Kiemelt

Ő és Én

Ha már egészen idáig eljutottál, akkor felmerül bennem a gondolat, hogy talán kíváncsi vagy, ki állhat az előbbi három bejegyzés mögött, ki az, aki ennyire illetékesnek gondolja magát a témában, mi lehet az ő/ők története? Hát, most elárulom Neked:

2018. szeptember másodikán ismerkedtünk meg egy oldalon, ahol a világ minden táján élő felhasználókkal lehet beszélgetni, lehet tőlük nyelvet tanulni vagy megismerni a kultúrájukat. Mindketten relatíve régóta voltunk már az oldal tagjai, nekem nem keveset segített például, amikor spanyolból érettségiztem, de szerettem „csak úgy” is az oldalon lógni, körbenézni, beszélgetni. Így alakult aznap este is, hogy a keresőnél beállítottam, kit keresek (18 és 25 év közötti fiatalokat, bármelyik nemből és bármelyik országból), és elkezdtem böngészni a profilok között.

Kicsivel több, mint egy év után, be kell vallanom, továbbra sem tudom, miért kattintottam rá a profiljára. Mindössze a nevét, az életkorát és az országa zászlaját láttam (most, itt legyen csak M, 20, USA), illetve a profilképét nagyon piciben, éppen csak ki tudtam venni egy szőkésbarna üstököt meg egy gitárt. Lényeg a lényeg, rányomtam, hogy „megnézem”. Gáz vagy nem gáz, mindenesetre tény, hogy a fotója fogott meg először: mosolygós, kedves arcú, szőkésbarna srác, ingben, lazán keresztbe tett lábbal, ölében gitár. Emlékszem, néztem a képet, és az első gondolat, ami megfogalmazódott a fejemben, valami ilyesmi volt: „hű, te aztán helyes vagy!” No persze, ez még nem alapja egy kapcsolatnak, egyszerűen csak megállapítottam a tényt, hogy az akkor húsz éves amerikai M kifejezetten jóképű. Lejjebb görgettem, elolvastam a bemutatkozását. Összefüggő, nyelvtanilag helyes mondatok, kissé talán félénk, egyszerű stílus, amelyben megosztotta a profiljára látogatókkal, hogy szereti a történelmet, németet tanul, egyetemre jár és szeret teniszezni, gitározni, illetve Steve Carrellt. Intelligens, jól nevelt, aranyos fickó képe rajzolódott ki előttem a sorokból, és amikor a bemutatkozás végére értem, döntöttem: írok neki. Bár ez azóta is állandó vita- és szívatás-téma kettőnk között, én tiszta szívvel állítom, hogy ekkor még mentes voltam mindenféle hátsó szándéktól. Nem akartam magam feleségül vetetni vele az állampolgárságért, nem akartam fejest ugrani egy távkapcsolatba (könyörgöm, még egy „rendes” kapcsolatba sem), semmi tisztátalan gondolat nem járt a fejemben – egyszerűen szimpatikus volt, és arra gondoltam, milyen jópofa lenne egy amerikai levelezőpartner. Addigi tapasztalataimból táplálkozva azt gondoltam, beszélgetünk, ismerkedünk, aztán néhány hónap vagy akár hét múlva úgyis csökkennek majd az üzenetek, egyre ritkábban gondolunk a másikra, és szépen lassan elfelejtjük egymást.

Aha, majdnem.

Írtam neki tehát egy roppantul kínos üzenetet, amelyben természetesen igyekeztem lenyűgözni, megmutatni neki, hogy ha valakivel, hát velem érdemes beszélgetnie! Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve vártam a válaszát – addigra lecsekkoltam, hét óra időeltolódás volt az ő városa és az enyém között, vagyis nálam este nyolc, nála pedig éppen délután egy óra felé járt –, de kellemes meglepetésként ért, hogy alig egy-két percen belül jelezte a rendszer, hogy üzenetem jött – tőle. Szívesen beszélgetne velem, írta. Meséljek már egy kicsit Magyarországról, hol van, mi az, mi fán terem?

A következő nap elkérte a telefonszámomat, hogy a hosszas, várakozós üzenetek helyett inkább chatelhessünk. Onnantól kezdve valóban napi szinten kezdtünk kommunikálni, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem éreztem tehernek. Nem kellett külön időt szakítani rá, nem kellett emlékeztetnem magam, hogy később elolvassam az üzenetét – egyszerűen, amikor volt időm, írtam, amikor volt ideje, írt, és minden este (nála délután) vagy reggel (nála éjszaka) volt időnk hosszabb üzenetváltásokra. Nem fixáltunk soha időpontot, nem beszéltük meg, nem egyeztettünk, csak így alakult. Mindennap volt rá precedens, hogy mindketten elérhetőek voltunk, és ilyenkor természetesnek vettük, hogy chatelünk.

Kicsit több, mint egy hónap múlva egyeztettük le az első videótalálkozásunkat. Sztereotip módon egy bárban láttuk meg egymást először, azzal a kis csavarral, hogy már másfél hónapja ismertük egymást, és ez a bár, ahol én ültem, majdnem tízezer kilométerre volt tőle. Emlékszem, stresszoldásként rendeltem magamnak egy egészséges pohár vörösbort, de úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam beleinni; amikor pedig jelezte a telefonom, hogy M videóhívást indított, azt hiszem, akkora gombóc ülte meg a gyomromat, mint még sose azelőtt. Fogalmam sem volt, miért izgultam ennyire – akkoriban ez még tényleg csak alakuló barátság volt, jó, talán némi „crush”-sal fűszerezve, de se kimondva, se kimondatlanul nem volt randihelyzet. Én mégis paráztam. Azért felvettem a telefont.

A fotókról megismert kusza, szőkésbarna haj, lámpafényben csillogó zöld szem, talán valami pulcsi vagy ing (én ugyan nem emlékszem, de kérdezd M-t, ő igen – elképesztő memóriája van, amivel egyszerre rémít halálra is idegesít fel), óvatos, félénk mosoly. Némi bénázás után, amit mindenki átélt már, aki valaha is használta a Skype-ot („látsz? És most? Hallasz? Én nem hallak! Jó, most már jó a kép. Hallasz? Én hallak.), elkezdtünk beszélgetni. Döcögősen indult, persze, mindketten zavarban voltunk, mindkettőnknek új volt a szituáció, de hamarosan feloldódtunk, és úgy tudtunk beszélgetni, ahogyan írásban szoktunk. Kedves volt, közvetlen, érdeklődő és vicces, az első negyedóra-húsz perc után úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna, mintha minden szombaton így beszélgettünk volna eddig is.

Még nagyjából másfél hónap kellett hozzá, hogy magunknak beismerjük: megkedveltük a másikat. Visszaolvasva az üzeneteinket, ez egészen nyilvánvaló volt: két „barát”, akik egymás meglátogatását tervezik, hosszú öleléssel („cuddle”) a repülőtéren, akik aggódnak egymásért, törődnek egymással, gondolnak a másikra, jobban élvezik egymás társaságát, mint az tízezer kilométerre egymástól indokolt volna. Beszéltünk egymásról, a múltunkról, jövőbeli tervekről, családról, vágyakról és titkokról, de beszéltünk a vallásról, a melegjogokról, politikáról és abortuszról, mindezt úgy, hogy mindkettőnknek erőteljes véleménye volt, mégsem kellett cenzúrázni vagy elhallgatni a másik elől.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy hiányzik, ha nem beszélünk. Szeretem hallani a hangját, látni, ahogy felderül az arca, ha a képem megjelenik a kis ablakban a mobilján, szeretem, hogy vitatkozunk és húzzuk egymást, szeretem, ha megnevettet, ha érzelgős, ha komoly, ha gyerekes. Mindent meg akarok osztani vele, és mindent hallani akarok, amit mondani akar. Szeretem, hogy törődik velem, hogy figyel rám, hogy érdeklem. Szeretem, ha random történelmi tényeket oszt meg velem, szeretem, ha Texasról és a szülővárosáról mesél, szeretem, ha nevetni és csodálkozni tudunk, mennyire különböző a kulturális hátterünk. Egy idő után azon kaptam magam, hogy szeretem – és ez szilveszter környékén az ő részéről is láthatóvá vált.

