Azt azért le kell szögeznem, hogy mióta fel-/visszaköltöztünk Budapestre, az életünk közlekedés szempontjából sokkal egyszerűbbé vált – főleg úgy, hogy mind M lakása, mind az otthon, mind az egyetem és mind a kedvenc beülős helyünk vagy a Körút nagyjából elhanyagolható távolságra kerültek egymástól. A kislakás remek elhelyezkedésének köszönhetően pedig többször és egyszerűbben tudok hazajárni, nem kell rákészülni, ha egyszer-egyszer mégiscsak be kell mennem az egyetemre, és esténként, még ha ki is rúgunk a hámból, egy éjszakaival seperc alatt hazaérünk. Már nincs szükség pontos tervezésre a látogatások ügyében, nem kell két hétre előre lebeszélni, hogy mikor megyek haza vagy vissza, ha kedvem tartja, egy random szombat reggelen is átbuszozhatok M-hez, vagy hazaugorhatok anyukámhoz megnézni a Dancing with the Stars-t, amire, szégyen vagy nem szégyen, ráfüggtünk. Vagy, ha úgy gondoljuk, simán hazaköltözhetek egy hétre úgy, hogy csak néhányszor találkozunk M-mel napközben, hosszabb-rövidebb randik erejéig. Hát ez utóbbit próbáltuk ki a múlt héten.

Kezdődött mindez azzal, hogy szombaton hazacuccoltam egy családi esemény miatt, és akkor már úgy döntöttem, mivel a kiccsaládom is régen látott már, most ott leszek a nyakukon egy hétig, miért is ne. Szombaton tehát megvolt az ebéd, vasárnap pedig otthon tanyáztunk, kiélvezve azt a ritka alkalmat, hogy mind az öten egyszerre voltunk egy helyen. Jó kis hétvége volt.

Hétfőn a bevándorlási hivatalban randevúztunk, kettőtől késő délutánig. Nem állítom, hogy életem legromantikusabb álomrandija volt, de legalább együtt voltunk, és legalább megugrottuk – aztán egy gyors kávé után elbúcsúztunk, és mindenki ment tovább a dolgára. Mikor hazaértem, édesapám meg is kérdezte, nem volt-e fura, hogy most kb. először nem egy irányba mentünk haza, hanem ő jobbra, én balra, és ez a kérdés elgondolkodtatott: ugyanis nem, nem éreztem furának. Persze, több búcsúzkodáson is túl voltunk már, így az lett volna a fura, ha tényleg furának érződik, de meglepően semlegesek voltak a búcsú iránti érzéseim. Talán a tudat, hogy nemsokára úgyis újra látom, talán a jóleső felszusszanás, hogy végül is tényleg jólesik most egy kis énidő, nem tudom, mindenesetre könnyen ment.

Kedden nem találkoztunk, én órán voltam és dolgoztam, M pedig egész nap melózott. Szerdán viszont úgy adódott, hogy a gyakorlatom és a munka között volt egy kétórás szünet, ami arra éppen elég volt, hogy halálra unjam magam, arra viszont nem, hogy mondjuk hazamenjek és pihenjek kicsit. Ezt jól el is panaszoltam az emberemnek, aki válaszul csak annyit írt: „most éppen én is ráérek, fussunk össze a plázában kajálni valamit!” Mivel a spontán közös ebédek a kedvenceim, azonnal rábólintottam, így a szerda sem múlt el találkozás nélkül, és én sem felesleges csellengéssel töltöttem a szabadidőmet. Tiszta haszon!

A csütörtököt megint kihagytuk, az a nap nekem volt kaotikus, majd a pénteket is, az pedig neki. Szombaton kora délután találkoztunk ismét, az viszont nem spontán volt, hanem jó előre leszervezett, M gáláns lovag módjára elkísért a szokásos évenkénti dokilátogatásra, egyrészt, mert végül is ez is egy lehetőség a találkára, másrészt pedig mert mindketten tudtuk, ha valaki nincs ott mellettem, nagy az esély rá, hogy meglógok. Akár csak a bevándorlási hivatal, az orvosi rendelő is bizarr randihelyszín, de valahogy mindig is jobban értékeltem az apró, hétköznapi gesztusokat, mint a nagyszabású, grandiózus tetteket. Ünneplésként pedig, hogy sikerült teljesen egészségesen megúsznom az elmúlt egy évet, megebédeltünk, megkávéztunk, aztán ki-ki ment haza – a héten utoljára.

Még aznap este kötelezően megnéztük a táncos műsor aznapi adását, amelyet a nővérem barátja, aki jó pár éve versenytáncol (és mellette elvégzett egy IT-tanfolyamot, meg amúgy végzős joghallgató, kőfaragó és balett-táncos) szakszerűen kielemzett nekünk, és még egy kis rumbabemutatót is kaptunk tőle és tesómtól, amiről nincs felvétel, mert nem őrültem meg, hogy két jogászról titokban – de legalábbis beleegyező nyilatkozat nélkül – videót készítsek, mindenesetre rendkívül szórakoztató volt.

Vasárnap aztán egy hangos-nevetős nagyszülős családi ebéd után visszacuccoltam M-hez, részben, mert letelt a külön töltött hét, részben pedig mert este D&D-maraton volt, amit megígértem, hogy még akkor is játszani fogok velük, ha ne adj’ isten egyszer szakítunk, mert ha már benne vagyok a történetben, nehéz lenne onnan kiírni.

És mi ennek a hétnek a tanulsága? Az, hogy jó volt. Komolyan! Mivel legalább kétnaponta így is találkoztunk, ráadásul a napok közepén vagy elején, minőségi időt tudtunk együtt tölteni, és jobban tudtunk a másikra koncentrálni, hiszen tudtuk, arra a (pár) napra csak ez az egy-két óra jutott. Bevallom, kicsit szomorú volt egyedül elaludni és felébredni, és kicsit a hatékonyságom is megsínylette, mert ha nem egyedül vagyok, hanem körbevesz még legalább két, de inkább több ember a nap folyamán, akkor jóval kevésbé vagyok expeditív (Oscar-rajongók előnyben…), de összességében élveztem ezt a hetet. Jó volt átélni a randizós korszak örömeit, a pillangókat a gyomromban, hogy „úristen, ma találkozunk”, az osztatlan figyelmet, a nagyobb energiabefektetést, a spontán randikat és ezt az egész kiszámíthatatlan kiszámíthatóságot.

Nem mondom persze, hogy soha többé nem költözöm vissza, vagy hogy soha nem is fogunk együtt élni, de amíg van rá lehetőségünk – és a szüleim nem rúgnak ki páros lábbal a házból, de ez persze csak vicc, ilyet úgyse tennének, és ha ezt olvassátok, szeretlek titeket! –, alkalmanként mégiscsak visszatérünk ehhez a módszerhez, mert egy kis rendszerfrissítés mindig jól jön, és a tüzet legjobban a változatossággal lehet megőrizni.

P

Instagram: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

Emlékszem, még annak idején volt egy posztom a sikeres párkapcsolat három „titkáról”, azaz három évéről: egy év távkapcsolatban, egy év közösen de külön lakásban, és egy év egy fedél alatt. Aztán jól kiderült, hogy aki a vizet prédikálja, az issza a bort, és aki tanácsokat ad másoknak, éppen az nem tartja be őket – nálunk ugyanis, szégyen vagy sem, az a középső év erősen kimaradozott/-zik. De hát tehetek én arról, hogy a korona-mánia éppen akkor érkezett, amikor végre bezárhattuk volna a távolságot, és elkezdhettünk volna rendesen randizni? És tehetek én arról, hogy akkoriban ráadásul még mindig volt köztünk néhány városkányi távolság?

No sebaj: valahol azzal is alátámasztottam a saját teóriámat, hogy nem tartottam be azt, ugyanis így már első kézből tudok nyilatkozni, mi is azzal a baj, ha az ember a „semmiből” a „mindenbe” ugrik, ergo ha a távkapcsolat megszűnése után azonnal összebútorozik a partnerével.

Az elején persze minden rendben volt, nagyobb nem is lehetett volna a boldogság; majd’ másfél év után végre együtt, ezerrel dübörgött a rózsaszín szemüveg (nem, ez nyelvtanilag abszolút helytelen, de nagyon megtetszett), természetesnek vettük, hogy minél több időt szeretnénk együtt tölteni, és miután megtörtént az első elbúcsúzás (lásd egy korábbi bejegyzésben), már teljesen biztosak voltunk abban, hogy mi ilyet még egyszer nem. Mivel az egyetem nagyon hamar átállt digitális oktatásra, és a Covid a lezárásokkal együtt éppen a „rózsaszín ködös” időszak vége felé érkezett, adódott a kézenfekvő megoldás: költözzünk össze! És itt kezdődtek a problémák…

Ebben a posztban mind a ceglédi, mind a budapesti felbukkanó nehézségeket venném górcső alá, hiszen jó pap holtig tanul, és nekünk sikerült kétszer is belefutnunk ugyanabba, hát ne szégyelljük, nézzük meg, mit tehettünk volna másképp, illetve mit nem javaslunk másoknak, akik a miénkhez hasonló helyzetben vannak!

Az első néhány hétben nemigen akadtak konfliktusok, örültünk, hogy a vírus ellenére is együtt lehettünk, és persze aggódtunk a szeretteinkért, egymásért, magunkért, a világért. Más konfliktus nem is fért bele.

Aztán a köd oszlani kezdett, elkezdtünk összeszokni, és realizáltuk, hogy míg eddig a nap huszonnégy órájából gyakorlatilag nullát töltöttünk el egymás társaságában, most 0-24-ben el kell viselnünk a másikat, nincs pihenő, nincs kilépés a szituációból, ez van, ezt kell szeretni. És ez azért embert próbáló volt, mert bár papíron ismertük egymást, élesben még mindig „teljesen idegenek” voltunk… legyen szó akár a takarítási habitusokról, a „tökéletes nap” definíciójáról vagy az esti lefekvés időpontjáról, amelynél mindhárom esetben eltért a véleményünk, és ez eleinte súrlódásokhoz vezetett (a.k.a probléma No1).

Aztán: M a mindennapokban kifejezetten introvertált ember, aki bár remekül megállja a helyét társaságban (főleg, ha a társaság beszéli a nyelvét), otthon gyakran az egyetlen vágya, hogy nyugiban ülhessen a gépe előtt, beszélgethessen az otthoniakkal vagy játszhasson, esetleg mellé egy kávé vagy egy sör, napszaktól függően. Szüksége van az egyedüllétre, naponta akár órákon át, arra, hogy egy kicsit egyedül legyen és senki ne szóljon hozzá. Ez, ha az ember egyedül lakik és csak randizni találkozik a barátnőjével, vagy olykor-olykor „ottalvós bulikat” tart vele, abszolút kivitelezhető… de már sokkal kevésbé, ha együtt lakik azzal a bizonyos barátnővel.

