A nemzetközi/multikulti kapcsolatoknak – legyen az táv vagy nem táv – van egy olyan extra nehézsége, amelyről egészen eddig nem nagyon beszéltem: a nyelv.
Sok multikulti pár eleve előnyből indul, ha azt nézzük, hány különböző országnak a hivatalos nyelve/anyanyelve az angol, vagyis mondjuk egy ausztrál-brit párosnál a legnagyobb probléma maximum az egymás akcentusától kapott agyvérzés lehet. Na de mi van velünk, többiekkel, akiknél nemhogy az akcentus nem egyezik, de még az alap nyelv sem? Milyen vicces, vagy épp idegtépő szituációkhoz vezethet egy ilyen kapcsolat? Tényleg extrán megnehezíti a mindennapokat a nyelvbeli különbség, vagy egy idő után annyira beleszokik az ember, hogy már a saját környezetében is a másik nyelvén szólal meg?
Gyors disclaimer: bár a mi helyzetünk az angol-magyarral is épp elég szívás, természetesen (mint mindig) lehetne „rosszabb”, vagy legalábbis nehezebb is: például ha az angol csak egy közös nyelv lenne, de az egyikünk magyar, a másikunk pedig cseh lenne. Hálistennek nem ez a helyzet, de azért úgy sem mindig egyszerű, hogy az egyikünk legalább anyanyelvi szinten beszéli az angolt, ami a másikunknak csak egy tanult nyelv.
Mikor megismerkedtünk és elkezdtünk beszélgetni, akkorra már komoly tizenkét éve nyüstöltem az angolt – azaz inkább az angoltanárok engem –, vagyis volt a fejemben egy alap nyelvtudás. Még jó, ugyanis egyrészt ha ez nem lett volna vagy nem így lett volna, soha eszembe nem jut angolul elkezdeni beszélgetni valakivel, másrészt pedig elég szilárd volt az az alap ahhoz, hogy ne okozzon eszméletlen nagy fáradságot aktívan használni. Mindezek ellenére ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy bár a legtöbb angoltanáromat nagyon szerettem (és szeretem még most is), de valljuk be, az anyanyelvi, sőt, a C1-es szinttől is olyan messze voltam, hogy csak na. (Talán egy harmatgyenge B2-es szintre lőném be magam, de őszintén, nem nagyon emlékszem már, hogy pontosan mennyire tudtam vagy nem tudtam angolul két és fél évvel ezelőtt).
És bár azt bátran állíthatom, hogy amióta napi szinten aktívan, órákon keresztül – olykor majdhogynem 0-24-ben – használom a nyelvet, rengeteget fejlődtem mind nyelvtanilag (pedig azzal még mindig iszonyat mód hadilábon állok), mind szókincs-ügyileg, mind – ahogyan azt édesapám szomorúan egy alkalommal megjegyezte – akcentus tekintetében, vagyis nagy általánosságban egyáltalán nincs okom panaszra.
Mielőtt rátérnék az angol nyelv használatának mindennapi buktatóira vagy vicces, ám rendkívül idegesítő helyzeteire, tennék egy kis kitérőt a magyar nyelv irányába. Azt mind tudjuk, hogy a magyar egy rettenetesen nehéz nyelv, a világranglistán benne is vagyunk talán a top 5-ben; elképesztő mennyiségű szavunk – és betűnk – van, a nyelvtani szabályok egyáltalán nem logikusak, rengeteg van belőlük és nehéz őket perfektül elsajátítani, valamint nem hasonlít igazából egyetlen más nyelvhez sem. Éppen ezért kalapot emelek minden külföldi előtt, aki önszántából vagy sem, de nekiáll elsajátítani a szép magyar nyelvet. M is küzd vele, elég rendesen, mikor annak idején idekerült, körülbelül három szót, ha el tudott makogni, de az akcentusa miatt az sem volt mindig érthető. Mára azért javult a helyzet, egyrészt valóban úgy lehet a leghatékonyabban nyelvet tanulni, ha az ember az adott országban él, a szavak, kifejezések és a kiejtés ugyanis tényleg ragadós. Az akcentus már egészen minimális – és az is inkább oroszos, mint amerikais –, egyre hosszabb kis párbeszédeket tudunk folytatni, és a nyelvtani szabályokra is kezd rá-ráérezni. Természetesen a nyelvvizsgától még messze jár, de ahhoz képest, hogy soha nem tanulta azelőtt és még most sem jár tanárhoz, én igenis büszke vagyok a fejlődésére, na persze ezt teszi a „megszoksz vagy megszöksz” (mert amíg Budapesten még a sarki giroszos is el-elbeszélget veled angolul, vidéken az angoltanárok is csak törik a nyelvet, úgyhogy errefelé tényleg nincs más megoldás).
Na és akkor térjünk vissza a magyar lány angol nyelvű hétköznapjaira! Az első és leggyakoribb kérdés, amit itt-ott-amott megkapok, az az, hogy nem zavarodok-e bele abba, hogy gyakorlatilag két nyelven „élek”, nem álmodok-e vagy gondolkodom-e angolul, nem kezdek-e el indokolatlan helyzetekben angolul beszélni magyar helyett, és nincs-e olyan, hogy egy szó, amit mondani akarok, csak angolul jut eszembe.