Most minden jogod megvan hozzá, hogy azt hidd, innentől kezdve alkotunk egy párt. Sajnos, ha ezt gondolod, tévedsz. Tudni kell rólam, hogy voltak már kamaszkori szerelmeim, tetszettek már fiúk, hittem már azt, hogy szerelmes vagyok. Az azonban, amit M közelében éreztem, teljesen új élmény volt, és ez megriasztott. A napnál is világosabb volt, hogy ezúttal tényleg beleszerettem valakibe, de ahelyett, hogy elfogadtam volna és örültem volna a ténynek, minden erőmmel igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy ez nem igaz. Mégis, hogyan lehetnék szerelmes valakibe, akivel sohasem találkoztam? Akivel egyértelmű, hogy nincs közös jövőnk? Akit csak három-négy hónapja ismerek, de mondhatom-e egyáltalán, hogy ismerem? Úgy döntöttem, túl messzire mentem ezzel, és radikális lépésre szántam el magam, amit nem ebbe a történetbe szövök bele.

2019 márciusára vált világossá, hogy tényleg nem tudok mit csinálni – szeretem, és ő viszontszeret. Belevágtunk. Nem volt fix dátuma az összejövetelünknek, nem tudom, mettől kéne számolnunk – a megújítástól, az első „szeretlek”-től, az első nyílt érzelemnyilvánítástól, fogalmam sincs. Közös megegyezéssel a megismerkedésünktől számítjuk az időt, aztán pár éven belül úgyis mindegy lesz, mert reményeink szerint lesz egy hivatalos dátumunk, amit majd „házassági évforduló” címszóval ünnepelhetünk meg minden évben.

Ekkor még mindig nem tudtuk, mikor lesz az első találkozásunk, és meddig leszünk távkapcsolatban, csak azt tudtuk, hogy vállaljuk, kerül, amibe kerül. A megoldás áprilisban kopogtatott az ajtón – M rátalált egy amerikai cégre, akik anyanyelvi angoltanárokat exportálnak az USA-ból, a világ szinte bármely pontjára – és volt nekik egy magyarországi bázisuk is. Idegőrlő hetek, hónapok következtek – a jelentkezés, a képzés elvégzése, az a közel 3-5000 dollár összegyűjtése, amibe ez az egész került, a várakozás, a reménykedés, kis és nagy csalódások, B-tervek és az elhatározás, mi szerint kerül, amibe kerül, együtt csináljuk végig. Januárra tűzték ki M költözését. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért az első találkozással be is zárjuk a távolságot, ugyanakkor mégsem, mert erre a bizonyos találkozásra majdnem másfél évet kell/-ett várni, miközben más pároknak csupán egy-két hónapot, és ők gyakrabban is találkozhatnak, mint mi (ráadásul, a szó szoros értelmében mégsem zárul be a távolság, mert két teljesen és totálisan különböző városban fogunk élni, de legalább egy időzónában és egy országban leszünk). Mégsem volt kérdés, hogy vállaljuk. Nem volt kérdés, hogy összejöttünk és együtt is maradunk. Hosszútávfutók vagyunk mindketten, az azonnali, gyors élvezetek helyett hajlandók vagyunk várni a nagyobb örömért.

Kijelenthetem, hogy napról napra, hónapról hónapra egyre jobban szeretem ezt az embert. Talán merészség ilyet mondani úgy, hogy ő még nincs huszonkettő, én pedig körülbelül félúton járok a tizenkilenc és a húsz között, és mégis – a távolság képes felnőttet csinálni a fiatalokból. Minden nap lenyűgöz az elhivatottsága, a komolysága, az elkötelezettsége. Én pedig, magamat is meglepve, ülök az ablakomban és várok, hűséggel, támogatással, mint egy biztos pont, ahová, ha szüksége van rá, megérkezhet. Pénelopé és Odüsszeusz vagyunk, csak éppen a türelmetlen kérők nélkül. Fiatalok vagyunk, szinte még gyerekek, a srác, aki az anyukájával moziba ment, hogy megnézze az új Marvel-filmet, és a lány, aki képes volt könnyesre röhögni magát, amikor a pénztárnál a kasszás vöröslő arccal mondta a fickónak, hogy „húzza ki, legyen szíves”. Mármint, a bankkártyát. És felnőttek is vagyunk, akik egymásért küzdenek, ki-ki a maga módján, és akiknek természetes, hogy nem csak egy városban, de egy lakásban is fognak élni, és amint sikerül elég pénzt összegyűjteni, összeházasodnak. Ja, hogy „soha ne házasodj harminc előtt”? Vagy hogy „aki huszonhárom évesen házasodik, az olyan, mintha lelépne a buliból este nyolckor”? Csak a vállamat tudom megvonni. Ha a távolságot és ezt a küzdelmet átvészeltük, és ha nem öljük meg egymást egy évvel az összeköltözés után sem, akkor jöhet bármi – nekünk itt a helyünk, egymás mellett.

Nagyvonalakban ennyi volna a megismerkedésünk története. Fogok még sztorizgatni az elmúlt egy évről, és bizonyos időközönként beszámolok az éppen aktuális helyzetünkről is, de dióhéjban (így visszaolvasva egy kicsit nagyobb dió héjában) ez a mi történetünk. Innentől pedig „a végtelenbe és tovább!”. Együtt.

Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem, sikerült megmutatnom, hogy igenis működhet ez így is. Fel a fejjel és menj tovább, mert megéri, de még mennyire, hogy megéri.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Mit tanultam a gyerekektől?

Akár tudjátok, akár nem, most azért elmondom: az elmúlt egy tanév során – hála a távoktatásnak, amit, kövezzetek meg, de imádtam! – egy napköziben dolgoztam, ahol három ADHD-s kissrácot volt lehetőségem így-úgy-amúgy fejleszteni (már amennyire egy „majdnem-diplomás” gyógypedagógus tud fejleszteni), de legalábbis segíteni őket a tanulásban.

Jó kis tanulópénz volt, mit ne mondjak, életem első szakmába vágó munkahelye, tele izgalommal, szorongással, jó, közepesen jó és hát, néha rossz érzésekkel. A mai bejegyzésben, gondoltam, megosztok veletek néhány tapasztalatot, mert akár gyerekekkel dolgoztok, akár nem, akár akartok gyereket vállalni, akár nem, akár vannak a családban gyerekek, akár nem, végül is hasznosnak hasznos lehet (hiszen gyerekkel azért csak találkoztatok már, vagy találkozni fogtok), és vagy tanulságos, vagy szórakoztató, de legalábbis segíthet egy kicsit megérteni a gyerekek észjárását. A gyerekek (a „gyerekeim”) egyébként 9, 10 és 11 évesek, három teljesen különböző vérmérsékletű és személyiségű fiú, de mindannyian a maguk módján tudnak levenni a lábamról és táncolni az idegeimen (akár ezt a kettőt egyszerre). Az alábbiak viszont nagyjából mindannyiuknál jelen vannak, úgyhogy most általánosságban fogok róluk beszélni (még ha a szakma itt fel is szisszen, hogy „soha nem beszélünk általánosságban, a gyerekek mindannyian különlegesek és egyéniek és stb.!” Tudom, tudom. De azért mindenkiben van valami közös, nem igaz?)

Íme a legfontosabbak:

  • A pukizás és a büfögés vicces. Minél hangosabb és minél büdösebb, annál viccesebb. De te, mint érett felnőtt egyén, próbálj meg nem nevetni és próbáld meg nem elfintorítani az orrod a szagtól. Reagáld le egy „egészségedre”-vel, aztán nyiss egy ablakot, ha nagyon vészes a helyzet.
  • A gluténmentes ropiperecnek olyan az íze, mint a kartonpapírnak. Ha viszont a gyerek köszönet- vagy bocsánatkérésképpen megkínál, mert ezt máshogy nem tudja kifejezni, akkor te elveszed és megeszed, nincs vita.
  • Van, hogy rossz napja van, és szótlan, és semmit nem akar, és hisztizik és sír és minden baja van. Nem, ne próbáld meg bevetni a „nem akarsz róla beszélni?”-t. Nem, ne próbáld elbagatellizálni a dolgot. Nem, ne próbáld vigasztalni, simogatni, beszélni hozzá, főleg, ha ezt (verbálisan vagy nonverbálisan) elutasítja. Hagyd rá, hadd dühöngje/sírja/tombolja ki magát. Nem, ettől nem leszel érzéketlen seggfej – éppen ellenkezőleg: hálás lesz érte. Aztán összeszedi magát, és folytathatjátok a munkát (és hálája jeléül megkínál majd gluténmentes ropipereccel, lásd fentebb).
  • Van, hogy úgy viselkedik, mint egy kisördög, és ilyenkor legszívesebben lekevernél neki egy taslit. Nos, ne! Először is: ez nem a te hibád. Másodszor: ebből neked nem lesz károd. Ezt a kettőt figyelembe véve pedig nyugodtan ülj le, dőlj hátra, közöld vele, hogy kötélből vannak az idegeid (még akkor is, ha nem), és maradj vele nyugodt, türelmes. Ha a viselkedése miatt nem lesz kész a matekházi, hát nem lesz kész, az már nem a te gondod. Hadd lássa viszont, hogy veled ezzel a viselkedéssel nem ér el semmit, nem tud kizökkenteni, és hogy (a szó jó értelmében) téged tényleg nem érdekel a dolog. Ha nincs reakció, a rosszalkodás unalmassá válik, és egy idő után rájön magától is, hogy mégis jobb mindkettőtöknek, ha jól viselkedik.
  • A gyerek nem hülye. Oké, csinál hülyeségeket, és nincs akkora lexikális tudása, mint egy felnőttnek, de nem hülye. Olyan meglátásai vannak a világról, hogy le fog esni az állad. És igen, tud olyat kérdezni, amire te se tudsz válaszolni (és nem, nem a csonka gúla kerületével kapcsolatban).
  • Ugyanitt, ha valami olyasmit kérdez, amiről lövésed sincs, de nem akarsz hülyének tűnni, egyrészt nem szégyen, ha bevallod, hogy nem tudod, másrészt csak használj olyan kifejezéseket, amelyeket ő nem ismer, így mégiscsak okosnak tűnsz, és nem kell válaszolnod a kérdésre. (Példa: „mi a véleményed a Rage Shadow Legendsről?” „Abszolút indifferens vagyok, de ha mégis mondanom kéne valamit, szerintem lehetne kicsit expeditívebb. Egyébként elég asszertívnek tartom.”)
  • A gyerek a partnered. Nem a haverod vagy a „tesód”, de a partnered. Hagyd a „gügyülübügyülüzést” a francba, bánj vele úgy, mint egy emberrel – mint egy igazi jó főnök a beosztottjával. Igen, fölötte állsz, már ha a pedagógiai vagy egyéb szférában dolgozol, de ne alacsonyítsd le, ne beszélj vele úgy, mint egy hülyével; egyszerűen csak kezeld őt úgy, mint egy másik, valamivel kisebb és fiatalabb embert. (Oké, ne kérdezd meg tőle, hogy mit gondol a jelenlegi izraeli-palesztin konfliktusról, de na, érted.)
  • Nem kell folyamatosan csinálnotok valamit, nem kell, hogy az egy órás foglalkozási- vagy szabadidő minden egyes másodperce ki legyen töltve. A gyerek úgyis játszani fog valamivel, ha akar, úgyis beszélget majd veled, ha akar, és úgyis unatkozni fog, ha akar, teljesen mindegy, mi van.
  • A gyerek nem ódzkodik úgy a piszoktól, mint te. Ő simán beletenyerel a sárba, aztán mindent is összemorzsázva egybe bekapja a lekváros kenyeret. Ez szívás, de nem nagyon tudsz ellene tenni. Csak legyen nálad valami törlőkendő, aztán majd fertőtleníted magad, ha a gyerek hazament.
  • Mindent összevetve, a gyerekekkel dolgozni klassz; de mégis, a legjobb dolog ebben a melóban az, hogy bár nagyon élvezem a velük töltött időt, tudom, hogy ha hazamegyek, akkor nem vár rám otthon még egy rakat „saját”, csak a párom, a vacsora, egy pohár bor meg egy jó film. És engem ez tesz tökéletesen boldoggá, és ezért vagyok (leszek) képes naponta gyerekekkel dolgozni.

P

Instagram: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Podcast: YouTube/Spotify/Anchor: USA To Hungary

Na de ki a férfi ebben a kapcsolatban?

Vajon mennyire vagyunk mi „hagyományos” pár? Ki a nő, ki a férfi ebben a kapcsolatban? Vannak-e férfi és női szerepek a háztartásunkban, egyáltalán: akarjuk-e, hogy legyenek?

Jó kérdések, amin néha jól esik elmélázni.

Az elmúlt hetekben például kétszer jutott eszembe: egyszer, mikor míg M dolgozott, én elmosogattam, rendet raktam, kiszaladtam bevásárolni, aztán felraktam egy hagymalevest főni. Akkor egészen határozottan úgy gondoltam, hogy én vagyok a nő, a háziasszony, a texasim meg a férfi, a kenyérkereső. Aztán a második alkalommal ugyanaznap, vagy talán a következő napon (a fene tudja, a covidos-karanténos helyzet miatt néha azt se tudom, melyik hónapban járunk, hát még azt, hogy melyik napban!), este, mikor M a fürdőszobát takarította nagy elánnal, én pedig a kanapén tespedtem egy üveg sörrel (jó, ne szépítsünk, ciderrel, mert nem szeretem a sört) és focit néztem, néha örülve, néha dühöngve, néha odamondva, ahogy azt szokás. Na, abban a helyzetben kellőképpen férfiasnak éreztem magam.

Tulajdonképpen ez a két kiragadott momentum az egész kapcsolatunkat egészen jól leírja: hogy néha „nők” vagyunk, néha pedig „férfiak”. Ez nem nagy újdonság, mindketten nagy hívei vagyunk a partnerségnek és az egyenlő munkamegosztásnak, de mégis, megpiszkálta kissé az agyamat a gondolat, hogy bár a háztartási szerepeket tekintve egyikünk sem egy konzervatív ember, de mégis, hát olyan nincs, hogy ne lenne itt is férfi meg nő… hogy ne játszana legalább egy egészen kis szerepet a nemünk és a nemi sztereotípiák még egy ilyen „haladott” elmében is… vagy de? Nos, a fölösleges kérdéseken való rágódás helyett inkább elkezdtem megfigyelni ezt az egészet a gyakorlatban.

És, hölgyeim és uraim, meglepő felfedezést tettem: valóban nem száz százalékban és nem a háztartás minden területén, de biza’ nálunk is fel-felsejlenek az évszázados nemi szerepek. Nem állítom, hogy szigorúan azért, mert „az anya nő, az apa férfi” és így van és punktum, mert belénk van kódolva vagy mifene, sokkal inkább egyfajta személyes dinamikának tekintem, illetve azért a neveltetésünknek is van hozzá némi köze. Na de miben nyilvánul meg a női- és férfiszerep; és mikor van az, hogy a szerepek felcserélődnek?

Kezdjük a kérdés első felével, és akkor valamit el is mondanék elöljáróban: világéletemben utáltam takarítani. Bizony, lusta dög voltam, a „jólvanazúgy” királynője, a rendrakást kerültem, mint a pestist, tekintve, hogy én a rendetlenségben tudtam kiigazodni (hiszen pontosan tudtam, hogy mit hova tettem, hogy szem előtt legyen, csak aztán ez a sok „hova tettem” és „szem előtt” elkezdte felvenni a káosz formáját), és ha minden szépen el volt téve, hát semmit nem találtam meg. Heti egyszer ímmel-ámmal kiporoltam ugyan a szobámat, de az tutifix volt, hogy ha én egyszer elköltözöm, majd a párom vagy a lakótársam takarít, én majd csinálok mást, hogy besegítsek a lakás körül.

Aha. Aztán elköltöztem. És hogy ennek a női szépérzékhez van köze, vagy csak egyszerűen az, hogy „ez az én territóriumom és szeretném, ha jól nézne ki” hótt egyszerű logikájához, azt nem tudom, de rászoktam a takarításra. Nem is az, hogy rászoktam, de egyenesen megszerettem! Mióta pedig kis családi segítséggel beújítottunk egy baba kis porszívót, azóta meg pláne. Úgyhogy, „modern gondolkodás” ide vagy oda, a takarítás nagyon hamar az én feladatom lett. Egyrészt praktikai szempontokból, hiszen amíg az ember dolgozik, addig a sejhaját otthon meresztő (és csak részmunkaidőben dolgozó) egyetemista két beadandó között vagy online előadás alatt proccul ki tud takarítani, másrészt pedig mert kialakult bennem egy olyasféle vágy, hogy „azért nézzen már ki valahogy a hely, ahol lakom, na!” Úgyhogy, mostanában, ha unatkozom – ami a vizsgaidőszak közeledtével egyre ritkább kincs –, felkapom a porszívót vagy elmosok néhány tányért, esetleg kiteregetek, és ilyenkor kellően háziasszonynak érzem magam; de nem, a „feminista” énem ilyenkor nem kiált fel fájdalmasan, hogy „segítség, elnyomnak!” (mint Monthy Python Gyalog galoppjában), mert nem a női egyeduralomban hiszek, hanem az egyenlőségben, és mert valljuk be: tisztán tartani a saját kis placcunkat jól is esik, meg kábé a kötelességünk is.

