Azt azért le kell szögeznem, hogy mióta fel-/visszaköltöztünk Budapestre, az életünk közlekedés szempontjából sokkal egyszerűbbé vált – főleg úgy, hogy mind M lakása, mind az otthon, mind az egyetem és mind a kedvenc beülős helyünk vagy a Körút nagyjából elhanyagolható távolságra kerültek egymástól. A kislakás remek elhelyezkedésének köszönhetően pedig többször és egyszerűbben tudok hazajárni, nem kell rákészülni, ha egyszer-egyszer mégiscsak be kell mennem az egyetemre, és esténként, még ha ki is rúgunk a hámból, egy éjszakaival seperc alatt hazaérünk. Már nincs szükség pontos tervezésre a látogatások ügyében, nem kell két hétre előre lebeszélni, hogy mikor megyek haza vagy vissza, ha kedvem tartja, egy random szombat reggelen is átbuszozhatok M-hez, vagy hazaugorhatok anyukámhoz megnézni a Dancing with the Stars-t, amire, szégyen vagy nem szégyen, ráfüggtünk. Vagy, ha úgy gondoljuk, simán hazaköltözhetek egy hétre úgy, hogy csak néhányszor találkozunk M-mel napközben, hosszabb-rövidebb randik erejéig. Hát ez utóbbit próbáltuk ki a múlt héten.
Kezdődött mindez azzal, hogy szombaton hazacuccoltam egy családi esemény miatt, és akkor már úgy döntöttem, mivel a kiccsaládom is régen látott már, most ott leszek a nyakukon egy hétig, miért is ne. Szombaton tehát megvolt az ebéd, vasárnap pedig otthon tanyáztunk, kiélvezve azt a ritka alkalmat, hogy mind az öten egyszerre voltunk egy helyen. Jó kis hétvége volt.
Hétfőn a bevándorlási hivatalban randevúztunk, kettőtől késő délutánig. Nem állítom, hogy életem legromantikusabb álomrandija volt, de legalább együtt voltunk, és legalább megugrottuk – aztán egy gyors kávé után elbúcsúztunk, és mindenki ment tovább a dolgára. Mikor hazaértem, édesapám meg is kérdezte, nem volt-e fura, hogy most kb. először nem egy irányba mentünk haza, hanem ő jobbra, én balra, és ez a kérdés elgondolkodtatott: ugyanis nem, nem éreztem furának. Persze, több búcsúzkodáson is túl voltunk már, így az lett volna a fura, ha tényleg furának érződik, de meglepően semlegesek voltak a búcsú iránti érzéseim. Talán a tudat, hogy nemsokára úgyis újra látom, talán a jóleső felszusszanás, hogy végül is tényleg jólesik most egy kis énidő, nem tudom, mindenesetre könnyen ment.
Kedden nem találkoztunk, én órán voltam és dolgoztam, M pedig egész nap melózott. Szerdán viszont úgy adódott, hogy a gyakorlatom és a munka között volt egy kétórás szünet, ami arra éppen elég volt, hogy halálra unjam magam, arra viszont nem, hogy mondjuk hazamenjek és pihenjek kicsit. Ezt jól el is panaszoltam az emberemnek, aki válaszul csak annyit írt: „most éppen én is ráérek, fussunk össze a plázában kajálni valamit!” Mivel a spontán közös ebédek a kedvenceim, azonnal rábólintottam, így a szerda sem múlt el találkozás nélkül, és én sem felesleges csellengéssel töltöttem a szabadidőmet. Tiszta haszon!
A csütörtököt megint kihagytuk, az a nap nekem volt kaotikus, majd a pénteket is, az pedig neki. Szombaton kora délután találkoztunk ismét, az viszont nem spontán volt, hanem jó előre leszervezett, M gáláns lovag módjára elkísért a szokásos évenkénti dokilátogatásra, egyrészt, mert végül is ez is egy lehetőség a találkára, másrészt pedig mert mindketten tudtuk, ha valaki nincs ott mellettem, nagy az esély rá, hogy meglógok. Akár csak a bevándorlási hivatal, az orvosi rendelő is bizarr randihelyszín, de valahogy mindig is jobban értékeltem az apró, hétköznapi gesztusokat, mint a nagyszabású, grandiózus tetteket. Ünneplésként pedig, hogy sikerült teljesen egészségesen megúsznom az elmúlt egy évet, megebédeltünk, megkávéztunk, aztán ki-ki ment haza – a héten utoljára.
Még aznap este kötelezően megnéztük a táncos műsor aznapi adását, amelyet a nővérem barátja, aki jó pár éve versenytáncol (és mellette elvégzett egy IT-tanfolyamot, meg amúgy végzős joghallgató, kőfaragó és balett-táncos) szakszerűen kielemzett nekünk, és még egy kis rumbabemutatót is kaptunk tőle és tesómtól, amiről nincs felvétel, mert nem őrültem meg, hogy két jogászról titokban – de legalábbis beleegyező nyilatkozat nélkül – videót készítsek, mindenesetre rendkívül szórakoztató volt.
Vasárnap aztán egy hangos-nevetős nagyszülős családi ebéd után visszacuccoltam M-hez, részben, mert letelt a külön töltött hét, részben pedig mert este D&D-maraton volt, amit megígértem, hogy még akkor is játszani fogok velük, ha ne adj’ isten egyszer szakítunk, mert ha már benne vagyok a történetben, nehéz lenne onnan kiírni.
És mi ennek a hétnek a tanulsága? Az, hogy jó volt. Komolyan! Mivel legalább kétnaponta így is találkoztunk, ráadásul a napok közepén vagy elején, minőségi időt tudtunk együtt tölteni, és jobban tudtunk a másikra koncentrálni, hiszen tudtuk, arra a (pár) napra csak ez az egy-két óra jutott. Bevallom, kicsit szomorú volt egyedül elaludni és felébredni, és kicsit a hatékonyságom is megsínylette, mert ha nem egyedül vagyok, hanem körbevesz még legalább két, de inkább több ember a nap folyamán, akkor jóval kevésbé vagyok expeditív (Oscar-rajongók előnyben…), de összességében élveztem ezt a hetet. Jó volt átélni a randizós korszak örömeit, a pillangókat a gyomromban, hogy „úristen, ma találkozunk”, az osztatlan figyelmet, a nagyobb energiabefektetést, a spontán randikat és ezt az egész kiszámíthatatlan kiszámíthatóságot.
Nem mondom persze, hogy soha többé nem költözöm vissza, vagy hogy soha nem is fogunk együtt élni, de amíg van rá lehetőségünk – és a szüleim nem rúgnak ki páros lábbal a házból, de ez persze csak vicc, ilyet úgyse tennének, és ha ezt olvassátok, szeretlek titeket! –, alkalmanként mégiscsak visszatérünk ehhez a módszerhez, mert egy kis rendszerfrissítés mindig jól jön, és a tüzet legjobban a változatossággal lehet megőrizni.
P
Instagram: @usatohungary
E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com
Boldogság Tízezer Kilométerre 