Én az a fajta ember vagyok, akinek a jó társaságból sosem elég. Persze, nem igénylem, hogy nonstop beszélhessek valakihez vagy legyen mellettem valaki, de az kétségtelen, hogy hosszú távon soha nem volnék képes egyedül lakni. Szeretem, ha van valaki, akivel megoszthatom a random, hirtelen gondolataimat, szeretem, ha a „lakótársammal” egymásra tudunk figyelni, ha sok időt töltünk együtt, sokat beszélgetünk, stb. Ezek alapján inkább extrovertáltnak mondanám magam.

És mi történik, ha ez a két ember találkozik, sőt, hosszú távon egy fedél alá kényszerül úgy, hogy ezt eddig nem tudták a másikról? Spoiler: probléma No2.

Vannak dolgok, amikről hiába beszélne az ember, egyszerűen vagy nem tud, vagy tud, de azt a másik úgyis csak a „hiszem, ha látom”-mal tudja lereagálni. Teljesen mindegy, hogy komplett anamnézised van a másikról, ha lövésed sincs, hogyan éli az életét, milyen ember ő, miket csinál, amikor teljesen egyedül van. Ezekből csak úgy lehet ízelítőt kapni, ha a páros két tagja találkozik, akár egy randi vagy egy hosszú hétvége erejéig. Persze még így is akad bőven meglepetés az összeköltözés után, de a nagyobb dolgok nem csőstül jönnek, hanem apránként, mondhatni „randevúnként” meg tudod tapasztalni ezeket.

Ilyen például az énidő fontossága. Amíg csak beszélgetni tudtunk, mert a távolság adott volt, mondhatni nem volt szükség az énidő témájára, hiszen legyünk őszinték, egy távkapcsolatban bőven akad időnk önmagunkra. Akkor már egy kicsit jobban látjuk a dolgokat, ha face-to-face randizásra adjuk a fejünket, mert ilyenkor simán előfordulhatnak a „ma ne, nagyon fáradt vagyok, és kicsit egyedül szeretnék lenni” vagy a „de hát tegnap találkoztunk és holnap is fogunk, szükségem van némi énidőre” hárítások, illetve egy együtt töltött hétvége alatt is kiderülhet, ki mivel foglalatoskodik, amikor éppen nem egymással (mert olyan is van ám, hogy a 72 órából nem 72-t tölt együtt a pár). Ugyanitt, a „kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad”-elv tökéletesen alkalmazható, a randik mellett simán van idő magadra is, de mégis kicsit több időt tudsz szánni a párodra, mint amikor még távkapcsolatban voltatok, ugyanakkor az énidő fontossága is érződik.

Na, összeköltözésnél ez hirtelen jön. Amíg telefonon állandóan azt bizonygattátok egymásnak, hogy a másik nélkül egy másodpercet sem szeretnétek vagy tudnátok eltölteni, ha mindezt átültetjük a gyakorlatba, igen hamar kiderül, hogy bár az ember társas lény, némi magány (vagy inkább egyedüllét) mindenkinek jót tesz, sőt, szükséges a mentális egészség megőrzése érdekében – csak hát, kinek több, kinek kevesebb, és mégis hogyan, mikor kerül a terítékre ez az énidő. Mondok egy példát: most, Budapesten a nap nagy részét egyedül töltöm a kislakásban. Mondjuk, ha M hat harminc körül lép le és én nem fekszem vissza, és csak fél egykor indulok munkába, az összesen hat óra egyedül, ebből mondjuk másfél-két óra egyetemi előadások, de az akkor is négy óra. Namármost, négy óra énidő és egyedüllét mindenre is elég: a feladatok elvégzésére, a kikapcsolódásra, a magány élvezésére, a feltöltődésre, és még mindig marad idő unatkozni. Nem csoda hát, hogy mire végül mindketten hazaérünk, nekem már tökéletesen elegem volt az énidőből, és már jól esne valami kis társaság. Még emlékszem a „minden percben veled akarok lenni”-szövegre (amit tízezer kilométer távolságból nagyon könnyű őszintén mondani és komolyan gondolni), várom, hogy akkor most „velem legyen foglalkozva”. M-nek azonban nem elég az az egy-egy óra magányosan zötykölődés a békávén, vagy az a fél óra még otthon, egy keményebb munkanap után csak arra van szüksége, hogy leüljön, és egy kicsit ne szóljon hozzá senki.

Ezt pedig mindkettőnknek meg kellett tanulni. Ebből volt (van…) egyébként a legtöbb konfliktusunk, én a szemére hányom, hogy nem foglalkozik velem, ő az enyémre, hogy ne legyek már ennyire ragaszkodó, mindkettőnknek igaza is van meg nem is. Eleinte tényleg nehéz volt az egymáshoz igazodás ebben a tekintetben, mivel együtt éltünk és nem „szakaszosan” láttuk egymást, ő úgy gondolta, elég az, ha este együtt fekszünk, reggel meg együtt kelünk, én viszont vágytam volna valami többre, valami olyanra, ami a párok randi-korszakában szokott történni, az ebédszüneti gyors összefutásra, a közös hajnali edzésre (oké, mondjuk arra pont nem, de nem jutott jobb az eszembe), vagy éppen egy hosszú hétvégére, ahol is, mivel egész héten nem láttuk a másikat, egészen egymásba tudunk feledkezni.

Ha tanulságot kéne levonnom a sok felesleges szócséplés után, akkor tulajdonképpen ez volna az: pontosan ezért nem célszerű az első találkozás után rögtön össze is bútorozni. Az a randi-korszak nagyon hiányzik, erre csak számtalan vita és egymásra megorrolás után jöttünk rá, aztán persze most már nagyjából mindegy, legalább ezt is tudjuk, de ha teheted, kerüld el a „semmiből minden”-t, tapasztalatból mondom. A randevúzás időszaka igenis fontos, ez adja szikrához a szellőt, ami a távkapcsolat alatt fellobbant, és az összeköltözés után már „csak” őrizni kell a tüzet, ami viszont a lángocskából csak a „közbülső” időben növekedhet igazi tűzzé.

Egymás megismerésének egy nagyon fontos szakasza ez, amit kár lenne elhalasztani csak azért, mert alig várod, hogy a kilométerezrek után végre együtt lehessetek. Lépésről lépésre kell haladni, türelmesnek kell lenni (amit ugye már úgyis megtanultál a távkapcsolati szakasz alatt), ki kell ismerni és „meg kell tapasztalni” a másikat, mert bár összeköltözéskor ismerszik meg tényleg teljesen az ember, de az elsietés gyorsabban vezethet szakításhoz, mint a lassú ismerkedés.

Mi, lévén két rendkívül makacs ember, végül felülemelkedtünk ezeken a problémákon, de rengeteget tanultunk a dologból, néha hosszú beszélgetések, máskor tényleg elég komoly veszekedések „segítségével”. Ha újrakezdhetnénk, biztosan nem rohannánk ennyire, de minek bánkódni a múlton, ha a történet végül is jóra fordult, és tulajdonképpen mindig vissza lehet térni az előző checkpointhoz és kipróbálni valami mást… erről pedig bővebben majd később, mert a kísérletezgetés még mindig tart.

P

Instagram: @usatohungary

Ha röviden, tömören és lényegre törően szeretném megválaszolni ezt a kérdést, akkor azt mondanám: fáradtság. Kimerültség. Meeeh. De mivel ilyen hosszú kihagyás után „nehogymá” így hagyjalak titeket, egy ennyire semmitmondó válasszal, hát ideje összeszedni magunkat, és rendesen összefoglalni az elmúlt hónapokat.

Kezdjük a jelentől, mert miért ne, mi van velünk jelenleg? Az, hogy brutálisan fáradtak vagyunk. M jelenleg három különböző iskola között ingázik minden nap, fél hatkor már fenn van, hogy csak este hét után érjen haza, és ez az életvitel bizony megviseli, főleg úgy, hogy az eddig életben lévő online oktatás miatt nagyjából egy éve nem dolgozott normálisan. Nekem elkezdődött az utolsó év az egyetemen – végre –, így egymást érik a 10 oldalas beadandók, a szakgyakorlatok, a négyórás szemináriumok, na és a szakdolgozat, ami gyakorlatilag minden szabadidőmet leköti, és még így sem állok vele sehogy, de legalább nem vagyok meglepődve, hogy vajon miért nincs energiám és kreativitásom másféle írásokkal foglalkozni. A sulival kelek és fekszem, emellett munkára vadászom, rendben tartom a kislakást (ha már otthonülő hallgató vagyok, egy „Matematikatanulás zavarai” előadás alatt úgyis lazán megfő a hagymaleves), meg úgy en bloc rendezni próbálom az életem, és tartom az emberemben a lelket, akinek lassan a személyi asszisztense is leszek, és esküszöm, a frissített önéletrajzomba be fogom írni ezt az immár majdnem két évnyi szakmai tapasztalatot/gyakorlatot. Itt tartunk jelenleg.

És hogyan jutottunk idáig? Egyáltalán hol vagyunk most? Foglaljuk össze:

Az egész május 5-én kezdődött. Pontosan emlékszem, hiszen aznap volt a születésnapom, amit egyáltalán nem így terveztünk, és ezért valahogy még a tavalyit is sikerült alulmúlnia, ami pedig egy igazi karanténszülinap volt, szóval nem lehetett könnyű, jár a keksz. Délutánig nagyjából minden rendben ment, amikor is M kapott egy telefont, no nem az iskolától vagy az igazgatótól, hanem az őt kiutaztató társaságtól, akitől megtudtuk – hiszen szegény azt hitte, mi már erről réges-rég tájékoztatva vagyunk, sőt, hogy ez közös megegyezéssel történt –, hogy az iskola M áthelyezését kérte. Csak álltunk, mint a partra vetett halak, hogy most akkor mégis mivan és hogyvan és miazanyám. Merthogy soha egy árva panaszos szó nem érkezett sem a gyerekektől, sem a szülőktől, sem az igazgatótól, a gimnázium tárgyalni kezdett vele az oda való visszatéréséről, és még magántanítványai is voltak, a szülők pedig feleslegesen nem dobnak ki pénzt tanárra, ergo valószínűleg jól csinálhatta, amit csinált. Valahogy mégis ez a helyzet állt elő.

A mögöttes tartalmat hamar megfejtettük, egy nem túl kedves kolléga és egy nem túl gerinces főnök állt a dolgok mögött, de erről ne essék több szó, mert én se szeretnék az interneten befeketíteni senkit, nem ér annyit a sztori, és ha belemegyek, csak elfáradok vagy felhúzom magam (márpedig jelenleg egyikre sem vágyom). Lényeg a lényeg: ott és akkor megtudtuk, hogy június végeztével biza már nem leszünk ceglédiek.