Ellenben, ha valamit nem csinálok, pedig az is nagyon háziasszonyos: a főzés. Oké, néha odateszek egy levest vagy egy brokkolis csirkét, de a tudományom itt meg is áll, én nem vezetek heti menüt, nem ácsorgok a tűzhely mellett, és nem főzök az uramra: inkább ő főz rám. Sose voltam konyhatündér – igényem se nagyon volt rá, tekintve, hogy akadt két fantasztikus séf a családban –, otthonról is a „férfi főz” mintát hoztam, és nem is nagyon szeretek főzni, úgyhogy ez nagyjából ez első napon eldőlt: itt bizony felcserélődnek a tipikus szerepek. Egy pillanatra se bántuk meg: M szeret kísérletezni, legyen szó akár a texasi chiliről vagy a magyar csirkepaprikásról (esküszöm, amerikai létére olyan paprikást csinál, hogy nem hiszed el!), szívesen főz, én pedig szívesen fogyasztom.

Magának a háztartásnak a vezetése ugyanakkor szintén az én feladatom, amit megint csak egy kimondottan női szerepnek szoktak elkönyvelni. Ez köszönhető annak, hogy egyrészt M talán még nálam is „jólvanazúgyabb”, másrészt, mint arra az elmúlt időszakban rájöttem, eléggé háklis vagyok: ha valamit oda tettem, mert ott néz ki jól, akkor annak onnantól kezdve ott a helye és kész! Nem állítom, hogy okleveles lakberendező volnék, de azért némi szépérzék szorult belém, szeretem, ha a dolgok a már említett helyükön vannak, szeretem a kezemben tartani a gyeplőt, azt vásárolni be, ami kell – és amit szeretnék – úgy vezetni a (félig) saját otthonomat, ahogy szeretném. Ezt pedig a texasim nemhogy elfogadja, de egyenesen örül neki, mert nem neki kell ezzel a sokmindennel foglalkoznia, és mert így mégis van egy kis rend a lakásban.

Ehhez a háztartásvezetéshez pedig van még egy sztorim, ami pedig megint egy férfias szerepbe helyezi a kapcsolatunk női felét: nemrégen úgy határoztunk, beszerzünk néhány saját bútort a lakáshoz járó „kölcsönturi” bútorokhoz, hogy legyen valami, ami mégiscsak a miénk, illetve hogy legyen már egy kicsit barátságosabb, otthonosabb ez a ház. Ez a „csomag” tartalmazott egy TV-állványt, egy kanapét, egy dohányzóasztalt és egy étkezőasztalt négy székkel. Meg is jöttek a bútorok, szépen elrendeztük őket a nappaliban, aztán jött a nagy kérdés: na, most hogyan tovább? És akkor megszólalt bennem a lakberendező háziasszony és az „erős nő” hangja egyszerre, lelki szemeim előtt már láttam is, mi hova kerül majd és az mennyire lesz jó, fegyűrtem az ingujjamat és közöltem: „bízd ide”. És összeraktam a TV-állványt, a kanapét, a dohányzóasztalt, az étkezőasztalt meg a négy széket. Dühöngéssel, káromkodással, sóhajtozással, némi segítséggel, de összeraktam (oké, a kanapét azt speciel összeraktuk). Hát, ezt se látja az ember minden nap egy háztartásban, ahol egy nő meg egy férfi él együtt – nálunk is édesapám volt mindig is az IKEA-ezermester, most azonban mégiscsak úgy alakult, hogy én lettem a férfi (igen, tudom, hogy kici óccó eccerű lapra szerelt bútorokról beszélünk, de hadd legyek egy kicsit büszke, na, köszi).

Egyszóval, egyenlőség ide vagy oda, partnerség ide vagy oda – mert tudom, hogy ebből kb az jött le, hogy mindent is én csinálok, de ennél azért árnyaltabb a kép, és tényleg mindketten egyenlően veszünk részt a ház körüli teendőkben –, mégsem akkora hülyeség ez a „női szerep-férfi szerep” elmélet egy heteronormatív kapcsolatban. Én például abszolút jól és kényelmesen érzem magam a „női” szerepeimben, hiszen én „választottam” őket, ugyanúgy, ahogy a „férfi” szerepekben is jól érzem magam, mert azokat is én „választottam” magamnak (meg hát, ki ne szeretne sós mogyival meg alkohollal ülni a kanapén és szurkolni a magyaroknak, na?). A lényeg csak az, teljesen mindegy, hogy az embernél szigorú, hagyományos női-férfi szerepek vannak vagy ezek a határok teljesen elmosódtak, hogy ezeket a szerepeket és feladatokat az ember örömmel és a saját választásából lássa el.

P

https://linktr.ee/usatohungary

#életemegytexasival 4.

Igen, még élek! Viszont, mivel dübörög az egyetem utolsó “rendes” éve, ezért nem túlzok, ha azt mondom, az elmúlt hetekben levegőt venni nem volt időm. Visszamentem dolgozni, kezdődtek a gyakorlatok, jöttek az óratervek, időközben oltakoztam is, írom a szóbeli tételeket, és annyi beadandó készült el, hogy azt már ki tudnám adni egy hétrészes könyvsorozat formájában.

Na de, végül is közel a vég, közel a cél, és azért itt se akartam átlépni az egy hónapos bűvös csendhatárt, úgyhogy most bár csak egy rövid, szívmelengető kis történetecskével készültem, de bízom benne, hogy hamarosan újra olvashatjátok magasröptű gondolatmeneteim mindenről (is).

*******

Úgy tűnik, nálunk még egy meghitt, intim pillanat sem tud úgy megtörténni, hogy ne legyen belőle texasi hashtages sztori…. (de hát, akkor szép az élet, ha zajlik, nem?)

Egy különösen hosszú nap után teljesen kifulladva, a háromnapos hulla ászanát felvéve hevertünk az ágyon, hőn szeretett amerikaim meg én. Már túl voltunk a szokásos “kivel mi történt” körön, túl a mély beszélgetésen és túl a “ne dobáld már a plüssdalmatámat! – De hát nézd, repül, és élvezi!” mindennapos vitáján, és csak feküdtünk szépen csendesen, mikor egyszer csak megszólal az ember, magyarul, egy egészen halvány akcentussal:

– Szeretlek.

Két és fél év ide vagy oda, egy ilyen vallomás, főleg az ember édes anyanyelvén azért még mindig igencsak meg tudja dobogtatni a női szívet, így hát fülig érő vigyorral ránéztem, és közöltem vele:

– Én is szeretlek.

Erre a texasi mintegy elismerően biccentett, és bár azóta sincs halvány fogalmam sem, hogy tényleg ezt akarta-e mondani, vagy csak összekeveredtek a szavak a fejében, mindenesetre töretlenül magyarul, kissé meglepődve, mintha ezt a (vagy hasonló) választ még soha nem hallotta volna tőlem, közölte:

– Aztakurva…

https://linktr.ee/usatohungary

Hogyan készülj fel az összeköltözésre?

Oké, rövid disclaimer, nem feltétlenül az összeköltözésre, „csak” a távolság bezárására, de annyira utálom ezt a kifejezést, hogy nem akarom túl sokat használni. Ha van jobb ötleted arra, hogyan lehet kifejezni magyarul, hogy „closing the distance”, akkor írd le kommentbe, légyszi, és kapsz tőlem egy virtuális ölelést, esküszöm! Disclaimer vége.

Bár a folyamat és a pillanat, amikor már biztosan tudjátok, hogy az egyikőtök igenis át fog költözni a másikótok országába/városába/lakásába, egy abszolút a föld felett lebegő, delíriumos, csodaszép, csodarózsaszín állapot, azért néha nem árt észhez térni, és jó alaposan átgondolni, mikor és hogyan érdemes egyáltalán belevágni. Mert eldönteni nagyon egyszerű, megvenni a repjegyet nagyon egyszerű, három éjszakára foglalni egy hotelszobát szintúgy nagyon egyszerű, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ezúttal nem egy hétre vagy csak látogatóba érkezel, hanem konkrétan költözöl. Ehhez szeretnék a mai napon mindkét fél számára néhány tutitippel kedveskedni, hogy aztán tényleg csak az álomszerűen izgalmas és boldog részre tudjatok koncentrálni.