Nos, a helyzet nem ennyire vészes. Bár „otthon” igen, szigorúan csak angolul beszélünk, és pl. a karanténunk alatt esélyem se volt a környezetemtől magyar szót hallani, azért mégiscsak nekem huszonegy éve a magyar az anyanyelvem, aktívan használok, Magyarországon élek, így egyáltalán nem veszem észre, hogy „elkopna” a magyartudásom. Magyarul gondolkodom, (az esetek nagy többségében) magyarul álmodok, a telefonom magyarra van beállítva, filmeket magyar felirattal nézek, szívesen fogyasztok magyar zenét vagy magyar videókat, a környezetem is „magyarul van” (vagyis a boltos néninek csókolommal köszönök, és magyarul látom kiírva, hogy a zacskós leves kétszáz forint), így egyáltalán nem érzem, hogy az angol „átvenné a hatalmat”, ez még mindig csak egy másodlagos nyelv, amit igen, valóban rengeteget használok, de általában azért szét tudom választani a kettőt. Mindezek mellett viszont volt már, hogy néha-néha belezavarodtam – ez, azt gondolom, elkerülhetetlen. Nem, olyan valóban nem történik, hogy a tudtom nélkül véletlenül angolul kezdek el beszélni, de az simán előfordult már, hogy egy adott szó csak angolul jutott eszembe, és alkalomadtán vigyáznom kell, hogy ha magyar környezetben valamiért elhangzik egy angol szó vagy kifejezés (például mikor jól megbeszéltük, mennyire hülyén fordították a Casablanca végén az ikonikussá vált „It’s the beginning of a beautiful friendship” szöveget), akkor utána váltsak is vissza magyarra, mert az agyam automatikusan tovább folytatná angolul. Ezek viszont abszolút nem befolyásolják a mindennapi életem, nem keveredik össze a két nyelv a fejemben, mindkettőnek megvan a maga helye és ideje, 99,5%-ban tökéletesen szét tudom őket választani.
A másik kérdéskör, amiről ma beszélni akartam, az annak a nehézsége, hogy bármennyire is jól beszélem most már, az angol mégsem az anyanyelvem. Még mindig milliószor jobban, szebben és választékosabban tudom magam magyarul kifejezni, az angol nyelvtannal még mindig hadilábon állok, és bár folyékonyan beszélem, egy bonyolultabb beszélgetésnél vagy témánál ugyanakkor még mindig nagyon kell koncentrálnom arra, hogy mit és hogyan mondok, hogy megfelelően tudjam magam kifejezni, és azt mondjam angolul is, amire magyarul gondolok. Ez tényleg tud némi nehézséget okozni, vegyünk egy hétköznapi példát: M és én nagyon szeretünk vitatkozni. Na, nem a „miért dobtad le a zoknidat a padlóra, ott van a mosógép, ne legyél már ennyire lusta”-típusúra gondolok, hanem a gondolataink és elveink ütköztetésére. Például mikor megjelenik egy hír, amire egy demokrata és egy republikánus is másképpen reagálna, azt mindig nagyon szeretjük megvitatni, aztán vagy egyetértünk, vagy nem (ez körülbelül 40-60 arányban szokott megtörténni). Ilyenkor tényleg bajban vagyok, ugyanis bár tökéletesen értem a hírt, és értem M érveit, illetve magyarul tűpontosan meg tudnám fogalmazni a saját érveimet és gondolataimat, beleütközöm olyan problémákba, mint például a szavak helyes sorrendje, a helyes igeidő vagy mód használata, illetve a helyes terminológia – mert hiába tudom magyarul, mi az, hogy „kormányrendelet”, ez ott helyben a vita hevében biztos, hogy nem fog eszembe jutni. (Tudja egyáltalán valaki, mi a „kormányrendelet” angolul?) Na, és ekkor szoktam egyre és egyre idegesebb lenni, amiért nem tudok összerakni egy épkézláb mondatot, pedig nagyon szeretném, mert tök jókat tudnék mondani, de mivel ezek a szakkifejezések nincsenek benne az aktív angol szókincsemben, és nem beszélem még mindig anyanyelvi szinten az angolt, egyszerűen nem mindig tudok így M (ebből a szempontból) egyenrangú vitapartnere lenni. Ha ez megtörténik, akkor jöhet a „jaj, tudod mire gondolok”, a „hogy az anyámba mondják azt a szót, tudod”, a kézzel-lábbal-körülírással activity, a „hát, magyarul úgy mondják, hogy kormányrendelet, de nem fog eszembe jutni angolul, bocs”, na meg a „francba is, nyisd meg azt a szaros Google Fordítót, mindjárt kiderül, mit akarok mondani”. Ezek a helyzetek iszonyatosan tudnak idegesíteni, de visszatekintve éppen annyira röhejesek is – és hát, ebből tanul az ember, minden vitának egy kicsit okosabban és felkészültebben megyek neki, mert egy előző beszélgetés során már megtanultam, hogy a kormányrendelet az „government decree”, és mivel megjegyeztem, legközelebb már használni is fogom tudni. Amíg pedig nem tökéletesítem száz százalékra az angoltudásom, addig ott van az aduász, ha vesztésre állok egy vitában: „én nem beszélek olyan jól angolul, mint te, ha magyarul vitáztunk volna, akkor biztos, hogy én nyertem volna”.
Összességében tehát a nyelvi különbségeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, tud persze irritáló, vicces vagy dühítő helyzeteket teremteni, néha igencsak meg kell az agyamat tornáztatni miatta, de alapjáraton nincs vele sok bajunk, és olykor-olykor azért mégiscsak hálával gondolok vissza az összes angoltanáromra, akiktől az alapokat kaptam.
P
linktr.ee/usatohungary
Boldogság Tízezer Kilométerre 