Jött az összeomlás, a „mi a fenéhez kezdünk most”, az értetlenség, a harag, a minden. Elfogyasztottuk az ünnepi vacsorát (na ja, kinek volt még kedve ezek után ünnepelni?), aztán inkább elmentünk aludni.

Hamarosan kiderült, hogy Budapesten van egy iskolapáros, aki szívesen látná M-t, és itt felcsillant a remény, hogy na, mégse Makkosmária, meg nem is vissza Texasba, hát nézzünk rá, hátha jó lesz ez. Megtörtént az interjú, jött az idegtépő várakozás, aztán zöld utat kaptunk, felvették, már csak az volt a kérdés, hogy mikor költözünk.

Szomorú egy nyár volt ez így, igyekeztük kiélvezni hátralévő ceglédi napjainkat, végigszurkoltuk a vébét, hol a parkban az óriáskivetítő előtt sokadmagunkkal – ez a portugál, illetve a német mérkőzésen volt, utóbbi katartikus élmény volt, előbbinél pedig nagyon jót röhögtem a kissrácon, aki elég bátor volt ahhoz, hogy a vérmagyar szurkolók közé felvegye a portugál Ronaldo-feliratú mezét –, hol én otthon a kiccsaláddal, hol az idős szomszéd házaspár segítségével, akik befogadtak minket, amíg nálunk áramszünet volt (de ez egy másik, nem kevésbé kalandos történet). Voltunk közösen is, külön is nyaralni, de azért végig ott volt bennünk a félsszel keveredő izgalom a szeptember iránt.

Végül augusztus elején sikerült felköltöznünk. A lakás, bár nagyon pici, és a harmadik – vagyis igazából negyedik – emeleten van, lift nélkül, csodaszép, a környék is barátságos, minden közel van, és hát, Budapest, de azért mégse a legbelebb belváros, úgyhogy mondhatni, jó csere volt. Némi apai segítséggel meg egy böhöm nagy bérelt furgonnal fél nap alatt átcuccoltunk, jöhetett a rakott krumpli vacsorára meg az alvás.

Az elkövetkező hetekben pedig a berendezkedés. Volt itt idegösszeomlástól kezdve az örömködésen át a heveny káromkodásig minden is, de végül csak sikerült úgy-ahogy kipakolni mindent. Jöhetett a szeptember 1, jöhetett a munka!

És most itt vagyunk. Dolgozunk, tanulunk, ügyet intézünk, bevándorlási hivatalba megyünk, hamarosan fizunap, szóval eléldegélünk. Belaktuk a házat és a környéket, rákattantunk a Netpincérezésre, és élvezzük a tényt, hogy ha este nyolckor jut eszünkbe, hogy nincs itthon valami, akkor leugrunk és megvesszük. Van ennek a Pestnek jó oldala is, na.

Hogy jobb-e most így nekünk? Valid kérdés, komolyan. Persze, közel van a haza, jobb a lakhatás, korrektebb a pénz és színesebb az élet… de azért hiányzik a vidék. Az ismerős arcok, nekem a régi munkám, az ott szerzett barátaink, élményeink, a kitaposott utak, az ott megélt másfél év. Hogy visszatérünk-e valaha… azt csak a fene tudja, jelenleg örülök, ha a jövő hétig ellátok, de ahogy a volt főnököm is megjegyezte búcsúzáskor: mi nem most találkoztunk utoljára, vagy így, vagy úgy keresztezni fogja még az utunk egymást. Na, valahogy így állunk Ceglédhez is. Talán majd ha nyugdíjasak leszünk, veszünk ott egy kertes házat, és leköltözünk az összes kutyával. Vagy talán még ennek előtte. Majd elválik.

Hát, így. Ennyi volna az elmúlt hónapok történéseiről. Nem ígérgetek én már semmit, mert a tettek úgyis hangosabbak a szavaknál, de az biztos, hogy van még mondanivalóm, és ha végre képes leszek undor nélkül tekinteni a Wordre, ami mostanság a beadandók százait juttatja eszembe, akkor azt úgyis megosztom a világgal, mert annyiban nem változtam, hogy még mindig ugyanannyira szeretek beszélni – és írni –, mint régen.

P

Instagram: @usatohungary

Akár tudjátok, akár nem, most azért elmondom: az elmúlt egy tanév során – hála a távoktatásnak, amit, kövezzetek meg, de imádtam! – egy napköziben dolgoztam, ahol három ADHD-s kissrácot volt lehetőségem így-úgy-amúgy fejleszteni (már amennyire egy „majdnem-diplomás” gyógypedagógus tud fejleszteni), de legalábbis segíteni őket a tanulásban.

Jó kis tanulópénz volt, mit ne mondjak, életem első szakmába vágó munkahelye, tele izgalommal, szorongással, jó, közepesen jó és hát, néha rossz érzésekkel. A mai bejegyzésben, gondoltam, megosztok veletek néhány tapasztalatot, mert akár gyerekekkel dolgoztok, akár nem, akár akartok gyereket vállalni, akár nem, akár vannak a családban gyerekek, akár nem, végül is hasznosnak hasznos lehet (hiszen gyerekkel azért csak találkoztatok már, vagy találkozni fogtok), és vagy tanulságos, vagy szórakoztató, de legalábbis segíthet egy kicsit megérteni a gyerekek észjárását. A gyerekek (a „gyerekeim”) egyébként 9, 10 és 11 évesek, három teljesen különböző vérmérsékletű és személyiségű fiú, de mindannyian a maguk módján tudnak levenni a lábamról és táncolni az idegeimen (akár ezt a kettőt egyszerre). Az alábbiak viszont nagyjából mindannyiuknál jelen vannak, úgyhogy most általánosságban fogok róluk beszélni (még ha a szakma itt fel is szisszen, hogy „soha nem beszélünk általánosságban, a gyerekek mindannyian különlegesek és egyéniek és stb.!” Tudom, tudom. De azért mindenkiben van valami közös, nem igaz?)

Íme a legfontosabbak:

• A pukizás és a büfögés vicces. Minél hangosabb és minél büdösebb, annál viccesebb. De te, mint érett felnőtt egyén, próbálj meg nem nevetni és próbáld meg nem elfintorítani az orrod a szagtól. Reagáld le egy „egészségedre”-vel, aztán nyiss egy ablakot, ha nagyon vészes a helyzet.
• A gluténmentes ropiperecnek olyan az íze, mint a kartonpapírnak. Ha viszont a gyerek köszönet- vagy bocsánatkérésképpen megkínál, mert ezt máshogy nem tudja kifejezni, akkor te elveszed és megeszed, nincs vita.
• Van, hogy rossz napja van, és szótlan, és semmit nem akar, és hisztizik és sír és minden baja van. Nem, ne próbáld meg bevetni a „nem akarsz róla beszélni?”-t. Nem, ne próbáld elbagatellizálni a dolgot. Nem, ne próbáld vigasztalni, simogatni, beszélni hozzá, főleg, ha ezt (verbálisan vagy nonverbálisan) elutasítja. Hagyd rá, hadd dühöngje/sírja/tombolja ki magát. Nem, ettől nem leszel érzéketlen seggfej – éppen ellenkezőleg: hálás lesz érte. Aztán összeszedi magát, és folytathatjátok a munkát (és hálája jeléül megkínál majd gluténmentes ropipereccel, lásd fentebb).
• Van, hogy úgy viselkedik, mint egy kisördög, és ilyenkor legszívesebben lekevernél neki egy taslit. Nos, ne! Először is: ez nem a te hibád. Másodszor: ebből neked nem lesz károd. Ezt a kettőt figyelembe véve pedig nyugodtan ülj le, dőlj hátra, közöld vele, hogy kötélből vannak az idegeid (még akkor is, ha nem), és maradj vele nyugodt, türelmes. Ha a viselkedése miatt nem lesz kész a matekházi, hát nem lesz kész, az már nem a te gondod. Hadd lássa viszont, hogy veled ezzel a viselkedéssel nem ér el semmit, nem tud kizökkenteni, és hogy (a szó jó értelmében) téged tényleg nem érdekel a dolog. Ha nincs reakció, a rosszalkodás unalmassá válik, és egy idő után rájön magától is, hogy mégis jobb mindkettőtöknek, ha jól viselkedik.
• A gyerek nem hülye. Oké, csinál hülyeségeket, és nincs akkora lexikális tudása, mint egy felnőttnek, de nem hülye. Olyan meglátásai vannak a világról, hogy le fog esni az állad. És igen, tud olyat kérdezni, amire te se tudsz válaszolni (és nem, nem a csonka gúla kerületével kapcsolatban).
• Ugyanitt, ha valami olyasmit kérdez, amiről lövésed sincs, de nem akarsz hülyének tűnni, egyrészt nem szégyen, ha bevallod, hogy nem tudod, másrészt csak használj olyan kifejezéseket, amelyeket ő nem ismer, így mégiscsak okosnak tűnsz, és nem kell válaszolnod a kérdésre. (Példa: „mi a véleményed a Rage Shadow Legendsről?” „Abszolút indifferens vagyok, de ha mégis mondanom kéne valamit, szerintem lehetne kicsit expeditívebb. Egyébként elég asszertívnek tartom.”)
• A gyerek a partnered. Nem a haverod vagy a „tesód”, de a partnered. Hagyd a „gügyülübügyülüzést” a francba, bánj vele úgy, mint egy emberrel – mint egy igazi jó főnök a beosztottjával. Igen, fölötte állsz, már ha a pedagógiai vagy egyéb szférában dolgozol, de ne alacsonyítsd le, ne beszélj vele úgy, mint egy hülyével; egyszerűen csak kezeld őt úgy, mint egy másik, valamivel kisebb és fiatalabb embert. (Oké, ne kérdezd meg tőle, hogy mit gondol a jelenlegi izraeli-palesztin konfliktusról, de na, érted.)
• Nem kell folyamatosan csinálnotok valamit, nem kell, hogy az egy órás foglalkozási- vagy szabadidő minden egyes másodperce ki legyen töltve. A gyerek úgyis játszani fog valamivel, ha akar, úgyis beszélget majd veled, ha akar, és úgyis unatkozni fog, ha akar, teljesen mindegy, mi van.
• A gyerek nem ódzkodik úgy a piszoktól, mint te. Ő simán beletenyerel a sárba, aztán mindent is összemorzsázva egybe bekapja a lekváros kenyeret. Ez szívás, de nem nagyon tudsz ellene tenni. Csak legyen nálad valami törlőkendő, aztán majd fertőtleníted magad, ha a gyerek hazament.
• Mindent összevetve, a gyerekekkel dolgozni klassz; de mégis, a legjobb dolog ebben a melóban az, hogy bár nagyon élvezem a velük töltött időt, tudom, hogy ha hazamegyek, akkor nem vár rám otthon még egy rakat „saját”, csak a párom, a vacsora, egy pohár bor meg egy jó film. És engem ez tesz tökéletesen boldoggá, és ezért vagyok (leszek) képes naponta gyerekekkel dolgozni.