Ha te utazol:

  • Első és legeslegfontosabb: legyen pénzed! És nem, nem csak annyi, amiből pont ki tudsz fizetni mindent, hanem félretett pénzed, csak magadnak, vészhelyzet esetére, amihez nem nyúlsz. Ezt érdemes lehet már rögtön a „bezárás” első gondolatainál elkezdeni gyűjtögetni (mert ha nem is jön össze végül, az a pénz nem vész el, nem megy tönkre, sőt, lesz némi saját megtakarításod, amit aztán arra használsz, amire jól esik, vagyis még így is tiszta haszon), gyakorlatilag egészen addig, amíg le nem szállsz a párod országának/városának a repterén, vagy akár még azon is túl. Ugyanis, mint azt tudjuk, bármikor történhet bármi: lehet, hogy a hotel nem tud téged fogadni, lehet, hogy az állás, amire jelentkeztél, nem is létezik, vagy lehet, hogy hiába néztél ki három-négy munkahelyet, egyikre sem vesznek fel; vagy mind a három egyszerre, tetézve azzal, hogy még a pároddal is szakítotok, és akkor itt legyen annyi pénzed, hogy eldönthesd: mész vissza a következő járattal, vagy maradsz még egy darabig, tovább keresel az állások és olcsó szobák között. Felesleges is tovább boncolgatni, „dugipénz”, vésztartalék, megtakarítás mindig legyen nálad! Akár egy külön bankszámlát is nyithatsz hozzá, a „hogyan” már teljes mértékben a te dolgod, de legyen. És ha már bankszámla – nézz utána, hogyan tudsz nyitni egyet az új lakhelyeden, illetve hogyan tudod átirányítani a pénzed „A” bankszámláról „B”-re.
  • Legyen meg az összes (érvényes) papírod, és nézz utána, milyen iratok kellenek ahhoz, hogy beutazhass és letelepedhess a másik országában (vagy akár a helyi biztosítási lehetőségeknek vagy annak, hogyan tudsz egy helyi mobilszámot beszerezni, egyéb papírmunkának)! EU-n és Schengenen belül ez még egy viszonylag egyszerű manőver, de azért ott sem árt óvatosnak és figyelmesnek lenni – legalább egy útleveled és legalább egy személyid legyen! Interkontinentális költözés esetén pedig extrán oda kell figyelni: útlevél vagy vízum, személyazonosító, igényelhető zöldkártya, „working-„ vagy „fiancé-visa”, ha van, akkor munkaszerződés, erkölcsi bizonyítvány, diploma, akármi, amit az adott hely igényel tőled. A legegyszerűbb, ha egyszerűen minden papírt becsomagolsz, amiről úgy gondolod, hogy hasznát veheted, de ami még egyszerűbb az az, hogy megnézed az adott ország bevándorlásügyi honlapján, hogy pontosan hogyan, milyen okból, milyen papírokkal léphetsz be, telepedhetsz le vagy igényelhetsz tartózkodási engedélyt. Ha úgy van, a párodat is megkérheted, hogy telefonáljon be infókért a hivatalba vagy járjon utána, a lényeg, hogy ezt a pontot semmiképp se mismásold el, mert ezen múlhat a legtöbb!
  • Legyen munkád! Oké, igen, tudom, ez nem mindenkinél járható út, mert igen nehéz mondjuk Sydneyből állásinterjúzni egy bostoni céghez, de azért próbálj meg már távban munkát találni! Legyen egy jó önéletrajzod, legyenek nálad a végzettségeid igazoló papírjaid, és keresésére fel! Lehet, hogy olyan jó ajánlásokat kaptál, vagy olyan lehengerlő a személyiséged, hogy valakinek már „távban” is kelleni fogsz, lehet, hogy találsz egy hasonló céget, mint akik M-t repítették Magyarországra, a lényeg, hogy keresgélj, jelentkezz és tégy meg mindent! Fárasztó meló, tudom, de hidd el, ez a legegyszerűbb módja annak, hogy letelepedési engedélyt/working visát kapj, és ez megér minden fáradságot. Egy másik lehetőség, ha ez nem egy járható út, az a „home office”-ra való vagy távmunkára való átállás a jelenlegi munkahelyeden (vagy célzottan olyan állást keresni, amit bárhonnan lehet végezni), esetleg ha vállalkozó vagy saját biznisszel, akkor azt pedig pláne tudod bárhonnan csinálni. A lényeg, hogy keresd és ragadd meg az alkalmat!
  • Készülj fel mentálisan! Költözni sose egyszerű, teljesen máshová költözni pedig pláne. Ne legyints rá, hogy „jólvanazúgy”, hanem szánj rá hetente vagy naponta néhány órát/percet, hogy mentálisan felkészíted magad. A változás így is sokkoló lesz, de legalább tudatosan és felkészülten vághatsz neki.
  • Beszélgess a pároddal! Kérj tőle biztatást, oszd meg vele a gondolataidat, kommunikáljatok! Ne hagyd ki őt azokból a folyamatokból, amiken te fizikailag vagy mentálisan végigmész. Kérd a segítségét hivatalos ügyekben, tanulj a kultúrájáról, tanuld a nyelvét, ismerd meg a barátait akár. Hiába érzed olykor, hogy egyedül vagy ezzel az egésszel, mert végül is csak te költözöl, de mindig jusson eszedbe, hogy ketten vagytok ebben a szituációban, és ketten mindig könnyebb! Ő ott lesz, hogy támogasson, és neki is jól fog esni, ha megosztod vele ezt a folyamatot, legyen szó akár adminisztrációs ügyekről vagy a dolog mentális/lelki részéről.
  • Pakolj össze! Na de hogyan? Nyilván nem fog az egész eddigi életed beleférni két bőröndbe meg egy hátizsákba, de azért próbálj szelektálni. Tényleg szükséged van arra a pólóra, amit már három éve nem vettél fel? Tényleg kell az illatgyertya, amit soha nem használtál, mert nem is szereted a gyertyákat? Elsőkörben legyenek meg a legfontosabbak, amiket sehol máshol nem tudsz majd beszerezni – a papírjaid, a gyógyszereid, a könyvek (főleg, amiket a te anyanyelveden írtak, és amiket éppen ezért nem tudsz máshol beszerezni), a laptopod, minden, ami fontos és hasznos, és amihez nagyon erős kötelék vagy emlékek fűznek, és amikről tudod, hogy hosszútávon nem bírnád ki nélkülük. Ezután jöhetnek a ruhák: gondolj a célország klímájára! Ha Finnországba költözöl, otthon hagyhatod a cuki rózsaszín bikinit, ha Florida az úticél, akkor valószínűleg nem fog kelleni a duplán bélelt csizma. Ide jöhet a fogkefe, a sminkcuccaid, az elektromos borotvád, a mindennapi használati és elektronikai cikkek, amikből ugyan tudnál venni másikat, de azért mégiscsak jobb a sajátodat használni. Végül, ha maradt még hely, bepakolhatsz minden más olyan apróságot, amik ugyan se nem szuperhasznosak, se nem elengedhetetlenek, de azért mégis szeretnéd őket magaddal vinni. Lakat mehet a bőröndre, aztán hajrá!

