hosszú ismeretség után ajánlanám csak, amikor már teljesen biztos vagy a saját érzéseidben és a párod kilétében is. Ezek a szituációk teljesen rendben vannak. Na és ha tárgy és indok nélkül kér viszonylag nagy összeget? Ha egy hónapon belül már másodjára kell a pénz, hogy kifizethesse a lakbért? Ha előbb pénzt kér a nagymamája temetésére, majd néhány hónapra rá az előbb említett nagymamának vásárolna születésnapi ajándékot? Hát, ez eléggé bűzlik. Hidd el, az embernek, ha jószándékú, általában nem engedi a hiúsága és a lelkiismerete, hogy pénzt kérjen, főleg, ha nem is találkozott még azzal, akitől a pénzt kérné, és ha mégis, hát azt a mennyiségű őszinte szégyenlősséget fel fogod ismerni. A gond a gátlástalansággal és az érzelemmentességgel kezdődik – nem árt tehát figyelni ezekre.
• van az a típus, aki soha nem akar találkozni, vagy soha nem akarja bezárni a távolságot: online nincs nála romantikusabb férfi/nő, teper, mint állat, elhalmoz bókokkal, figyelemmel, kedvességgel, talán még virágot is küldet, de mikor arra kerül a sor, hogy végre személyesen is találkozzatok (vagy esetleg, ha már találkoztatok néhányszor, akkor ha a távolság bezárása kerül szóba), mindig visszakozik. Hol nincs elég pénz, hol nincs elég idő, hol fél a repüléstől, hol nem bírja a hosszú utazást, de egyszerűen, történjék bármi, nem hajlandó kilépni az online térből. Ez persze ingoványos talaj, hiszen tényleg van az úgy, hogy se pénz, se kivehető szabi, és az is tényező lehet, ha valaki irtózik a hosszú repülőutaktól, de csak gondolj bele: ha az adott embernek valóban fontos vagy, ha tényleg szeretne „real life” kapcsolatba kerülni veled, ha tényleg szeretné, hogy a kapcsolatotok hosszú távon működjön, akkor nem az volna neki az első, hogy a lehető leghamarabb találkozhassatok/bezárhassátok a távolságot? Az ilyen ugyanis, ha nincs is pénz/szabadság, vagy ha nem is szeret repülni, azért a találkozáson igenis elkezd aktívan gondolkodni és dolgozni. Ha pedig ennek még a szikrája sincs meg benne, akkor Neked kell elgondolkodnod: megéri-e, fenntartható-e, szeretnéd-e, hogy a Tiéd legyen a „papíron tökéletes” partner… de csak és kizárólag papíron (vagyis az online térben)?
• és van az, aki két hónap után már az esküvőt tervezgeti: a szerelem vak, de legalábbis vakká tesz, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Megesik, hogy az embert annyira körbeveszi a rózsaszín köd, hogy még nincs is rajta az ámen, még el se hangzott az első „szeretlek”, már megvan a tökéletes esküvői helyszín és mind a három poronty neve. Ez azonban, jó esetben (vagy talán inkább csak a legtöbb esetben) csak az adott ember elméjében játszódik le, és nem kezdi el ezt a párjával tervezgetni. Ha esetleg pedig mégis, mindez azért csak távlati terv szokott lenni, ez a „milyen jó lesz majd egyszer, ha”, de legbelül mindketten tudjátok, hogy az esküvő, a gyerek, a távolság bezárása még azért jóval odébb van, előbb töltsetek el némi időt a párkapcsolatban/távkapcsolatban, hiszen ilyenkor még a párok többsége alig ismeri egymást (online LDR-párok esetében pedig még az első találkozás sem történt meg). Éppen ezért lehet gyanús, ha a pár egyik fele igen erőteljesen presszionálja a minél hamarabbi (és itt akár valóban beszélhetünk alig néhány hónapról) esküvőt és összeköltözést, illetve gyanúsan sok kérdést tesz fel a zöldkártya/állampolgárság házasság útján történő megszerzéséről. Van azért különbség itt is ártatlan kíváncsiság és ártatlan tervezgetés, illetve hideg fejjel, csak az állampolgárság/zöldkártya megszerzéséért folytatott, manipulációval és kihasználással tűzdelt „küzdelem” között – és nem mondom, hogy ezt minden esetben azonnal ki lehet szúrni, de van néhány intő jel, ami miatt nem árt józannak maradni (főleg, ha a pár egyik felének számára a másik ember országa kifejezetten csábító végcél).

Összegezve tehát, nem mondom, hogy mindenki, aki az interneten van, rossz ember és catfish-huszár – ugyanakkor azt se mondom, hogy senki nem az. A lényeg, hogy ésszel használd az internetet, főleg ismerkedésre, figyelj ezekre a jelekre, néha azért vedd elő a józan eszed (vagy akár kérd ki a barátaid véleményét), és vigyázz magadra. Arra pedig tényleg, igazán kérlek – ne keress szántszándékkal, mindenhol szerelmet, és ne akarj mindenáron belekeveredni egy nemzetközi távkapcsolatba; mert lehet, hogy romantikusnak és mesébe illőnek hangzik, de hidd el nekem, hogy ez nem „cuki”, egyáltalán nem egyszerű, (nem olcsó) és nem egy olyan dolog, amit józan ember kíván magának. Ha így esett, akkor így esett, bele kell állni, és vannak ám pozitívumai, persze – de tényleg nem éri meg ezt célzottan keresni.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary (ha tetszik, amit csinálok, és szívesen megtámogatnál egy kávé árával, hogy a minőség is jobb legyen, és a ráfordítható idő is több)