P

Instagram: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Podcast: YouTube/Spotify/Anchor: USA To Hungary

Vajon mennyire vagyunk mi „hagyományos” pár? Ki a nő, ki a férfi ebben a kapcsolatban? Vannak-e férfi és női szerepek a háztartásunkban, egyáltalán: akarjuk-e, hogy legyenek?

Jó kérdések, amin néha jól esik elmélázni.

Az elmúlt hetekben például kétszer jutott eszembe: egyszer, mikor míg M dolgozott, én elmosogattam, rendet raktam, kiszaladtam bevásárolni, aztán felraktam egy hagymalevest főni. Akkor egészen határozottan úgy gondoltam, hogy én vagyok a nő, a háziasszony, a texasim meg a férfi, a kenyérkereső. Aztán a második alkalommal ugyanaznap, vagy talán a következő napon (a fene tudja, a covidos-karanténos helyzet miatt néha azt se tudom, melyik hónapban járunk, hát még azt, hogy melyik napban!), este, mikor M a fürdőszobát takarította nagy elánnal, én pedig a kanapén tespedtem egy üveg sörrel (jó, ne szépítsünk, ciderrel, mert nem szeretem a sört) és focit néztem, néha örülve, néha dühöngve, néha odamondva, ahogy azt szokás. Na, abban a helyzetben kellőképpen férfiasnak éreztem magam.

Tulajdonképpen ez a két kiragadott momentum az egész kapcsolatunkat egészen jól leírja: hogy néha „nők” vagyunk, néha pedig „férfiak”. Ez nem nagy újdonság, mindketten nagy hívei vagyunk a partnerségnek és az egyenlő munkamegosztásnak, de mégis, megpiszkálta kissé az agyamat a gondolat, hogy bár a háztartási szerepeket tekintve egyikünk sem egy konzervatív ember, de mégis, hát olyan nincs, hogy ne lenne itt is férfi meg nő… hogy ne játszana legalább egy egészen kis szerepet a nemünk és a nemi sztereotípiák még egy ilyen „haladott” elmében is… vagy de? Nos, a fölösleges kérdéseken való rágódás helyett inkább elkezdtem megfigyelni ezt az egészet a gyakorlatban.

És, hölgyeim és uraim, meglepő felfedezést tettem: valóban nem száz százalékban és nem a háztartás minden területén, de biza’ nálunk is fel-felsejlenek az évszázados nemi szerepek. Nem állítom, hogy szigorúan azért, mert „az anya nő, az apa férfi” és így van és punktum, mert belénk van kódolva vagy mifene, sokkal inkább egyfajta személyes dinamikának tekintem, illetve azért a neveltetésünknek is van hozzá némi köze. Na de miben nyilvánul meg a női- és férfiszerep; és mikor van az, hogy a szerepek felcserélődnek?

Kezdjük a kérdés első felével, és akkor valamit el is mondanék elöljáróban: világéletemben utáltam takarítani. Bizony, lusta dög voltam, a „jólvanazúgy” királynője, a rendrakást kerültem, mint a pestist, tekintve, hogy én a rendetlenségben tudtam kiigazodni (hiszen pontosan tudtam, hogy mit hova tettem, hogy szem előtt legyen, csak aztán ez a sok „hova tettem” és „szem előtt” elkezdte felvenni a káosz formáját), és ha minden szépen el volt téve, hát semmit nem találtam meg. Heti egyszer ímmel-ámmal kiporoltam ugyan a szobámat, de az tutifix volt, hogy ha én egyszer elköltözöm, majd a párom vagy a lakótársam takarít, én majd csinálok mást, hogy besegítsek a lakás körül.

Aha. Aztán elköltöztem. És hogy ennek a női szépérzékhez van köze, vagy csak egyszerűen az, hogy „ez az én territóriumom és szeretném, ha jól nézne ki” hótt egyszerű logikájához, azt nem tudom, de rászoktam a takarításra. Nem is az, hogy rászoktam, de egyenesen megszerettem! Mióta pedig kis családi segítséggel beújítottunk egy baba kis porszívót, azóta meg pláne. Úgyhogy, „modern gondolkodás” ide vagy oda, a takarítás nagyon hamar az én feladatom lett. Egyrészt praktikai szempontokból, hiszen amíg az ember dolgozik, addig a sejhaját otthon meresztő (és csak részmunkaidőben dolgozó) egyetemista két beadandó között vagy online előadás alatt proccul ki tud takarítani, másrészt pedig mert kialakult bennem egy olyasféle vágy, hogy „azért nézzen már ki valahogy a hely, ahol lakom, na!” Úgyhogy, mostanában, ha unatkozom – ami a vizsgaidőszak közeledtével egyre ritkább kincs –, felkapom a porszívót vagy elmosok néhány tányért, esetleg kiteregetek, és ilyenkor kellően háziasszonynak érzem magam; de nem, a „feminista” énem ilyenkor nem kiált fel fájdalmasan, hogy „segítség, elnyomnak!” (mint Monthy Python Gyalog galoppjában), mert nem a női egyeduralomban hiszek, hanem az egyenlőségben, és mert valljuk be: tisztán tartani a saját kis placcunkat jól is esik, meg kábé a kötelességünk is.

Ellenben, ha valamit nem csinálok, pedig az is nagyon háziasszonyos: a főzés. Oké, néha odateszek egy levest vagy egy brokkolis csirkét, de a tudományom itt meg is áll, én nem vezetek heti menüt, nem ácsorgok a tűzhely mellett, és nem főzök az uramra: inkább ő főz rám. Sose voltam konyhatündér – igényem se nagyon volt rá, tekintve, hogy akadt két fantasztikus séf a családban –, otthonról is a „férfi főz” mintát hoztam, és nem is nagyon szeretek főzni, úgyhogy ez nagyjából ez első napon eldőlt: itt bizony felcserélődnek a tipikus szerepek. Egy pillanatra se bántuk meg: M szeret kísérletezni, legyen szó akár a texasi chiliről vagy a magyar csirkepaprikásról (esküszöm, amerikai létére olyan paprikást csinál, hogy nem hiszed el!), szívesen főz, én pedig szívesen fogyasztom.

Magának a háztartásnak a vezetése ugyanakkor szintén az én feladatom, amit megint csak egy kimondottan női szerepnek szoktak elkönyvelni. Ez köszönhető annak, hogy egyrészt M talán még nálam is „jólvanazúgyabb”, másrészt, mint arra az elmúlt időszakban rájöttem, eléggé háklis vagyok: ha valamit oda tettem, mert ott néz ki jól, akkor annak onnantól kezdve ott a helye és kész! Nem állítom, hogy okleveles lakberendező volnék, de azért némi szépérzék szorult belém, szeretem, ha a dolgok a már említett helyükön vannak, szeretem a kezemben tartani a gyeplőt, azt vásárolni be, ami kell – és amit szeretnék – úgy vezetni a (félig) saját otthonomat, ahogy szeretném. Ezt pedig a texasim nemhogy elfogadja, de egyenesen örül neki, mert nem neki kell ezzel a sokmindennel foglalkoznia, és mert így mégis van egy kis rend a lakásban.

Ehhez a háztartásvezetéshez pedig van még egy sztorim, ami pedig megint egy férfias szerepbe helyezi a kapcsolatunk női felét: nemrégen úgy határoztunk, beszerzünk néhány saját bútort a lakáshoz járó „kölcsönturi” bútorokhoz, hogy legyen valami, ami mégiscsak a miénk, illetve hogy legyen már egy kicsit barátságosabb, otthonosabb ez a ház. Ez a „csomag” tartalmazott egy TV-állványt, egy kanapét, egy dohányzóasztalt és egy étkezőasztalt négy székkel. Meg is jöttek a bútorok, szépen elrendeztük őket a nappaliban, aztán jött a nagy kérdés: na, most hogyan tovább? És akkor megszólalt bennem a lakberendező háziasszony és az „erős nő” hangja egyszerre, lelki szemeim előtt már láttam is, mi hova kerül majd és az mennyire lesz jó, fegyűrtem az ingujjamat és közöltem: „bízd ide”. És összeraktam a TV-állványt, a kanapét, a dohányzóasztalt, az étkezőasztalt meg a négy széket. Dühöngéssel, káromkodással, sóhajtozással, némi segítséggel, de összeraktam (oké, a kanapét azt speciel összeraktuk). Hát, ezt se látja az ember minden nap egy háztartásban, ahol egy nő meg egy férfi él együtt – nálunk is édesapám volt mindig is az IKEA-ezermester, most azonban mégiscsak úgy alakult, hogy én lettem a férfi (igen, tudom, hogy kici óccó eccerű lapra szerelt bútorokról beszélünk, de hadd legyek egy kicsit büszke, na, köszi).

Egyszóval, egyenlőség ide vagy oda, partnerség ide vagy oda – mert tudom, hogy ebből kb az jött le, hogy mindent is én csinálok, de ennél azért árnyaltabb a kép, és tényleg mindketten egyenlően veszünk részt a ház körüli teendőkben –, mégsem akkora hülyeség ez a „női szerep-férfi szerep” elmélet egy heteronormatív kapcsolatban. Én például abszolút jól és kényelmesen érzem magam a „női” szerepeimben, hiszen én „választottam” őket, ugyanúgy, ahogy a „férfi” szerepekben is jól érzem magam, mert azokat is én „választottam” magamnak (meg hát, ki ne szeretne sós mogyival meg alkohollal ülni a kanapén és szurkolni a magyaroknak, na?). A lényeg csak az, teljesen mindegy, hogy az embernél szigorú, hagyományos női-férfi szerepek vannak vagy ezek a határok teljesen elmosódtak, hogy ezeket a szerepeket és feladatokat az ember örömmel és a saját választásából lássa el.

P

https://linktr.ee/usatohungary

Igen, még élek! Viszont, mivel dübörög az egyetem utolsó “rendes” éve, ezért nem túlzok, ha azt mondom, az elmúlt hetekben levegőt venni nem volt időm. Visszamentem dolgozni, kezdődtek a gyakorlatok, jöttek az óratervek, időközben oltakoztam is, írom a szóbeli tételeket, és annyi beadandó készült el, hogy azt már ki tudnám adni egy hétrészes könyvsorozat formájában.