Ha te vagy az, aki marad:

  • Szállj be az adminisztrációs folyamatba! Most itt te vagy az, aki itthon van, szó szerint és átvitt értelemben is. Te tudod legjobban, hogyan működik nálatok a rendszer, de ha nem is, te tudsz a legegyszerűbben utánanézni. Keress rá a bevándorlási/letelepedési feltételekre, szedd össze, milyen kártyákra/iratokra lesz itt szüksége (pl. Magyarországon a TAJ-kártyára, hacsak nem akar állandóan magánrendelésekre járkálni irdatlan pénzért), keress neki egy jó mobilszolgáltatót, gondolj bele, hogy neked milyen irataid/papírjaid vannak, milyen szolgáltatásokat veszel igénybe, hiszen ezekre valószínűleg a párodnak is szüksége lesz.
  • Próbáld megtanítani neki a nyelvet! Nyilván nem cél egy felsőfokú nyelvvizsga az ittléte második napján, de azért jó, ha az alapvető szavakkal és kifejezésekkel, nyelvtani szabályokkal tisztában van: Jó napot/Jó estét, Kérem, Köszönöm, Szeretnék kérni egy korsó sört, ilyesmi. A nyelv úgyis ragadni fog rá, és nyelvtanári diploma nélkül te sem tehetsz csodát, de azért igyekezzetek mindketten, hogy legyen valamiféle nagyon alap tudása.
  • Készülj fel a fogadására! Foglald le az airbnb-t, vagy takarítsd ki a lakásod! Szervezz programokat, hogy megismerhesse a várost, fixálj le egy napot a barátaiddal vagy a családoddal, hogy megismerkedhessenek a pároddal, foglalj időpontot az okmányirodába, a bevándorlási hivatalba, intézz el minden olyan apró-cseprő ügyet, amit előre el lehet, hogy levegyél egy kis terhet mindkettőtök válláról.
  • Készülj fel mentálisan! Igen, ez ide is vonatkozik, hiszen a te életedben is óriási változást fog hozni: hiszen te is összeköltözöl vele, nem csak ő veled! Olvasgass sikersztorikat, beszélgess olyan LD-párokkal, akik már túl vannak ezen, vagy éppen ők is ezen mennek keresztül, hangolódj rá – és hangold az élettered is arra –, hogy hamarosan már ketten lesztek (esetleg 0-24-ben). Ne hidd, hogy ez csak neki változás, légy tudatos, készülj fel te is, különben extrán meg fogsz lepődni!
  • Legyél ott neki! Ha fáradt, ha nyűgös, ha kételyei vannak, ha elbizonytalanodik, ha beszélgetni akar, ha veled akar lenni, legyél a támasza, a partnere. Beszélgessetek, együtt éljétek meg ezeket a pillanatokat, mert ez önmagában a nehézségeket leszámítva tényleg egy baromi jó és pozitív időszak! Mindig jusson eszedbe, hogy ketten vagytok, és ahogy ő sem, úgy te sem vagy ebben egyedül. Hajrá!

P

Instagram: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Podcast: YouTube/Spotify/Anchor: USA To Hungary

Bábeli zűrzavar

A nemzetközi/multikulti kapcsolatoknak – legyen az táv vagy nem táv – van egy olyan extra nehézsége, amelyről egészen eddig nem nagyon beszéltem: a nyelv.

Sok multikulti pár eleve előnyből indul, ha azt nézzük, hány különböző országnak a hivatalos nyelve/anyanyelve az angol, vagyis mondjuk egy ausztrál-brit párosnál a legnagyobb probléma maximum az egymás akcentusától kapott agyvérzés lehet. Na de mi van velünk, többiekkel, akiknél nemhogy az akcentus nem egyezik, de még az alap nyelv sem? Milyen vicces, vagy épp idegtépő szituációkhoz vezethet egy ilyen kapcsolat? Tényleg extrán megnehezíti a mindennapokat a nyelvbeli különbség, vagy egy idő után annyira beleszokik az ember, hogy már a saját környezetében is a másik nyelvén szólal meg?

Gyors disclaimer: bár a mi helyzetünk az angol-magyarral is épp elég szívás, természetesen (mint mindig) lehetne „rosszabb”, vagy legalábbis nehezebb is: például ha az angol csak egy közös nyelv lenne, de az egyikünk magyar, a másikunk pedig cseh lenne. Hálistennek nem ez a helyzet, de azért úgy sem mindig egyszerű, hogy az egyikünk legalább anyanyelvi szinten beszéli az angolt, ami a másikunknak csak egy tanult nyelv.

Mikor megismerkedtünk és elkezdtünk beszélgetni, akkorra már komoly tizenkét éve nyüstöltem az angolt – azaz inkább az angoltanárok engem –, vagyis volt a fejemben egy alap nyelvtudás. Még jó, ugyanis egyrészt ha ez nem lett volna vagy nem így lett volna, soha eszembe nem jut angolul elkezdeni beszélgetni valakivel, másrészt pedig elég szilárd volt az az alap ahhoz, hogy ne okozzon eszméletlen nagy fáradságot aktívan használni. Mindezek ellenére ugyanakkor azt is hozzá kell tennem, hogy bár a legtöbb angoltanáromat nagyon szerettem (és szeretem még most is), de valljuk be, az anyanyelvi, sőt, a C1-es szinttől is olyan messze voltam, hogy csak na. (Talán egy harmatgyenge B2-es szintre lőném be magam, de őszintén, nem nagyon emlékszem már, hogy pontosan mennyire tudtam vagy nem tudtam angolul két és fél évvel ezelőtt).

És bár azt bátran állíthatom, hogy amióta napi szinten aktívan, órákon keresztül – olykor majdhogynem 0-24-ben – használom a nyelvet, rengeteget fejlődtem mind nyelvtanilag (pedig azzal még mindig iszonyat mód hadilábon állok), mind szókincs-ügyileg, mind – ahogyan azt édesapám szomorúan egy alkalommal megjegyezte – akcentus tekintetében, vagyis nagy általánosságban egyáltalán nincs okom panaszra.

Mielőtt rátérnék az angol nyelv használatának mindennapi buktatóira vagy vicces, ám rendkívül idegesítő helyzeteire, tennék egy kis kitérőt a magyar nyelv irányába. Azt mind tudjuk, hogy a magyar egy rettenetesen nehéz nyelv, a világranglistán benne is vagyunk talán a top 5-ben; elképesztő mennyiségű szavunk – és betűnk – van, a nyelvtani szabályok egyáltalán nem logikusak, rengeteg van belőlük és nehéz őket perfektül elsajátítani, valamint nem hasonlít igazából egyetlen más nyelvhez sem. Éppen ezért kalapot emelek minden külföldi előtt, aki önszántából vagy sem, de nekiáll elsajátítani a szép magyar nyelvet. M is küzd vele, elég rendesen, mikor annak idején idekerült, körülbelül három szót, ha el tudott makogni, de az akcentusa miatt az sem volt mindig érthető. Mára azért javult a helyzet, egyrészt valóban úgy lehet a leghatékonyabban nyelvet tanulni, ha az ember az adott országban él, a szavak, kifejezések és a kiejtés ugyanis tényleg ragadós. Az akcentus már egészen minimális – és az is inkább oroszos, mint amerikais –, egyre hosszabb kis párbeszédeket tudunk folytatni, és a nyelvtani szabályokra is kezd rá-ráérezni. Természetesen a nyelvvizsgától még messze jár, de ahhoz képest, hogy soha nem tanulta azelőtt és még most sem jár tanárhoz, én igenis büszke vagyok a fejlődésére, na persze ezt teszi a „megszoksz vagy megszöksz” (mert amíg Budapesten még a sarki giroszos is el-elbeszélget veled angolul, vidéken az angoltanárok is csak törik a nyelvet, úgyhogy errefelé tényleg nincs más megoldás).

Na és akkor térjünk vissza a magyar lány angol nyelvű hétköznapjaira! Az első és leggyakoribb kérdés, amit itt-ott-amott megkapok, az az, hogy nem zavarodok-e bele abba, hogy gyakorlatilag két nyelven „élek”, nem álmodok-e vagy gondolkodom-e angolul, nem kezdek-e el indokolatlan helyzetekben angolul beszélni magyar helyett, és nincs-e olyan, hogy egy szó, amit mondani akarok, csak angolul jut eszembe.

Nos, a helyzet nem ennyire vészes. Bár „otthon” igen, szigorúan csak angolul beszélünk, és pl. a karanténunk alatt esélyem se volt a környezetemtől magyar szót hallani, azért mégiscsak nekem huszonegy éve a magyar az anyanyelvem, aktívan használok, Magyarországon élek, így egyáltalán nem veszem észre, hogy „elkopna” a magyartudásom. Magyarul gondolkodom, (az esetek nagy többségében) magyarul álmodok, a telefonom magyarra van beállítva, filmeket magyar felirattal nézek, szívesen fogyasztok magyar zenét vagy magyar videókat, a környezetem is „magyarul van” (vagyis a boltos néninek csókolommal köszönök, és magyarul látom kiírva, hogy a zacskós leves kétszáz forint), így egyáltalán nem érzem, hogy az angol „átvenné a hatalmat”, ez még mindig csak egy másodlagos nyelv, amit igen, valóban rengeteget használok, de általában azért szét tudom választani a kettőt. Mindezek mellett viszont volt már, hogy néha-néha belezavarodtam – ez, azt gondolom, elkerülhetetlen. Nem, olyan valóban nem történik, hogy a tudtom nélkül véletlenül angolul kezdek el beszélni, de az simán előfordult már, hogy egy adott szó csak angolul jutott eszembe, és alkalomadtán vigyáznom kell, hogy ha magyar környezetben valamiért elhangzik egy angol szó vagy kifejezés (például mikor jól megbeszéltük, mennyire hülyén fordították a Casablanca végén az ikonikussá vált „It’s the beginning of a beautiful friendship” szöveget), akkor utána váltsak is vissza magyarra, mert az agyam automatikusan tovább folytatná angolul. Ezek viszont abszolút nem befolyásolják a mindennapi életem, nem keveredik össze a két nyelv a fejemben, mindkettőnek megvan a maga helye és ideje, 99,5%-ban tökéletesen szét tudom őket választani.

