Semmiből minden

Emlékszem, még annak idején volt egy posztom a sikeres párkapcsolat három „titkáról”, azaz három évéről: egy év távkapcsolatban, egy év közösen de külön lakásban, és egy év egy fedél alatt. Aztán jól kiderült, hogy aki a vizet prédikálja, az issza a bort, és aki tanácsokat ad másoknak, éppen az nem tartja be őket – nálunk ugyanis, szégyen vagy sem, az a középső év erősen kimaradozott/-zik. De hát tehetek én arról, hogy a korona-mánia éppen akkor érkezett, amikor végre bezárhattuk volna a távolságot, és elkezdhettünk volna rendesen randizni? És tehetek én arról, hogy akkoriban ráadásul még mindig volt köztünk néhány városkányi távolság?

No sebaj: valahol azzal is alátámasztottam a saját teóriámat, hogy nem tartottam be azt, ugyanis így már első kézből tudok nyilatkozni, mi is azzal a baj, ha az ember a „semmiből” a „mindenbe” ugrik, ergo ha a távkapcsolat megszűnése után azonnal összebútorozik a partnerével.

Az elején persze minden rendben volt, nagyobb nem is lehetett volna a boldogság; majd’ másfél év után végre együtt, ezerrel dübörgött a rózsaszín szemüveg (nem, ez nyelvtanilag abszolút helytelen, de nagyon megtetszett), természetesnek vettük, hogy minél több időt szeretnénk együtt tölteni, és miután megtörtént az első elbúcsúzás (lásd egy korábbi bejegyzésben), már teljesen biztosak voltunk abban, hogy mi ilyet még egyszer nem. Mivel az egyetem nagyon hamar átállt digitális oktatásra, és a Covid a lezárásokkal együtt éppen a „rózsaszín ködös” időszak vége felé érkezett, adódott a kézenfekvő megoldás: költözzünk össze! És itt kezdődtek a problémák…

Ebben a posztban mind a ceglédi, mind a budapesti felbukkanó nehézségeket venném górcső alá, hiszen jó pap holtig tanul, és nekünk sikerült kétszer is belefutnunk ugyanabba, hát ne szégyelljük, nézzük meg, mit tehettünk volna másképp, illetve mit nem javaslunk másoknak, akik a miénkhez hasonló helyzetben vannak!

Az első néhány hétben nemigen akadtak konfliktusok, örültünk, hogy a vírus ellenére is együtt lehettünk, és persze aggódtunk a szeretteinkért, egymásért, magunkért, a világért. Más konfliktus nem is fért bele.

Aztán a köd oszlani kezdett, elkezdtünk összeszokni, és realizáltuk, hogy míg eddig a nap huszonnégy órájából gyakorlatilag nullát töltöttünk el egymás társaságában, most 0-24-ben el kell viselnünk a másikat, nincs pihenő, nincs kilépés a szituációból, ez van, ezt kell szeretni. És ez azért embert próbáló volt, mert bár papíron ismertük egymást, élesben még mindig „teljesen idegenek” voltunk… legyen szó akár a takarítási habitusokról, a „tökéletes nap” definíciójáról vagy az esti lefekvés időpontjáról, amelynél mindhárom esetben eltért a véleményünk, és ez eleinte súrlódásokhoz vezetett (a.k.a probléma No1).

Aztán: M a mindennapokban kifejezetten introvertált ember, aki bár remekül megállja a helyét társaságban (főleg, ha a társaság beszéli a nyelvét), otthon gyakran az egyetlen vágya, hogy nyugiban ülhessen a gépe előtt, beszélgethessen az otthoniakkal vagy játszhasson, esetleg mellé egy kávé vagy egy sör, napszaktól függően. Szüksége van az egyedüllétre, naponta akár órákon át, arra, hogy egy kicsit egyedül legyen és senki ne szóljon hozzá. Ez, ha az ember egyedül lakik és csak randizni találkozik a barátnőjével, vagy olykor-olykor „ottalvós bulikat” tart vele, abszolút kivitelezhető… de már sokkal kevésbé, ha együtt lakik azzal a bizonyos barátnővel.

Én az a fajta ember vagyok, akinek a jó társaságból sosem elég. Persze, nem igénylem, hogy nonstop beszélhessek valakihez vagy legyen mellettem valaki, de az kétségtelen, hogy hosszú távon soha nem volnék képes egyedül lakni. Szeretem, ha van valaki, akivel megoszthatom a random, hirtelen gondolataimat, szeretem, ha a „lakótársammal” egymásra tudunk figyelni, ha sok időt töltünk együtt, sokat beszélgetünk, stb. Ezek alapján inkább extrovertáltnak mondanám magam.

És mi történik, ha ez a két ember találkozik, sőt, hosszú távon egy fedél alá kényszerül úgy, hogy ezt eddig nem tudták a másikról? Spoiler: probléma No2.

Vannak dolgok, amikről hiába beszélne az ember, egyszerűen vagy nem tud, vagy tud, de azt a másik úgyis csak a „hiszem, ha látom”-mal tudja lereagálni. Teljesen mindegy, hogy komplett anamnézised van a másikról, ha lövésed sincs, hogyan éli az életét, milyen ember ő, miket csinál, amikor teljesen egyedül van. Ezekből csak úgy lehet ízelítőt kapni, ha a páros két tagja találkozik, akár egy randi vagy egy hosszú hétvége erejéig. Persze még így is akad bőven meglepetés az összeköltözés után, de a nagyobb dolgok nem csőstül jönnek, hanem apránként, mondhatni „randevúnként” meg tudod tapasztalni ezeket.