Na de, végül is közel a vég, közel a cél, és azért itt se akartam átlépni az egy hónapos bűvös csendhatárt, úgyhogy most bár csak egy rövid, szívmelengető kis történetecskével készültem, de bízom benne, hogy hamarosan újra olvashatjátok magasröptű gondolatmeneteim mindenről (is).

*******

Úgy tűnik, nálunk még egy meghitt, intim pillanat sem tud úgy megtörténni, hogy ne legyen belőle texasi hashtages sztori…. (de hát, akkor szép az élet, ha zajlik, nem?)

Egy különösen hosszú nap után teljesen kifulladva, a háromnapos hulla ászanát felvéve hevertünk az ágyon, hőn szeretett amerikaim meg én. Már túl voltunk a szokásos “kivel mi történt” körön, túl a mély beszélgetésen és túl a “ne dobáld már a plüssdalmatámat! – De hát nézd, repül, és élvezi!” mindennapos vitáján, és csak feküdtünk szépen csendesen, mikor egyszer csak megszólal az ember, magyarul, egy egészen halvány akcentussal:

– Szeretlek.

Két és fél év ide vagy oda, egy ilyen vallomás, főleg az ember édes anyanyelvén azért még mindig igencsak meg tudja dobogtatni a női szívet, így hát fülig érő vigyorral ránéztem, és közöltem vele:

– Én is szeretlek.

Erre a texasi mintegy elismerően biccentett, és bár azóta sincs halvány fogalmam sem, hogy tényleg ezt akarta-e mondani, vagy csak összekeveredtek a szavak a fejében, mindenesetre töretlenül magyarul, kissé meglepődve, mintha ezt a (vagy hasonló) választ még soha nem hallotta volna tőlem, közölte:

– Aztakurva…

https://linktr.ee/usatohungary

Oké, rövid disclaimer, nem feltétlenül az összeköltözésre, „csak” a távolság bezárására, de annyira utálom ezt a kifejezést, hogy nem akarom túl sokat használni. Ha van jobb ötleted arra, hogyan lehet kifejezni magyarul, hogy „closing the distance”, akkor írd le kommentbe, légyszi, és kapsz tőlem egy virtuális ölelést, esküszöm! Disclaimer vége.

Bár a folyamat és a pillanat, amikor már biztosan tudjátok, hogy az egyikőtök igenis át fog költözni a másikótok országába/városába/lakásába, egy abszolút a föld felett lebegő, delíriumos, csodaszép, csodarózsaszín állapot, azért néha nem árt észhez térni, és jó alaposan átgondolni, mikor és hogyan érdemes egyáltalán belevágni. Mert eldönteni nagyon egyszerű, megvenni a repjegyet nagyon egyszerű, három éjszakára foglalni egy hotelszobát szintúgy nagyon egyszerű, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ezúttal nem egy hétre vagy csak látogatóba érkezel, hanem konkrétan költözöl. Ehhez szeretnék a mai napon mindkét fél számára néhány tutitippel kedveskedni, hogy aztán tényleg csak az álomszerűen izgalmas és boldog részre tudjatok koncentrálni.

Ha te utazol:

• Első és legeslegfontosabb: legyen pénzed! És nem, nem csak annyi, amiből pont ki tudsz fizetni mindent, hanem félretett pénzed, csak magadnak, vészhelyzet esetére, amihez nem nyúlsz. Ezt érdemes lehet már rögtön a „bezárás” első gondolatainál elkezdeni gyűjtögetni (mert ha nem is jön össze végül, az a pénz nem vész el, nem megy tönkre, sőt, lesz némi saját megtakarításod, amit aztán arra használsz, amire jól esik, vagyis még így is tiszta haszon), gyakorlatilag egészen addig, amíg le nem szállsz a párod országának/városának a repterén, vagy akár még azon is túl. Ugyanis, mint azt tudjuk, bármikor történhet bármi: lehet, hogy a hotel nem tud téged fogadni, lehet, hogy az állás, amire jelentkeztél, nem is létezik, vagy lehet, hogy hiába néztél ki három-négy munkahelyet, egyikre sem vesznek fel; vagy mind a három egyszerre, tetézve azzal, hogy még a pároddal is szakítotok, és akkor itt legyen annyi pénzed, hogy eldönthesd: mész vissza a következő járattal, vagy maradsz még egy darabig, tovább keresel az állások és olcsó szobák között. Felesleges is tovább boncolgatni, „dugipénz”, vésztartalék, megtakarítás mindig legyen nálad! Akár egy külön bankszámlát is nyithatsz hozzá, a „hogyan” már teljes mértékben a te dolgod, de legyen. És ha már bankszámla – nézz utána, hogyan tudsz nyitni egyet az új lakhelyeden, illetve hogyan tudod átirányítani a pénzed „A” bankszámláról „B”-re.
• Legyen meg az összes (érvényes) papírod, és nézz utána, milyen iratok kellenek ahhoz, hogy beutazhass és letelepedhess a másik országában (vagy akár a helyi biztosítási lehetőségeknek vagy annak, hogyan tudsz egy helyi mobilszámot beszerezni, egyéb papírmunkának)! EU-n és Schengenen belül ez még egy viszonylag egyszerű manőver, de azért ott sem árt óvatosnak és figyelmesnek lenni – legalább egy útleveled és legalább egy személyid legyen! Interkontinentális költözés esetén pedig extrán oda kell figyelni: útlevél vagy vízum, személyazonosító, igényelhető zöldkártya, „working-„ vagy „fiancé-visa”, ha van, akkor munkaszerződés, erkölcsi bizonyítvány, diploma, akármi, amit az adott hely igényel tőled. A legegyszerűbb, ha egyszerűen minden papírt becsomagolsz, amiről úgy gondolod, hogy hasznát veheted, de ami még egyszerűbb az az, hogy megnézed az adott ország bevándorlásügyi honlapján, hogy pontosan hogyan, milyen okból, milyen papírokkal léphetsz be, telepedhetsz le vagy igényelhetsz tartózkodási engedélyt. Ha úgy van, a párodat is megkérheted, hogy telefonáljon be infókért a hivatalba vagy járjon utána, a lényeg, hogy ezt a pontot semmiképp se mismásold el, mert ezen múlhat a legtöbb!
• Legyen munkád! Oké, igen, tudom, ez nem mindenkinél járható út, mert igen nehéz mondjuk Sydneyből állásinterjúzni egy bostoni céghez, de azért próbálj meg már távban munkát találni! Legyen egy jó önéletrajzod, legyenek nálad a végzettségeid igazoló papírjaid, és keresésére fel! Lehet, hogy olyan jó ajánlásokat kaptál, vagy olyan lehengerlő a személyiséged, hogy valakinek már „távban” is kelleni fogsz, lehet, hogy találsz egy hasonló céget, mint akik M-t repítették Magyarországra, a lényeg, hogy keresgélj, jelentkezz és tégy meg mindent! Fárasztó meló, tudom, de hidd el, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy letelepedési engedélyt/working visát kapj, és ez megér minden fáradságot. Egy másik lehetőség, ha ez nem egy járható út, az a „home office”-ra való vagy távmunkára való átállás a jelenlegi munkahelyeden (vagy célzottan olyan állást keresni, amit bárhonnan lehet végezni), esetleg ha vállalkozó vagy saját biznisszel, akkor azt pedig pláne tudod bárhonnan csinálni. A lényeg, hogy keresd és ragadd meg az alkalmat!
• Készülj fel mentálisan! Költözni sose egyszerű, teljesen máshová költözni pedig pláne. Ne legyints rá, hogy „jólvanazúgy”, hanem szánj rá hetente vagy naponta néhány órát/percet, hogy mentálisan felkészíted magad. A változás így is sokkoló lesz, de legalább tudatosan és felkészülten vághatsz neki.
• Beszélgess a pároddal! Kérj tőle biztatást, oszd meg vele a gondolataidat, kommunikáljatok! Ne hagyd ki őt azokból a folyamatokból, amiken te fizikailag vagy mentálisan végigmész. Kérd a segítségét hivatalos ügyekben, tanulj a kultúrájáról, tanuld a nyelvét, ismerd meg a barátait akár. Hiába érzed olykor, hogy egyedül vagy ezzel az egésszel, mert végül is csak te költözöl, de mindig jusson eszedbe, hogy ketten vagytok ebben a szituációban, és ketten mindig könnyebb! Ő ott lesz, hogy támogasson, és neki is jól fog esni, ha megosztod vele ezt a folyamatot, legyen szó akár adminisztrációs ügyekről vagy a dolog mentális/lelki részéről.
• Pakolj össze! Na de hogyan? Nyilván nem fog az egész eddigi életed beleférni két bőröndbe meg egy hátizsákba, de azért próbálj szelektálni. Tényleg szükséged van arra a pólóra, amit már három éve nem vettél fel? Tényleg kell az illatgyertya, amit soha nem használtál, mert nem is szereted a gyertyákat? Elsőkörben legyenek meg a legfontosabbak, amiket sehol máshol nem tudsz majd beszerezni – a papírjaid, a gyógyszereid, a könyvek (főleg, amiket a te anyanyelveden írtak, és amiket éppen ezért nem tudsz máshol beszerezni), a laptopod, minden, ami fontos és hasznos, és amihez nagyon erős kötelék vagy emlékek fűznek, és amikről tudod, hogy hosszútávon nem bírnád ki nélkülük. Ezután jöhetnek a ruhák: gondolj a célország klímájára! Ha Finnországba költözöl, otthon hagyhatod a cuki rózsaszín bikinit, ha Florida az úticél, akkor valószínűleg nem fog kelleni a duplán bélelt csizma. Ide jöhet a fogkefe, a sminkcuccaid, az elektromos borotvád, a mindennapi használati és elektronikai cikkek, amikből ugyan tudnál venni másikat, de azért mégiscsak jobb a sajátodat használni. Végül, ha maradt még hely, bepakolhatsz minden más olyan apróságot, amik ugyan se nem szuperhasznosak, se nem elengedhetetlenek, de azért mégis szeretnéd őket magaddal vinni. Lakat mehet a bőröndre, aztán hajrá!