A másik kérdéskör, amiről ma beszélni akartam, az annak a nehézsége, hogy bármennyire is jól beszélem most már, az angol mégsem az anyanyelvem. Még mindig milliószor jobban, szebben és választékosabban tudom magam magyarul kifejezni, az angol nyelvtannal még mindig hadilábon állok, és bár folyékonyan beszélem, egy bonyolultabb beszélgetésnél vagy témánál ugyanakkor még mindig nagyon kell koncentrálnom arra, hogy mit és hogyan mondok, hogy megfelelően tudjam magam kifejezni, és azt mondjam angolul is, amire magyarul gondolok. Ez tényleg tud némi nehézséget okozni, vegyünk egy hétköznapi példát: M és én nagyon szeretünk vitatkozni. Na, nem a „miért dobtad le a zoknidat a padlóra, ott van a mosógép, ne legyél már ennyire lusta”-típusúra gondolok, hanem a gondolataink és elveink ütköztetésére. Például mikor megjelenik egy hír, amire egy demokrata és egy republikánus is másképpen reagálna, azt mindig nagyon szeretjük megvitatni, aztán vagy egyetértünk, vagy nem (ez körülbelül 40-60 arányban szokott megtörténni). Ilyenkor tényleg bajban vagyok, ugyanis bár tökéletesen értem a hírt, és értem M érveit, illetve magyarul tűpontosan meg tudnám fogalmazni a saját érveimet és gondolataimat, beleütközöm olyan problémákba, mint például a szavak helyes sorrendje, a helyes igeidő vagy mód használata, illetve a helyes terminológia – mert hiába tudom magyarul, mi az, hogy „kormányrendelet”, ez ott helyben a vita hevében biztos, hogy nem fog eszembe jutni. (Tudja egyáltalán valaki, mi a „kormányrendelet” angolul?) Na, és ekkor szoktam egyre és egyre idegesebb lenni, amiért nem tudok összerakni egy épkézláb mondatot, pedig nagyon szeretném, mert tök jókat tudnék mondani, de mivel ezek a szakkifejezések nincsenek benne az aktív angol szókincsemben, és nem beszélem még mindig anyanyelvi szinten az angolt, egyszerűen nem mindig tudok így M (ebből a szempontból) egyenrangú vitapartnere lenni. Ha ez megtörténik, akkor jöhet a „jaj, tudod mire gondolok”, a „hogy az anyámba mondják azt a szót, tudod”, a kézzel-lábbal-körülírással activity, a „hát, magyarul úgy mondják, hogy kormányrendelet, de nem fog eszembe jutni angolul, bocs”, na meg a „francba is, nyisd meg azt a szaros Google Fordítót, mindjárt kiderül, mit akarok mondani”. Ezek a helyzetek iszonyatosan tudnak idegesíteni, de visszatekintve éppen annyira röhejesek is – és hát, ebből tanul az ember, minden vitának egy kicsit okosabban és felkészültebben megyek neki, mert egy előző beszélgetés során már megtanultam, hogy a kormányrendelet az „government decree”, és mivel megjegyeztem, legközelebb már használni is fogom tudni. Amíg pedig nem tökéletesítem száz százalékra az angoltudásom, addig ott van az aduász, ha vesztésre állok egy vitában: „én nem beszélek olyan jól angolul, mint te, ha magyarul vitáztunk volna, akkor biztos, hogy én nyertem volna”.

Összességében tehát a nyelvi különbségeknek nagyobb a füstje, mint a lángja, tud persze irritáló, vicces vagy dühítő helyzeteket teremteni, néha igencsak meg kell az agyamat tornáztatni miatta, de alapjáraton nincs vele sok bajunk, és olykor-olykor azért mégiscsak hálával gondolok vissza az összes angoltanáromra, akiktől az alapokat kaptam.

P

linktr.ee/usatohungary

9 tévhit a távkapcsolatokról

A távkapcsolat, mint olyan, igencsak tudja foglalkoztatni az embereket: ha van/volt/készülőben van, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért. Ez utóbbi tábor gyakran kifejezetten negatívan áll a témához, amivel előfordul, hogy igencsak elrettenti a távkapcsolatra készülő vagy éppenhogycsak annak nekikezdő társait. Ezért gondoltam, hogy ideje volna kissé tisztába tenni a dolgokat, és összeszedtem kilenc, általam gyakran hallott mítoszt vagy tévhitet a távkapcsolatokról. Hát akkor, nosza!

