Miután a családom megismerte és igen-igen megszerette az én texasimat, néhány nappal ezelőtt nekem is volt szerencsém bemutatkozni az anyóspajtásnak.
Hétköznap este, párom a fürdőszobában, csörög a telefonja, ismeretlen szám. Beordítok neki szépen elegánsan nőiesen, hogy ugyan ismeretlen szám, de azért felvegyem-e. Kiordít nekem szépen elegánsan férfiasan, hogy “yes please”.
Felveszem, belehallózok, mire a vonal másik végén egy női hang eszméletlen sebességgel, eszméletlen szétszórtsággal és baromi hangosan elkezd valamit magyarázni valamiféle mordori nyelven, első hallásra atomrészeg telefonbetyárnak hangzik. Felsóhajtok, udvariasan megjegyzem, hogy “ne haragudjon, nem értem”. Megismétli ugyanazt (ugyanaz a sebesség, szétesettség, mordori nyelv), majd a végén, mintegy nyomatékképpen, idegesen felnevet. Tekintve, hogy hajnalban keltem és egy kellemesnek éppen nem mondható munkanapon voltam túl, a türelmem körülbelül a béka segge alatt lehetett, hát a következő csúszik ki a számon, nem épp túl kedves hangnemben:
– Nincs nekem ehhez türelmem, a kurva életbe, mással tessék szórakozni!
Aztán, nemes egyszerűséggel, rácsapom a telefont. A párom érdeklődik, ki kereste, szemforgatva közlöm, hogy valami ostoba, valószínűleg részeg nő, nem érdekes, téves hívás.
Telik-múlik az idő, néhány óra múlva a texasim már a számítógépénél ül, és vadul Messengerezik az édesanyjával, aztán egyszer csak felsóhajt, és a szemét forgatva néz rám.
– Azt kéri, adjam meg neki a magyar telefonom számát, pedig már rég megvan neki! De azt mondja, az valószínűleg téves, mert ma megpróbált felhívni, de valami ideges és nagyon bunkó nő vette fel, aki valami fura nyelven beszélt, és a mondandója közepén rácsapta a telefont….
Mire befejezi a mondandóját, sápadtabb vagyok, mint az összes Cullen-testvér összeadva, lelki szemeim előtt felrémlik a “mordori nyelv”, a vehemencia és a szakadozás, ami persze, hogy szakadozás volt, elvégre mobilon felhívni Magyarországot Texasból, ami még neten keresztül se mindig zökkenőmentes…. Félve mutatom meg a telefonját, amiben még benne van az “ismeretlen szám” hívása, és remegő hangon kérdezem, hogy vajon ez-e az édesanyja száma…
Természetesen az volt. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek, míg ő megpróbálta elmagyarázni az édesanyjának, hogy a női hang, aki felvette, igazából nem bunkó, csak nem tudta, hogy kivel beszél, ráadásul nem más, mint a (remélhetőleg) jövőbeli meny. Az biztos, hogy ezzel megalapoztam egy sztereotip anyós-meny kapcsolatot, és csak remélni merem, hogy a lezárások eltartanak még legalább olyan sokáig, hogy mire lehetőségünk lesz pofavizitre menni Texasba, ez a kis incidens már a jótékony feledés homályába merül majd…
Boldogság Tízezer Kilométerre 