Tekintve, hogy az „időszámításunk” kezdetét (mivel a pontos „akkor mi most innentől kezdve járunk” dátumunkról halvány lila gőzünk sincs) a megismerkedésünk napjára tettük, így ezekben a pillanatokban, mikor a poszt egy késő szeptemberi csütörtök délután fogalmazódik, már túl vagyunk kettő évfordulón. Ez, persze, nem tűnik soknak, a kettő nem egy kimagasló szám (többek között a legkisebb páros szám és a legkisebb és egyetlen páros prímszám, illetve a Fibonacci-sorozat negyedik eleme), de ha egy kicsit mögégondolunk, ez a kettes évforduló azt jelenti, hogy már két teljes éve, kétszer háromszázhatvanöt napja boldogítjuk egymást az emberemmel – ami azért nem rossz.
Na de hogy mi fért bele két évfordulóba, és miért különleges éppen ez az első kettő?
A kérdés utóbbi részére a válasz nagyon egyszerű: azért, mert az első évforduló nem csupán a legelső volt, de egyben (remélhetőleg) az egyetlen, amit még tízezer kilométer távolságból kellett megünnepelnünk; a második pedig az első (és remélhetőleg nem egyetlen), amiről kettesben, egy térben, egy időben emlékezhettünk meg. Ebben a kicsit személyesebb témájú és hangvételű posztban úgy gondoltam, megosztom veletek, hogyan is telt ez a két „nagy nap” – mert különbözőbb képpen – és nem csak a távolság miatt – valószínűleg nem is történhetett volna.
Azt tudni kell rólunk, hogy mindkettőnknek ez az első olyan kapcsolata, ami egyáltalán eljutott az első évfordulóig – vagyis érthető, hogy én (főleg, mint egy reménytelen romantikus) speciel nagyon nagy erőkkel készültem. Lelki szemeim természetesen most sem hagytak cserben, egész napos Skype-beszélgetést vizionáltam, hosszú, romantikus e-mailt (vagy egy felolvasott/befotózott kézzel írott levelet), esetleg egy csokor virágot, talán egy közös, a számítógép előtt elköltött vacsorát, csinosan felöltözve.
Mondanom sem kell, hogy nyilván nem így alakult, talán még én magam sem hittem el igazán, hogy minden így lesz majd, arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, ahogy az a bizonyos szeptember másodika végül történt.
Kezdődött minden eleve talán két vagy három héttel korábban, amikor is M bejelentette, hogy azon a héten nem lesz otthon, az egyetem kezdete előtt még leruccan egy barátjához Austinba, akivel egyébként is nagyon régen találkozott már, és hülye lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget, vagyis egy minivakációt az egyik haverjával a kedvenc városában. Mikor mindezt elmesélte, óvatosan próbáltam a tudtára hozni, hogy az általa említett hét (vagy talán öt-hat nap, ennyire pontosan már nem emlékszem) nagyjából közepére esik az évfordulónk, ami ráadásul az első, vagyis elég nagy dolog, ugye nem képzeli, hogy nem ünnepeljük meg méltóképpen. Nos, de, képzelte. Ti pedig azt képzelhetitek, hogy én mennyire nem voltam elragadtatva ettől (és akkor még finoman fogalmaztam). Természetesen vagy nem természetesen, jogosan vagy nem jogosan, mindenesetre nagyon rosszul esett, hogy egy ilyen mérföldkő az én texasim számára nem jelent semmit, és nemhogy meginogni, de romba dőlni látszottak a képzeletemben kavargó, rózsaszín felhőbe burkolt képzetek. Tenni természetesen nem tudtam semmit, vagy beletörődésből, vagy dacból, de úgy döntöttem, hogy akkor aznap estére én is más programot szervezek magamnak.
Eljött aztán a nevezetes szeptember kettő, M Austinban, én pedig a legjobb barátnőmmel egy kiskocsmában ünnepeltünk. Aznap nem beszéltünk túl sokat, nem haragból, egyszerűen csak így jött ki a lépés (elvégre akkoriban a távolság mellett még ott volt a hét óra időeltolódás is), és végül csak este nyolc óra tájban tudtunk néhány üzenetet váltani. És akkor jött az általam csak „második csapásként” emlegetett viharfelhő.
Fentebb említett barátnőm és én ugyanis alig pár napja tértünk vissza Pestre egy fesztiválról, aminek az utolsó napját egy általunk igencsak kedvelt spanyol-német énekes koncertje zárta. Mondanom se kell, fergeteges élmény volt, és természetesen mindketten még inkább „belehabarodtunk” a fiatal, kifejezetten jóképű énekesbe (igen, mi húszévesen pótoltuk a tíz-tizenöt évesek „celebrity crush” időszakát, nincs ebben semmi). Aznap is kettőnk között természetesen ez volt a fő téma, én pedig – mint utólag kiderült, hibásan – úgy döntöttem, húzom egy kicsit M-t, bennem volt még a tüske az eljelentéktelenített évforduló miatt, és neki kezdtem el áradozni az énekesről, milyen helyes, milyen jó hangja van, milyen kár, hogy van barátnője. Ezt pedig, hogy úgy mondjam, nem fogadta valami fényesen.