Ha te vagy az, aki marad:

• Szállj be az adminisztrációs folyamatba! Most itt te vagy az, aki itthon van, szó szerint és átvitt értelemben is. Te tudod legjobban, hogyan működik nálatok a rendszer, de ha nem is, te tudsz a legegyszerűbben utánanézni. Keress rá a bevándorlási/letelepedési feltételekre, szedd össze, milyen kártyákra/iratokra lesz itt szüksége (pl. Magyarországon a TAJ-kártyára, hacsak nem akar állandóan magánrendelésekre járkálni irdatlan pénzért), keress neki egy jó mobilszolgáltatót, gondolj bele, hogy neked milyen irataid/papírjaid vannak, milyen szolgáltatásokat veszel igénybe, hiszen ezekre valószínűleg a párodnak is szüksége lesz.
• Próbáld megtanítani neki a nyelvet! Nyilván nem cél egy felsőfokú nyelvvizsga az ittléte második napján, de azért jó, ha az alapvető szavakkal és kifejezésekkel, nyelvtani szabályokkal tisztában van: Jó napot/Jó estét, Kérem, Köszönöm, Szeretnék kérni egy korsó sört, ilyesmi. A nyelv úgyis ragadni fog rá, és nyelvtanári diploma nélkül te sem tehetsz csodát, de azért igyekezzetek mindketten, hogy legyen valamiféle nagyon alap tudása.
• Készülj fel a fogadására! Foglald le az airbnb-t, vagy takarítsd ki a lakásod! Szervezz programokat, hogy megismerhesse a várost, fixálj le egy napot a barátaiddal vagy a családoddal, hogy megismerkedhessenek a pároddal, foglalj időpontot az okmányirodába, a bevándorlási hivatalba, intézz el minden olyan apró-cseprő ügyet, amit előre el lehet, hogy levegyél egy kis terhet mindkettőtök válláról.
• Készülj fel mentálisan! Igen, ez ide is vonatkozik, hiszen a te életedben is óriási változást fog hozni: hiszen te is összeköltözöl vele, nem csak ő veled! Olvasgass sikersztorikat, beszélgess olyan LD-párokkal, akik már túl vannak ezen, vagy éppen ők is ezen mennek keresztül, hangolódj rá – és hangold az élettered is arra –, hogy hamarosan már ketten lesztek (esetleg 0-24-ben). Ne hidd, hogy ez csak neki változás, légy tudatos, készülj fel te is, különben extrán meg fogsz lepődni!
• Legyél ott neki! Ha fáradt, ha nyűgös, ha kételyei vannak, ha elbizonytalanodik, ha beszélgetni akar, ha veled akar lenni, legyél a támasza, a partnere. Beszélgessetek, együtt éljétek meg ezeket a pillanatokat, mert ez önmagában a nehézségeket leszámítva tényleg egy baromi jó és pozitív időszak! Mindig jusson eszedbe, hogy ketten vagytok, és ahogy ő sem, úgy te sem vagy ebben egyedül. Hajrá!

P

Instagram: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Podcast: YouTube/Spotify/Anchor: USA To Hungary

A nemzetközi/multikulti kapcsolatoknak – legyen az táv vagy nem táv – van egy olyan extra nehézsége, amelyről egészen eddig nem nagyon beszéltem: a nyelv.

Sok multikulti pár eleve előnyből indul, ha azt nézzük, hány különböző országnak a hivatalos nyelve/anyanyelve az angol, vagyis mondjuk egy ausztrál-brit párosnál a legnagyobb probléma maximum az egymás akcentusától kapott agyvérzés lehet. Na de mi van velünk, többiekkel, akiknél nemhogy az akcentus nem egyezik, de még az alap nyelv sem? Milyen vicces, vagy épp idegtépő szituációkhoz vezethet egy ilyen kapcsolat? Tényleg extrán megnehezíti a mindennapokat a nyelvbeli különbség, vagy egy idő után annyira beleszokik az ember, hogy már a saját környezetében is a másik nyelvén szólal meg?

Gyors disclaimer: bár a mi helyzetünk az angol-magyarral is épp elég szívás, természetesen (mint mindig) lehetne „rosszabb”, vagy legalábbis nehezebb is: például ha az angol csak egy közös nyelv lenne, de az egyikünk magyar, a másikunk pedig cseh lenne. Hálistennek nem ez a helyzet, de azért úgy sem mindig egyszerű, hogy az egyikünk legalább anyanyelvi szinten beszéli az angolt, ami a másikunknak csak egy tanult nyelv.

Mikor megismerkedtünk és elkezdtünk beszélgetni, akkorra már komoly tizenkét éve nyüstöltem az angolt – azaz inkább az angoltanárok engem –, vagyis volt a fejemben egy alap nyelvtudás. Még jó, ugyanis egyrészt ha ez nem lett volna vagy nem így lett volna, soha eszembe nem jut angolul elkezdeni beszélgetni valakivel, másrészt pedig elég szilárd volt az az alap ahhoz, hogy ne okozzon eszméletlen nagy fáradságot aktívan használni. Mindezek ellenére ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy bár a legtöbb angoltanáromat nagyon szerettem (és szeretem még most is), de valljuk be, az anyanyelvi, sőt, a C1-es szinttől is olyan messze voltam, hogy csak na. (Talán egy harmatgyenge B2-es szintre lőném be magam, de őszintén, nem nagyon emlékszem már, hogy pontosan mennyire tudtam vagy nem tudtam angolul két és fél évvel ezelőtt).

És bár azt bátran állíthatom, hogy amióta napi szinten aktívan, órákon keresztül – olykor majdhogynem 0-24-ben – használom a nyelvet, rengeteget fejlődtem mind nyelvtanilag (pedig azzal még mindig iszonyat mód hadilábon állok), mind szókincs-ügyileg, mind – ahogyan azt édesapám szomorúan egy alkalommal megjegyezte – akcentus tekintetében, vagyis nagy általánosságban egyáltalán nincs okom panaszra.

Mielőtt rátérnék az angol nyelv használatának mindennapi buktatóira vagy vicces, ám rendkívül idegesítő helyzeteire, tennék egy kis kitérőt a magyar nyelv irányába. Azt mind tudjuk, hogy a magyar egy rettenetesen nehéz nyelv, a világranglistán benne is vagyunk talán a top 5-ben; elképesztő mennyiségű szavunk – és betűnk – van, a nyelvtani szabályok egyáltalán nem logikusak, rengeteg van belőlük és nehéz őket perfektül elsajátítani, valamint nem hasonlít igazából egyetlen más nyelvhez sem. Éppen ezért kalapot emelek minden külföldi előtt, aki önszántából vagy sem, de nekiáll elsajátítani a szép magyar nyelvet. M is küzd vele, elég rendesen, mikor annak idején idekerült, körülbelül három szót, ha el tudott makogni, de az akcentusa miatt az sem volt mindig érthető. Mára azért javult a helyzet, egyrészt valóban úgy lehet a leghatékonyabban nyelvet tanulni, ha az ember az adott országban él, a szavak, kifejezések és a kiejtés ugyanis tényleg ragadós. Az akcentus már egészen minimális – és az is inkább oroszos, mint amerikais –, egyre hosszabb kis párbeszédeket tudunk folytatni, és a nyelvtani szabályokra is kezd rá-ráérezni. Természetesen a nyelvvizsgától még messze jár, de ahhoz képest, hogy soha nem tanulta azelőtt és még most sem jár tanárhoz, én igenis büszke vagyok a fejlődésére, na persze ezt teszi a „megszoksz vagy megszöksz” (mert amíg Budapesten még a sarki giroszos is el-elbeszélget veled angolul, vidéken az angoltanárok is csak törik a nyelvet, úgyhogy errefelé tényleg nincs más megoldás).

Na és akkor térjünk vissza a magyar lány angol nyelvű hétköznapjaira! Az első és leggyakoribb kérdés, amit itt-ott-amott megkapok, az az, hogy nem zavarodok-e bele abba, hogy gyakorlatilag két nyelven „élek”, nem álmodok-e vagy gondolkodom-e angolul, nem kezdek-e el indokolatlan helyzetekben angolul beszélni magyar helyett, és nincs-e olyan, hogy egy szó, amit mondani akarok, csak angolul jut eszembe.

Nos, a helyzet nem ennyire vészes. Bár „otthon” igen, szigorúan csak angolul beszélünk, és pl. a karanténunk alatt esélyem se volt a környezetemtől magyar szót hallani, azért mégiscsak nekem huszonegy éve a magyar az anyanyelvem, aktívan használok, Magyarországon élek, így egyáltalán nem veszem észre, hogy „elkopna” a magyartudásom. Magyarul gondolkodom, (az esetek nagy többségében) magyarul álmodok, a telefonom magyarra van beállítva, filmeket magyar felirattal nézek, szívesen fogyasztok magyar zenét vagy magyar videókat, a környezetem is „magyarul van” (vagyis a boltos néninek csókolommal köszönök, és magyarul látom kiírva, hogy a zacskós leves kétszáz forint), így egyáltalán nem érzem, hogy az angol „átvenné a hatalmat”, ez még mindig csak egy másodlagos nyelv, amit igen, valóban rengeteget használok, de általában azért szét tudom választani a kettőt. Mindezek mellett viszont volt már, hogy néha-néha belezavarodtam – ez, azt gondolom, elkerülhetetlen. Nem, olyan valóban nem történik, hogy a tudtom nélkül véletlenül angolul kezdek el beszélni, de az simán előfordult már, hogy egy adott szó csak angolul jutott eszembe, és alkalomadtán vigyáznom kell, hogy ha magyar környezetben valamiért elhangzik egy angol szó vagy kifejezés (például mikor jól megbeszéltük, mennyire hülyén fordították a Casablanca végén az ikonikussá vált „It’s the beginning of a beautiful friendship” szöveget), akkor utána váltsak is vissza magyarra, mert az agyam automatikusan tovább folytatná angolul. Ezek viszont abszolút nem befolyásolják a mindennapi életem, nem keveredik össze a két nyelv a fejemben, mindkettőnek megvan a maga helye és ideje, 99,5%-ban tökéletesen szét tudom őket választani.

