Ha röviden, tömören és lényegre törően szeretném megválaszolni ezt a kérdést, akkor azt mondanám: fáradtság. Kimerültség. Meeeh. De mivel ilyen hosszú kihagyás után „nehogymá” így hagyjalak titeket, egy ennyire semmitmondó válasszal, hát ideje összeszedni magunkat, és rendesen összefoglalni az elmúlt hónapokat.
Kezdjük a jelentől, mert miért ne, mi van velünk jelenleg? Az, hogy brutálisan fáradtak vagyunk. M jelenleg három különböző iskola között ingázik minden nap, fél hatkor már fenn van, hogy csak este hét után érjen haza, és ez az életvitel bizony megviseli, főleg úgy, hogy az eddig életben lévő online oktatás miatt nagyjából egy éve nem dolgozott normálisan. Nekem elkezdődött az utolsó év az egyetemen – végre –, így egymást érik a 10 oldalas beadandók, a szakgyakorlatok, a négyórás szemináriumok, na és a szakdolgozat, ami gyakorlatilag minden szabadidőmet leköti, és még így sem állok vele sehogy, de legalább nem vagyok meglepődve, hogy vajon miért nincs energiám és kreativitásom másféle írásokkal foglalkozni. A sulival kelek és fekszem, emellett munkára vadászom, rendben tartom a kislakást (ha már otthonülő hallgató vagyok, egy „Matematikatanulás zavarai” előadás alatt úgyis lazán megfő a hagymaleves), meg úgy en bloc rendezni próbálom az életem, és tartom az emberemben a lelket, akinek lassan a személyi asszisztense is leszek, és esküszöm, a frissített önéletrajzomba be fogom írni ezt az immár majdnem két évnyi szakmai tapasztalatot/gyakorlatot. Itt tartunk jelenleg.
És hogyan jutottunk idáig? Egyáltalán hol vagyunk most? Foglaljuk össze:
Az egész május 5-én kezdődött. Pontosan emlékszem, hiszen aznap volt a születésnapom, amit egyáltalán nem így terveztünk, és ezért valahogy még a tavalyit is sikerült alulmúlnia, ami pedig egy igazi karanténszülinap volt, szóval nem lehetett könnyű, jár a keksz. Délutánig nagyjából minden rendben ment, amikor is M kapott egy telefont, no nem az iskolától vagy az igazgatótól, hanem az őt kiutaztató társaságtól, akitől megtudtuk – hiszen szegény azt hitte, mi már erről réges-rég tájékoztatva vagyunk, sőt, hogy ez közös megegyezéssel történt –, hogy az iskola M áthelyezését kérte. Csak álltunk, mint a partra vetett halak, hogy most akkor mégis mivan és hogyvan és miazanyám. Merthogy soha egy árva panaszos szó nem érkezett sem a gyerekektől, sem a szülőktől, sem az igazgatótól, a gimnázium tárgyalni kezdett vele az oda való visszatéréséről, és még magántanítványai is voltak, a szülők pedig feleslegesen nem dobnak ki pénzt tanárra, ergo valószínűleg jól csinálhatta, amit csinált. Valahogy mégis ez a helyzet állt elő.
A mögöttes tartalmat hamar megfejtettük, egy nem túl kedves kolléga és egy nem túl gerinces főnök állt a dolgok mögött, de erről ne essék több szó, mert én se szeretnék az interneten befeketíteni senkit, nem ér annyit a sztori, és ha belemegyek, csak elfáradok vagy felhúzom magam (márpedig jelenleg egyikre sem vágyom). Lényeg a lényeg: ott és akkor megtudtuk, hogy június végeztével biza már nem leszünk ceglédiek.
Jött az összeomlás, a „mi a fenéhez kezdünk most”, az értetlenség, a harag, a minden. Elfogyasztottuk az ünnepi vacsorát (na ja, kinek volt még kedve ezek után ünnepelni?), aztán inkább elmentünk aludni.