Nem szeretném nagyon részletezni, mindenesetre a vidám, iszogatós estének hamar vége lett, én úgy gondoltam, ezt jobb otthon lerendezni, de mire hazaértem és bezárkóztam a szobámba, hogy nyugodtan megtárgyalhassunk mindent, már kész volt a baj. M meglepően féltékeny lett, én nem értettem, min húzta így fel magát, olyan dolgokat és sérelmeket rángattunk elő a múltból és a jelenből, hogy este tízre a vérnyomásom már bőven az eget verte, és ha jól emlékszem, talán el is sírtam magam. (Azt azért megjegyzem, mintegy megnyugtatásképp, hogy még itt sem, sőt, soha, semmilyen komoly vitánknál egyszer sem merült fel a szakításnak még a gondolata sem. Igen, mondtunk és gondoltunk néha csúnya dolgokat és remekül össze tudtunk veszni, de egyszer sem hangzott el a vészjósló „inkább szakítsunk” – vagy annak bármilyen formája –, nemhogy leírva/kimondva, de még gondolatban sem. Ez pedig azért már csak jelent valamit, nem?)
Jó sokáig tartott a vita, de mint minden tűz, egyszer ez is kialudt. Lehiggadtunk, beláttuk, hogy egészen abszurd hülyeségeken vitázunk (elvégre, könyörgöm, nincs épeszű srác a világon, aki elhinné, hogy a barátnője ott fogja hagyni őt egy híres zenészért, aki azt se tudja, hogy a csaj a világon van, és nincs épeszű lány sem, aki pedig egyrészt otthagyná a barátját az említett zenészért, másrészt elhinné, hogy egyáltalán volna nála esélye, hiszen, mint azt mondtam, a híresség a létezéséről sem tud), mindkettőnknek eszébe jutott, hogy mégiscsak, ma van az első évfordulónk, és ez egy pillanat alatt elsimította a konfliktust. Egyszóval, igen, bár happy end lett ennek is a vége, azért azt nem mondhatnám, hogy 2019 szeptember másodika a kedvenc napom (vagy évfordulóm) volt valaha.
A második, vagyis a 2020-as évforduló már csendesebb, nyugodtabb, érettebb, és igen, romantikusabb volt. Cegléden töltöttük, nagyjából édeskettesben, habár főképp csak a forduló estéjét tudtuk élvezni, hiszen (kellett nekünk iskolaidőben találkozni) aznap M-nek tanítás volt. Abban előre megegyeztünk, hogy ajándék nem kell, egyrészt anyagi okokból, másrészt pedig egyszerűen nem tartottuk szükségesnek; egy-egy levél volt csak, amit megemlékezésképp a másiknak adtunk. Éttermi vacsorával ünnepeltünk, ami bár nem volt kifejezetten különleges, hiszen megesik, hogy egy teljesen hétköznapi szerdán is, ha úgy tartja kedvünk (no meg a pénztárcánk), akkor kiruccanunk, főleg, mióta rátaláltunk arra a tündéri kockás abroszos és elképesztően finom ételeket kínáló kis étteremre, de azért mégis, bennünk, a fejünkben, a szívünkben ott volt a tudat, hogy ez egy kicsit most más. Baromi jót ettünk, rengeteget beszélgettünk – ahogy szoktuk –, aztán otthon este gyertyát gyújtottunk, felbontottunk egy üveg minőségi(bb) bort, koccintottunk, és elhűlve-elgondolkodva ismételgettük, hogy „hű, hallod, már két éve elviseljük egymást.” Még most is, ha valamelyikünk valamilyen szövegkörnyezetben kimondja, kicsit megborzongok és elgondolkodom, mert azért mégiscsak, két év, főleg manapság, főleg húszévesen vagy kora huszonévesen mégiscsak valami, valami olyasmi, amire lehet büszkének lenni. Borozás közben beszélgettünk még egy kicsit, felelevenítettük, hogy honnan és milyen úton jutottunk idáig, aztán úgy döntöttünk, elég volt az érzelgősködésből, és megnéztük az Anchorman című vígjátékot.
Egyszerű, visszafogott, „sufnituning” évforduló volt, minden felesleges cicoma és romanticizmus nélkül – és ez így is volt jó, mert ez a nap is éppen olyan volt, mint amilyenek mi vagyunk. Semmi pucc, semmi túltolás, különleges volt persze, de azért szívet melengetően hétköznapi.
Aztán, hogy milyen lesz majd a harmadik… arról, ha említésre méltó lesz, úgyis mesélek egy év múlva.
P
Instagram, Twitter: @usatohungary
E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com
Boldogság Tízezer Kilométerre 