A másik kérdéskör, amiről ma beszélni akartam, az annak a nehézsége, hogy bármennyire is jól beszélem most már, az angol mégsem az anyanyelvem. Még mindig milliószor jobban, szebben és választékosabban tudom magam magyarul kifejezni, az angol nyelvtannal még mindig hadilábon állok, és bár folyékonyan beszélem, egy bonyolultabb beszélgetésnél vagy témánál ugyanakkor még mindig nagyon kell koncentrálnom arra, hogy mit és hogyan mondok, hogy megfelelően tudjam magam kifejezni, és azt mondjam angolul is, amire magyarul gondolok. Ez tényleg tud némi nehézséget okozni, vegyünk egy hétköznapi példát: M és én nagyon szeretünk vitatkozni. Na, nem a „miért dobtad le a zoknidat a padlóra, ott van a mosógép, ne legyél már ennyire lusta”-típusúra gondolok, hanem a gondolataink és elveink ütköztetésére. Például mikor megjelenik egy hír, amire egy demokrata és egy republikánus is másképpen reagálna, azt mindig nagyon szeretjük megvitatni, aztán vagy egyetértünk, vagy nem (ez körülbelül 40-60 arányban szokott megtörténni). Ilyenkor tényleg bajban vagyok, ugyanis bár tökéletesen értem a hírt, és értem M érveit, illetve magyarul tűpontosan meg tudnám fogalmazni a saját érveimet és gondolataimat, beleütközöm olyan problémákba, mint például a szavak helyes sorrendje, a helyes igeidő vagy mód használata, illetve a helyes terminológia – mert hiába tudom magyarul, mi az, hogy „kormányrendelet”, ez ott helyben a vita hevében biztos, hogy nem fog eszembe jutni. (Tudja egyáltalán valaki, mi a „kormányrendelet” angolul?) Na, és ekkor szoktam egyre és egyre idegesebb lenni, amiért nem tudok összerakni egy épkézláb mondatot, pedig nagyon szeretném, mert tök jókat tudnék mondani, de mivel ezek a szakkifejezések nincsenek benne az aktív angol szókincsemben, és nem beszélem még mindig anyanyelvi szinten az angolt, egyszerűen nem mindig tudok így M (ebből a szempontból) egyenrangú vitapartnere lenni. Ha ez megtörténik, akkor jöhet a „jaj, tudod mire gondolok”, a „hogy az anyámba mondják azt a szót, tudod”, a kézzel-lábbal-körülírással activity, a „hát, magyarul úgy mondják, hogy kormányrendelet, de nem fog eszembe jutni angolul, bocs”, na meg a „francba is, nyisd meg azt a szaros Google Fordítót, mindjárt kiderül, mit akarok mondani”. Ezek a helyzetek iszonyatosan tudnak idegesíteni, de visszatekintve éppen annyira röhejesek is – és hát, ebből tanul az ember, minden vitának egy kicsit okosabban és felkészültebben megyek neki, mert egy előző beszélgetés során már megtanultam, hogy a kormányrendelet az „government decree”, és mivel megjegyeztem, legközelebb már használni is fogom tudni. Amíg pedig nem tökéletesítem száz százalékra az angoltudásom, addig ott van az aduász, ha vesztésre állok egy vitában: „én nem beszélek olyan jól angolul, mint te, ha magyarul vitáztunk volna, akkor biztos, hogy én nyertem volna”.

Összességében tehát a nyelvi különbségeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, tud persze irritáló, vicces vagy dühítő helyzeteket teremteni, néha igencsak meg kell az agyamat tornáztatni miatta, de alapjáraton nincs vele sok bajunk, és olykor-olykor azért mégiscsak hálával gondolok vissza az összes angoltanáromra, akiktől az alapokat kaptam.

P

linktr.ee/usatohungary

A távkapcsolat, mint olyan, igencsak tudja foglalkoztatni az embereket: ha van/volt/készülőben van, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért. Ez utóbbi tábor gyakran kifejezetten negatívan áll a témához, amivel előfordul, hogy igencsak elrettenti a távkapcsolatra készülő vagy éppenhogycsak annak nekikezdő társait. Ezért gondoltam, hogy ideje volna kissé tisztába tenni a dolgokat, és összeszedtem kilenc, általam gyakran hallott mítoszt vagy tévhitet a távkapcsolatokról. Hát akkor, nosza!

1. A távkapcsolatok nem is igazi kapcsolatok. – Erről már tettem említést korábban, így csak röviden ismételném meg magam: de, azok. Minden kapcsolat annak számít, ahol a felek egy időben, saját akaratukból, saját maguk által kijelentették, hogy ők kapcsolatban vannak, nekünk pedig kutya kötelességünk ezt tudomásul venni, és semmi jogunk megkérdőjelezni, hiszen végső soron nincs is közünk ahhoz, mások hogyan nevezik a köztük lévő viszonyt. Illetve, csókolom, bocsánat, miért is ne lenne „igazi” kapcsolat? A felek szeretik egymást, a párjukként hivatkoznak a másikra, közösen tervezik a jövőt, elkötelezettek egymás iránt, és azt vallják, kapcsolatban élnek. Tényleg az a néhány (száz/ezer/tízezer) kilométer döntené el, hogy mi számít „igazi” kapcsolatnak? Na, ne már…
2. Minden alkalom, amikor találkoztok, tökéletes. – Na, most akkor itt gondolj bele, hogy vajon eddig minden egyes randevúd a nőddel/férfiddal tökéletes volt-e. Hát, ugye, hogy nem? És ez nem is baj! Persze, az ember törekszik arra, hogy minden a lehető legsimábban menjen, a legapróbb részletekig megszervez mindent, és ha ez csak és kizárólag a két félen és a tervezésen múlna, akkor valóban minden találkozás és/vagy randi (mert végül is egy távkapcsolatban a találkozások majdhogynem napokig/hetekig tartó randik tulajdonképpen…) tökéletes volna. Csakhogy, az ember hajlamos elfeledkezni egy nagyon is fontos és számottevő tényezőről: a körülményekről. Mert lehet, hogy te úgy tervezed, hogy sütni fog a Nap, de a környezet pedig úgy gondolta, hogy márpedig esni fog az eső. Vagy késik a gép. Vagy Covid van. Bármi. És arról sem érdemes elfeledkezni, hogy mindketten emberek vagytok, és mint olyanok, nem vagytok – nem is lehettek tökéletesek (már nem azért, én sem). Így tehát felesleges a tökéletességet hajszolni görcsösen, teljesen mindegy, hogy esik vagy szép idő van, hogy morcosan keltél fel vagy majd kicsattansz, mindig az adott helyzetből hozzátok ki a legtöbbet; és a tény, hogy együtt vagytok, egy térben és egy időben, már önmagában tökéletessé tudja tenni ezeket a találkozásokat.
3. Hűségesnek maradni egy távkapcsolatban nehéz. – Van, akinek igen, van, akinek nem. Mint ahogyan egy nem-távkapcsolatban is ugyanolyan könnyű vagy nehéz. Ha egy ember a természeténél fogva nem épp a hűség mintaképe, annak nem kell ezer kilométer ahhoz, hogy mások után fusson a hátad mögött, és ha valaki hűségesebb, mint egy szerető eb, az egy fél világra tőled sem fog félrelépni. Minden az emberen múlik, soha nem a körülményeken.
4. Távkapcsolatban lenni olyan, mint szinglinek lenni. – Hááát… oké, végül is igen is meg nem is. Annyiban igen, hogy több időd van magadra, a családodra, a barátaidra, nem viheted bulizni vagy vasárnapi ebédre a párod, és ha kisírnád a szemed valakinek a vállán – szó szerint –, az valószínűleg nem a nőd/férfid lesz. Kb. ennyit a szingliségről. Egyébként pedig a tudat, hogy de igenis van valakid, az idő, amit virtuálisan ugyan, de együtt töltötök, és az egymás iránti szeretet és elkötelezettség, valamint az, hogy ugyanúgy mindennap dolgoztok a kapcsolatotokon/-ért, mint bármelyik másik páros, eléggé megnehezíti azt, hogy szingliként tekints magadra. Kívülről talán úgy tűnhet, de belülről? Nem, nagyon nem.
5. Sokkal könnyebben és gyorsabban „hunynak ki” a szikrák. – Mondok én neked valamit: egy távkapcsolatban élő párosnál kevés kreatívabb és romantikusabb ember létezik. Éppen a tény, hogy a másik nincs 0-24-ben melletted, segít abban, hogy életben tartsd ezeket a szikrákat minden nap újabb, kreatívabb módokon. Az pedig, hogy tudjátok, hamarosan már nem „jó éjt”-üzeneteket küldtök, hanem jóéjtpuszit adtok egymásnak, mindig újabb és újabb lendületet tud adni a dolognak. Ha engem kérdezel, egy tíz-húsz éve együtt élő párnál nehezebb életben tartani a lángot, mint egy távkapcsolatban (nyilván nem lehetetlen, sőt, de azért érted).
6. A távkapcsolatok sose működnek. – … Haver, ne már… (Nézz ránk. Vagy bármelyik másik párosra az interneten, akinél működött. Tudod, ha egy igaz-hamis állításban a „mindig” vagy a „soha” szerepel a mondatban, az 100%, hogy hamis lesz…)
7. Távkapcsolatban lenni nem éri meg. – Hát, tudod mit? Akkor igazából aludni sem éri meg, mert másnap reggel úgyis hullafáradtan ébredsz. Enni se éri meg, mert hiszen… na. De, megéri. Próbálj meg ki funkcionális, egészséges és boldog távkapcsolatot, és meglátod. (Egyébként pedig, embere válogatja, valakinek 10 év távkapcsolat is megéri, valakinek egy hónap nem-távkapcsolat sem éri meg.)
8. Ha majd „bezárul” a távolság, onnantól kezdve minden tökéletes lesz. – Aha, persze. Aztán The End, stáblista, vége főcím, Oscar. Klisé, de igaz: a vég csak egy új kezdet. A távolság bezárása „csak” egy lépés, de őszintén, onnantól kezdődik csak az igazi meló. Nem hiszed? Lapozz vissza, volt itt nemrég egy olyan bejegyzés, amiben felmerült a kérdés több, mint egy évvel a távolság bezárása után, hogy vajon nem-e volt-e jobb-e távkapcsolatban lenni…
9. A nagy, mély, komoly beszélgetéseket nem a távkapcsolati szakaszban kell lefolytatni. – Hanem?, kérdezte a szőke nő. Dehogyisnem! A távkapcsolat a legjobb táptalaj a nagy és mély beszélgetéseknek – hiszen mi mást tudsz csinálni a pároddal, mint beszélgetni? Ilyenkor jöhet csőstül bármi, politika, jövőbeni tervek, sérelmek a múltból, szabad-e ananászt rakni a pizzára vagy nem, ami csak belefér. Illetve, a legfontosabb dolgokat mindig a távolság bezárása előtt kell megbeszélni – gondolj bele, hogy hónapokig kerülitek a nehéz témákat, aztán egyszer csak összepakolsz, hátrahagyod az egész addigi életed, repülőre szállsz, elköltözöl egy olyan országba, aminek talán még a nyelvét se beszéled, összebútorozol a pároddal… aztán a következő héten kiderül, hogy neki minden vágya a házasság meg a gyerek, te pedig irtózol mindkettőnek a gondolatától is (vagy, ne adj isten, kiderül, hogy utálja azokat az embereket, akik szeretik az ananászt a pizzán). Na ugye…

P

Instagram: @usatohungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Azt minden távkapcsolatban élő páros tudja – és minden nem távkapcsolatban élő ember sejti –, hogy az „utolsó találkozás”, a.k.a a „closing the distance” (vagyis a távolság bezárása – nem, nincs erre jobb szó a magyarban, ne haragudjatok) meglépése az egyik legnagyobb és legfelemelőbb, legkatartikusabb pillanat. Kicsit talán olyan, mint az esküvő vagy az első közös lakás, mindenképpen egy óriási lépés, és – remélhetőleg – egy csodálatos és „sohaelnemfelejtős” pillanat.