Hamarosan kiderült, hogy Budapesten van egy iskolapáros, aki szívesen látná M-t, és itt felcsillant a remény, hogy na, mégse Makkosmária, meg nem is vissza Texasba, hát nézzünk rá, hátha jó lesz ez. Megtörtént az interjú, jött az idegtépő várakozás, aztán zöld utat kaptunk, felvették, már csak az volt a kérdés, hogy mikor költözünk.
Szomorú egy nyár volt ez így, igyekeztük kiélvezni hátralévő ceglédi napjainkat, végigszurkoltuk a vébét, hol a parkban az óriáskivetítő előtt sokadmagunkkal – ez a portugál, illetve a német mérkőzésen volt, utóbbi katartikus élmény volt, előbbinél pedig nagyon jót röhögtem a kissrácon, aki elég bátor volt ahhoz, hogy a vérmagyar szurkolók közé felvegye a portugál Ronaldo-feliratú mezét –, hol én otthon a kiccsaláddal, hol az idős szomszéd házaspár segítségével, akik befogadtak minket, amíg nálunk áramszünet volt (de ez egy másik, nem kevésbé kalandos történet). Voltunk közösen is, külön is nyaralni, de azért végig ott volt bennünk a félsszel keveredő izgalom a szeptember iránt.
Végül augusztus elején sikerült felköltöznünk. A lakás, bár nagyon pici, és a harmadik – vagyis igazából negyedik – emeleten van, lift nélkül, csodaszép, a környék is barátságos, minden közel van, és hát, Budapest, de azért mégse a legbelebb belváros, úgyhogy mondhatni, jó csere volt. Némi apai segítséggel meg egy böhöm nagy bérelt furgonnal fél nap alatt átcuccoltunk, jöhetett a rakott krumpli vacsorára meg az alvás.
Az elkövetkező hetekben pedig a berendezkedés. Volt itt idegösszeomlástól kezdve az örömködésen át a heveny káromkodásig minden is, de végül csak sikerült úgy-ahogy kipakolni mindent. Jöhetett a szeptember 1, jöhetett a munka!
És most itt vagyunk. Dolgozunk, tanulunk, ügyet intézünk, bevándorlási hivatalba megyünk, hamarosan fizunap, szóval eléldegélünk. Belaktuk a házat és a környéket, rákattantunk a Netpincérezésre, és élvezzük a tényt, hogy ha este nyolckor jut eszünkbe, hogy nincs itthon valami, akkor leugrunk és megvesszük. Van ennek a Pestnek jó oldala is, na.
Hogy jobb-e most így nekünk? Valid kérdés, komolyan. Persze, közel van a haza, jobb a lakhatás, korrektebb a pénz és színesebb az élet… de azért hiányzik a vidék. Az ismerős arcok, nekem a régi munkám, az ott szerzett barátaink, élményeink, a kitaposott utak, az ott megélt másfél év. Hogy visszatérünk-e valaha… azt csak a fene tudja, jelenleg örülök, ha a jövő hétig ellátok, de ahogy a volt főnököm is megjegyezte búcsúzáskor: mi nem most találkoztunk utoljára, vagy így, vagy úgy keresztezni fogja még az utunk egymást. Na, valahogy így állunk Ceglédhez is. Talán majd ha nyugdíjasak leszünk, veszünk ott egy kertes házat, és leköltözünk az összes kutyával. Vagy talán még ennek előtte. Majd elválik.
Hát, így. Ennyi volna az elmúlt hónapok történéseiről. Nem ígérgetek én már semmit, mert a tettek úgyis hangosabbak a szavaknál, de az biztos, hogy van még mondanivalóm, és ha végre képes leszek undor nélkül tekinteni a Wordre, ami mostanság a beadandók százait juttatja eszembe, akkor azt úgyis megosztom a világgal, mert annyiban nem változtam, hogy még mindig ugyanannyira szeretek beszélni – és írni –, mint régen.
P
Instagram: @usatohungary
Boldogság Tízezer Kilométerre 