Ilyen például az énidő fontossága. Amíg csak beszélgetni tudtunk, mert a távolság adott volt, mondhatni nem volt szükség az énidő témájára, hiszen legyünk őszinték, egy távkapcsolatban bőven akad időnk önmagunkra. Akkor már egy kicsit jobban látjuk a dolgokat, ha face-to-face randizásra adjuk a fejünket, mert ilyenkor simán előfordulhatnak a „ma ne, nagyon fáradt vagyok, és kicsit egyedül szeretnék lenni” vagy a „de hát tegnap találkoztunk és holnap is fogunk, szükségem van némi énidőre” hárítások, illetve egy együtt töltött hétvége alatt is kiderülhet, ki mivel foglalatoskodik, amikor éppen nem egymással (mert olyan is van ám, hogy a 72 órából nem 72-t tölt együtt a pár). Ugyanitt, a „kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad”-elv tökéletesen alkalmazható, a randik mellett simán van idő magadra is, de mégis kicsit több időt tudsz szánni a párodra, mint amikor még távkapcsolatban voltatok, ugyanakkor az énidő fontossága is érződik.

Na, összeköltözésnél ez hirtelen jön. Amíg telefonon állandóan azt bizonygattátok egymásnak, hogy a másik nélkül egy másodpercet sem szeretnétek vagy tudnátok eltölteni, ha mindezt átültetjük a gyakorlatba, igen hamar kiderül, hogy bár az ember társas lény, némi magány (vagy inkább egyedüllét) mindenkinek jót tesz, sőt, szükséges a mentális egészség megőrzése érdekében – csak hát, kinek több, kinek kevesebb, és mégis hogyan, mikor kerül a terítékre ez az énidő. Mondok egy példát: most, Budapesten a nap nagy részét egyedül töltöm a kislakásban. Mondjuk, ha M hat harminc körül lép le és én nem fekszem vissza, és csak fél egykor indulok munkába, az összesen hat óra egyedül, ebből mondjuk másfél-két óra egyetemi előadások, de az akkor is négy óra. Namármost, négy óra énidő és egyedüllét mindenre is elég: a feladatok elvégzésére, a kikapcsolódásra, a magány élvezésére, a feltöltődésre, és még mindig marad idő unatkozni. Nem csoda hát, hogy mire végül mindketten hazaérünk, nekem már tökéletesen elegem volt az énidőből, és már jól esne valami kis társaság. Még emlékszem a „minden percben veled akarok lenni”-szövegre (amit tízezer kilométer távolságból nagyon könnyű őszintén mondani és komolyan gondolni), várom, hogy akkor most „velem legyen foglalkozva”. M-nek azonban nem elég az az egy-egy óra magányosan zötykölődés a békávén, vagy az a fél óra még otthon, egy keményebb munkanap után csak arra van szüksége, hogy leüljön, és egy kicsit ne szóljon hozzá senki.

Ezt pedig mindkettőnknek meg kellett tanulni. Ebből volt (van…) egyébként a legtöbb konfliktusunk, én a szemére hányom, hogy nem foglalkozik velem, ő az enyémre, hogy ne legyek már ennyire ragaszkodó, mindkettőnknek igaza is van meg nem is. Eleinte tényleg nehéz volt az egymáshoz igazodás ebben a tekintetben, mivel együtt éltünk és nem „szakaszosan” láttuk egymást, ő úgy gondolta, elég az, ha este együtt fekszünk, reggel meg együtt kelünk, én viszont vágytam volna valami többre, valami olyanra, ami a párok randi-korszakában szokott történni, az ebédszüneti gyors összefutásra, a közös hajnali edzésre (oké, mondjuk arra pont nem, de nem jutott jobb az eszembe), vagy éppen egy hosszú hétvégére, ahol is, mivel egész héten nem láttuk a másikat, egészen egymásba tudunk feledkezni.

Ha tanulságot kéne levonnom a sok felesleges szócséplés után, akkor tulajdonképpen ez volna az: pontosan ezért nem célszerű az első találkozás után rögtön össze is bútorozni. Az a randi-korszak nagyon hiányzik, erre csak számtalan vita és egymásra megorrolás után jöttünk rá, aztán persze most már nagyjából mindegy, legalább ezt is tudjuk, de ha teheted, kerüld el a „semmiből minden”-t, tapasztalatból mondom. A randevúzás időszaka igenis fontos, ez adja szikrához a szellőt, ami a távkapcsolat alatt fellobbant, és az összeköltözés után már „csak” őrizni kell a tüzet, ami viszont a lángocskából csak a „közbülső” időben növekedhet igazi tűzzé.

Egymás megismerésének egy nagyon fontos szakasza ez, amit kár lenne elhalasztani csak azért, mert alig várod, hogy a kilométerezrek után végre együtt lehessetek. Lépésről lépésre kell haladni, türelmesnek kell lenni (amit ugye már úgyis megtanultál a távkapcsolati szakasz alatt), ki kell ismerni és „meg kell tapasztalni” a másikat, mert bár összeköltözéskor ismerszik meg tényleg teljesen az ember, de az elsietés gyorsabban vezethet szakításhoz, mint a lassú ismerkedés.

Mi, lévén két rendkívül makacs ember, végül felülemelkedtünk ezeken a problémákon, de rengeteget tanultunk a dologból, néha hosszú beszélgetések, máskor tényleg elég komoly veszekedések „segítségével”. Ha újrakezdhetnénk, biztosan nem rohannánk ennyire, de minek bánkódni a múlton, ha a történet végül is jóra fordult, és tulajdonképpen mindig vissza lehet térni az előző checkpointhoz és kipróbálni valami mást… erről pedig bővebben majd később, mert a kísérletezgetés még mindig tart.

P

Instagram: @usatohungary