A szívmelengető bevezető után pedig rontsuk is el szépen ezt a pillanatot, durrantsuk ki a boldogságbuborékot, ugyanis bár maga A Pillanat, vagyis a repülőtéri/állomási/akármilyen „utolsó találkozás” tényleg egy leírhatatlanul pozitív és csodaszép élmény, azért ezt a pillanatot sajnos nem kevés kétely, szorongás és szomorúság előzi meg mindkét fél részéről.

Namármost, rövid disclaimer: mivel nem én voltam az, aki költözött, a dolog ezen aspektusáról nem is tudok írni, és megpróbálkozni sem szeretnék vele, mivel tényleg fogalmam sincs, pontosan milyen érzések játszódnak le ilyenkor az emberben (habár M azért elég sokat beszélt ezekről a gondolatokról, aggodalmakról, érzelmekről), és mivel ha megnyitod a YouTube-ot vagy a Google-t és begépelsz néhány kulcsszót ezzel kapcsolatban, számtalan „költöző fél” osztotta már meg a tapasztalatait ezekről a negatívumokról. Az való igaz, és egy pillanatra sem szeretném cáfolni, hogy övék a teher oroszlánrésze: nekik kell összepakolni az egész addigi életüket egy bőröndbe, nekik kell járműre ülniük, hosszú órákat vagy napokat utazniuk, hogy elköltözzenek egy új országba, tiszta lappal kezdve mindent, családot-barátokat hátrahagyva, egyetlen biztos ponttal csak: a párjukkal. Abban mindannyian egyetérthetünk tehát, hogy ez iszonyat nagy lépés, iszonyat nagy aggodalmakkal és stb., és ha valaki mindezt „csakazértis” megtette érted, akkor fogd magad és vedd feleségül/menj hozzá (jó, nyilván csak akkor, ha élőben is jól működtök együtt, semmiképp ne hozz elhamarkodott döntést! De na, értitek).

Arról viszont nem szól a fáma, hogy néha azoknak is nehéz, akik maradnak. Mi is megküzdünk a magunk démonaival és aggályaival, még ha ezek nem is annyira súlyosak, mint a társunkéi, azért igenis ott vannak, léteznek, és érdemes beszélni róluk, tisztázni őket, mielőtt átvennék fölöttünk a hatalmat. Jöjjön tehát most az „otthon maradtak” két legnagyobb aggodalma, félelme, negatív gondolata!

Az első: a bűntudat. Az egész életét készül hátrahagyni értem, én vagyok az, aki elszakítja őt a családjától, az otthonától, mindentől, ha meg sem ismert volna, most boldogan élhetne tovább velük, én tehetek róla, hogy az anyja egyedül marad, csak miattam költözik, én rángatom el hazulról… ismerős? December-január környékén, mikor már tényleg a véghajrában voltunk, volt, hogy naponta mardostak belülről ezek és ezekhez hasonló gondolatok. Szarul éreztem magam, na; mert mindketten tudtuk, hogy tény, ami tény: valóban kábé csak miattam jön Magyarországra, és nélkülem még ma is vígan éldegélne Texasban. Állandóan önmagunkat marcangolni, folyamatosan bűntudatot érezni nem valami vidám, és az ember lánya nagyon hamar belebolondulhat, tönkreteheti magát a folyamatos önostorozással. Teszem hozzá, sajnos ebben eleinte M sem segített, január legelején volt is egy hevesebb vitánk, amelyben gyakorlatilag majdhogynem engem tett felelőssé azért, amiért azok voltak az utolsó napjai, amit a családjával tölthetett (persze aztán kibékültünk, és soha többet nem is gondolt ilyet, sőt, ő próbált nyugtatni, mikor én gondoltam ilyesmire, de talán ez indította el a bűntudat-cunamit). Mégis, mit tehetünk ez ellen? A válasz leírva hótt egyszerű, gyakorlatba átültetve viszont rengeteg erő és kitartás kell hozzá: folyamatosan mantráznunk kell magunkban (magunknak), hogy ez nem igaz. Kényszerítetted, hogy hagyja ott a családját? Nem. Fegyvert tartottál a fejéhez, hogy költözzön hozzád? Nem. Ultimátumot adtál neki, hogy ha nem hagyja el az ő országát a tiedért, akkor szakítotok? Nem. Egy felnőtt emberről beszélünk, aki önmagától hozott meg egy döntést, amiért senki más nem felelős, csak ő maga. Szerepet játszottál ebben a döntésben? Igen, ezt ne is tagadjuk. De az utolsó szó nem a tiéd volt, dönthetett volna úgy is, hogy megvárja, amíg te tudsz hozzá költözni, vagy hogy ő nem akar menni, vagy hogy szakít veled, gyakorlatilag millió és egyféleképpen elkerülhette volna a költözést. De nem. Ő úgy döntött, hogy szeretne hozzád költözni, hogy szeretne veled együtt élni a te országodban/városodban, és ez a döntés egyedül az övé. Nagyon valószínű, hogy gondosan mérlegelt előtte, tudta, mik lesznek ennek a következményei, és mégis azt mondta: oké. Téged semmiféle felelősség nem terhel (maximum az, hogy annyira szép/jó/okos/kedves/fantasztikus vagy, hogy a srác vagy a lány beléd szeretett, de nyilván erről sem te tehetsz, és különben is csak viccelek), így tehát nem érdemes táplálni a bűntudatot, mert annak ott se kellene lennie (persze, mondani könnyű). Ha ezekkel a gondolatokkal kelsz-fekszel, és emlékezteted magad, ahányszor csak megkörnyékez a bűntudat, hogy ez az ő döntése volt, és nem te vagy a felelős, akkor előbb vagy utóbb, de sikerülni fog legyőzni ezeket a negatív „energiákat”, és onnantól kezdve örömmel és izgatott várakozással tekinthetsz a távolság bezárása felé.

A másik egy olyan dolog/aggodalom/gondolat, ami tulajdonképpen egy non-LDR során is elég sokszor felmerül az emberben, sőt, még csak nem is kell ahhoz kapcsolatban lenni, hogy elkapjon a kétely: „elég jó vagyok?” Na, ez a másik, amin szoktam volt kattogni (a kedvencem, mikor felváltva jött a bűntudat és az önértékelési kétely, őszintén, abban a néhány hétben igencsak jól jött volna egy pszichológus, de aztán végül ügyes nagylány és ügyes pszichopedes voltam, megoldottam saját magamnak). Ha belegondolunk, akkor végül is elég ijesztő az a gondolat, hogy van egy ember a világ másik felén, aki annyira szeret minket, hogy csapot-papot otthagyva hátrahagyja az eddigi életét, és hozzánk költözik, értünk, mert mi vagyunk álmai nője vagy álmai férfija. És akkor itt jön a kétségbeesés, hogy „úristen, én ehhez nem vagyok elég jó!” Mert mi van, ha idejön, és nem azt találja, akit elképzelt, akit online megismert, akibe online beleszeretett? Mi van, ha felfedezi a hibáimat, ha elég időt tölt velem együtt, és arra a következtetésre jut, hogy ez így nem érte meg, nem volt érdemes értem idejönni? Mi van, ha a fejében élő kép rólam nem egyezik a valósággal, és végül majd megutál, mert rájön, hogy ez az egész csak pénz-, idő- és energiapazarlás volt?

Ezen gondolatok legyűrésére már gyakorlatilag az első pillanattól kezdve van megoldás, de legalábbis segítség: azt ugyanis te magad határozod meg, milyen képet mutatsz magadról online, és bár eleinte szeretjük a legjobb énünket és a legjobb formánkat mutatni a másiknak (élőben is, nem csak egy távkapcsolatban), de egy idő után, legkésőbb akkor, mikor látjuk komolyra fordulni a dolgokat, érdemes „a másik orcánkat is odatartani” (tudom, tudom, kiemeltem a kontextusból, de azért kreatív volt, nem?), érdemes felfedni a valódi énünket – a saját és a társunk érdekében is. Mert ha végig csak egy álarcot mutatunk, akkor egyrészt ne csodálkozzunk, ha mindez majd valóban „nem éri meg neki”, és csalódott lesz a találkozáskor, másrészt annak a kapcsolatnak, ami eleve egy hazugságra vagy színjátszásra épül, nincs jövője. Játsszunk tisztán és nyílt lapokkal, ha valaki szeret minket, az a valódi önmagunkért fog szeretni, aki pedig csak az általunk mutatott képbe szeret bele, azzal inkább ne is akarjunk közös jövőt.

Ha tudod, hogy végig őszinte voltál a párodhoz, ha már kamerán keresztül is látott legjobb és legrosszabb állapotodban, ha tudod, hogy nem játszottál szerepet soha, akkor tulajdonképpen tényleg nincs miért aggódnod: a kamera és a mikrofon ennyire nem torzít, és a személyiséged nem változik meg attól, hogy átkerültök az offline világba. És ha a párod azt a valódi énedet szerette meg, akit te mutattál neki kendőzetlenül, és még úgy is veled akar lenni, hogy látott minden „high-t” és „low-t”, akkor nem érdemes azon rágódni, hogy vajon megéri-e majd neki vagy nem, csalódni fog-e vagy nem, mert te élőben is pontosan ugyanaz az ember leszel, akibe ő a Skype-on keresztül beleszeretett.

Ezek voltak az én két legnagyobb „démonom” a távolság bezárásával kapcsolatban. Idő kellett hozzájuk, nem tagadom, viszont mind a barátnőim (akik alkalomadtán seggberúgtak, ha látták, hogy nagyon elkezdek befelé fordulni), mind M (aki két pakolás között leült velem és meghallgatta a kételyeimet) támogattak és mellettem álltak, egy idő után pedig magamtól is hinni kezdtem magamnak és magamban. Ha úgy érzed, hogy magadtól nem menne, segítséget kérni, beszélni róla sose szégyen, akár a barátaidnak, a családodnak, de legfőképp a párodnak! Ne érezd úgy, hogy csak azért, mert tiéd a dolog „könnyebbik vége”, már sötétebb gondolataid vagy kételyeid sem lehetnek, mert ez is – mint minden – kétemberes dolog. És próbáld a dolog szebbik végét nézni, mert hiába a sok negatív gondolat, a távolság bezárása alapvetően egy nagyon-nagyon pozitív, izgalmas és vidám dolog, amiből egy életre szóló – remélhetőleg jó – emlék születik.

P

Instagram: @usatohungary

https://ko-fi.com/usatohungary