  1. A távkapcsolatok nem is igazi kapcsolatok. – Erről már tettem említést korábban, így csak röviden ismételném meg magam: de, azok. Minden kapcsolat annak számít, ahol a felek egy időben, saját akaratukból, saját maguk által kijelentették, hogy ők kapcsolatban vannak, nekünk pedig kutya kötelességünk ezt tudomásul venni, és semmi jogunk megkérdőjelezni, hiszen végső soron nincs is közünk ahhoz, mások hogyan nevezik a köztük lévő viszonyt. Illetve, csókolom, bocsánat, miért is ne lenne „igazi” kapcsolat? A felek szeretik egymást, a párjukként hivatkoznak a másikra, közösen tervezik a jövőt, elkötelezettek egymás iránt, és azt vallják, kapcsolatban élnek. Tényleg az a néhány (száz/ezer/tízezer) kilométer döntené el, hogy mi számít „igazi” kapcsolatnak? Na, ne már…
  2. Minden alkalom, amikor találkoztok, tökéletes. – Na, most akkor itt gondolj bele, hogy vajon eddig minden egyes randevúd a nőddel/férfiddal tökéletes volt-e. Hát, ugye, hogy nem? És ez nem is baj! Persze, az ember törekszik arra, hogy minden a lehető legsimábban menjen, a legapróbb részletekig megszervez mindent, és ha ez csak és kizárólag a két félen és a tervezésen múlna, akkor valóban minden találkozás és/vagy randi (mert végül is egy távkapcsolatban a találkozások majdhogynem napokig/hetekig tartó randik tulajdonképpen…) tökéletes volna. Csakhogy, az ember hajlamos elfeledkezni egy nagyon is fontos és számottevő tényezőről: a körülményekről. Mert lehet, hogy te úgy tervezed, hogy sütni fog a Nap, de a környezet pedig úgy gondolta, hogy márpedig esni fog az eső. Vagy késik a gép. Vagy Covid van. Bármi. És arról sem érdemes elfeledkezni, hogy mindketten emberek vagytok, és mint olyanok, nem vagytok – nem is lehettek tökéletesek (már nem azért, én sem). Így tehát felesleges a tökéletességet hajszolni görcsösen, teljesen mindegy, hogy esik vagy szép idő van, hogy morcosan keltél fel vagy majd kicsattansz, mindig az adott helyzetből hozzátok ki a legtöbbet; és a tény, hogy együtt vagytok, egy térben és egy időben, már önmagában tökéletessé tudja tenni ezeket a találkozásokat.
  3. Hűségesnek maradni egy távkapcsolatban nehéz. – Van, akinek igen, van, akinek nem. Mint ahogyan egy nem-távkapcsolatban is ugyanolyan könnyű vagy nehéz. Ha egy ember a természeténél fogva nem épp a hűség mintaképe, annak nem kell ezer kilométer ahhoz, hogy mások után fusson a hátad mögött, és ha valaki hűségesebb, mint egy szerető eb, az egy fél világra tőled sem fog félrelépni. Minden az emberen múlik, soha nem a körülményeken.
  4. Távkapcsolatban lenni olyan, mint szinglinek lenni. – Hááát… oké, végül is igen is meg nem is. Annyiban igen, hogy több időd van magadra, a családodra, a barátaidra, nem viheted bulizni vagy vasárnapi ebédre a párod, és ha kisírnád a szemed valakinek a vállán – szó szerint –, az valószínűleg nem a nőd/férfid lesz. Kb. ennyit a szingliségről. Egyébként pedig a tudat, hogy de igenis van valakid, az idő, amit virtuálisan ugyan, de együtt töltötök, és az egymás iránti szeretet és elkötelezettség, valamint az, hogy ugyanúgy mindennap dolgoztok a kapcsolatotokon/-ért, mint bármelyik másik páros, eléggé megnehezíti azt, hogy szingliként tekints magadra. Kívülről talán úgy tűnhet, de belülről? Nem, nagyon nem.
  5. Sokkal könnyebben és gyorsabban „hunynak ki” a szikrák. – Mondok én neked valamit: egy távkapcsolatban élő párosnál kevés kreatívabb és romantikusabb ember létezik. Éppen a tény, hogy a másik nincs 0-24-ben melletted, segít abban, hogy életben tartsd ezeket a szikrákat minden nap újabb, kreatívabb módokon. Az pedig, hogy tudjátok, hamarosan már nem „jó éjt”-üzeneteket küldtök, hanem jóéjtpuszit adtok egymásnak, mindig újabb és újabb lendületet tud adni a dolognak. Ha engem kérdezel, egy tíz-húsz éve együtt élő párnál nehezebb életben tartani a lángot, mint egy távkapcsolatban (nyilván nem lehetetlen, sőt, de azért érted).
  6. A távkapcsolatok sose működnek. – … Haver, ne már… (Nézz ránk. Vagy bármelyik másik párosra az interneten, akinél működött. Tudod, ha egy igaz-hamis állításban a „mindig” vagy a „soha” szerepel a mondatban, az 100%, hogy hamis lesz…)
  7. Távkapcsolatban lenni nem éri meg. – Hát, tudod mit? Akkor igazából aludni sem éri meg, mert másnap reggel úgyis hullafáradtan ébredsz. Enni se éri meg, mert hiszen… na. De, megéri. Próbálj meg ki funkcionális, egészséges és boldog távkapcsolatot, és meglátod. (Egyébként pedig, embere válogatja, valakinek 10 év távkapcsolat is megéri, valakinek egy hónap nem-távkapcsolat sem éri meg.)
  8. Ha majd „bezárul” a távolság, onnantól kezdve minden tökéletes lesz. – Aha, persze. Aztán The End, stáblista, vége főcím, Oscar. Klisé, de igaz: a vég csak egy új kezdet. A távolság bezárása „csak” egy lépés, de őszintén, onnantól kezdődik csak az igazi meló. Nem hiszed? Lapozz vissza, volt itt nemrég egy olyan bejegyzés, amiben felmerült a kérdés több, mint egy évvel a távolság bezárása után, hogy vajon nem-e volt-e jobb-e távkapcsolatban lenni…
  9. A nagy, mély, komoly beszélgetéseket nem a távkapcsolati szakaszban kell lefolytatni. – Hanem?, kérdezte a szőke nő. Dehogyisnem! A távkapcsolat a legjobb táptalaj a nagy és mély beszélgetéseknek – hiszen mi mást tudsz csinálni a pároddal, mint beszélgetni? Ilyenkor jöhet csőstül bármi, politika, jövőbeni tervek, sérelmek a múltból, szabad-e ananászt rakni a pizzára vagy nem, ami csak belefér. Illetve, a legfontosabb dolgokat mindig a távolság bezárása előtt kell megbeszélni – gondolj bele, hogy hónapokig kerülitek a nehéz témákat, aztán egyszer csak összepakolsz, hátrahagyod az egész addigi életed, repülőre szállsz, elköltözöl egy olyan országba, aminek talán még a nyelvét se beszéled, összebútorozol a pároddal… aztán a következő héten kiderül, hogy neki minden vágya a házasság meg a gyerek, te pedig irtózol mindkettőnek a gondolatától is (vagy, ne adj isten, kiderül, hogy utálja azokat az embereket, akik szeretik az ananászt a pizzán). Na ugye…

P

Instagram: @usatohungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Gyönyörű, de nehéz – nehéz, de gyönyörű

Azt minden távkapcsolatban élő páros tudja – és minden nem távkapcsolatban élő ember sejti –, hogy az „utolsó találkozás”, a.k.a a „closing the distance” (vagyis a távolság bezárása – nem, nincs erre jobb szó a magyarban, ne haragudjatok) meglépése az egyik legnagyobb és legfelemelőbb, legkatartikusabb pillanat. Kicsit talán olyan, mint az esküvő vagy az első közös lakás, mindenképpen egy óriási lépés, és – remélhetőleg – egy csodálatos és „sohaelnemfelejtős” pillanat.

A szívmelengető bevezető után pedig rontsuk is el szépen ezt a pillanatot, durrantsuk ki a boldogságbuborékot, ugyanis bár maga A Pillanat, vagyis a repülőtéri/állomási/akármilyen „utolsó találkozás” tényleg egy leírhatatlanul pozitív és csodaszép élmény, azért ezt a pillanatot sajnos nem kevés kétely, szorongás és szomorúság előzi meg mindkét fél részéről.

Namármost, rövid disclaimer: mivel nem én voltam az, aki költözött, a dolog ezen aspektusáról nem is tudok írni, és megpróbálkozni sem szeretnék vele, mivel tényleg fogalmam sincs, pontosan milyen érzések játszódnak le ilyenkor az emberben (habár M azért elég sokat beszélt ezekről a gondolatokról, aggodalmakról, érzelmekről), és mivel ha megnyitod a YouTube-ot vagy a Google-t és begépelsz néhány kulcsszót ezzel kapcsolatban, számtalan „költöző fél” osztotta már meg a tapasztalatait ezekről a negatívumokról. Az való igaz, és egy pillanatra sem szeretném cáfolni, hogy övék a teher oroszlánrésze: nekik kell összepakolni az egész addigi életüket egy bőröndbe, nekik kell járműre ülniük, hosszú órákat vagy napokat utazniuk, hogy elköltözzenek egy új országba, tiszta lappal kezdve mindent, családot-barátokat hátrahagyva, egyetlen biztos ponttal csak: a párjukkal. Abban mindannyian egyetérthetünk tehát, hogy ez iszonyat nagy lépés, iszonyat nagy aggodalmakkal és stb., és ha valaki mindezt „csakazértis” megtette érted, akkor fogd magad és vedd feleségül/menj hozzá (jó, nyilván csak akkor, ha élőben is jól működtök együtt, semmiképp ne hozz elhamarkodott döntést! De na, értitek).

Arról viszont nem szól a fáma, hogy néha azoknak is nehéz, akik maradnak. Mi is megküzdünk a magunk démonaival és aggályaival, még ha ezek nem is annyira súlyosak, mint a társunkéi, azért igenis ott vannak, léteznek, és érdemes beszélni róluk, tisztázni őket, mielőtt átvennék fölöttünk a hatalmat. Jöjjön tehát most az „otthon maradtak” két legnagyobb aggodalma, félelme, negatív gondolata!

Az első: a bűntudat. Az egész életét készül hátrahagyni értem, én vagyok az, aki elszakítja őt a családjától, az otthonától, mindentől, ha meg sem ismert volna, most boldogan élhetne tovább velük, én tehetek róla, hogy az anyja egyedül marad, csak miattam költözik, én rángatom el hazulról… ismerős? December-január környékén, mikor már tényleg a véghajrában voltunk, volt, hogy naponta mardostak belülről ezek és ezekhez hasonló gondolatok. Szarul éreztem magam, na; mert mindketten tudtuk, hogy tény, ami tény: valóban kábé csak miattam jön Magyarországra, és nélkülem még ma is vígan éldegélne Texasban. Állandóan önmagunkat marcangolni, folyamatosan bűntudatot érezni nem valami vidám, és az ember lánya nagyon hamar belebolondulhat, tönkreteheti magát a folyamatos önostorozással. Teszem hozzá, sajnos ebben eleinte M sem segített, január legelején volt is egy hevesebb vitánk, amelyben gyakorlatilag majdhogynem engem tett felelőssé azért, amiért azok voltak az utolsó napjai, amit a családjával tölthetett (persze aztán kibékültünk, és soha többet nem is gondolt ilyet, sőt, ő próbált nyugtatni, mikor én gondoltam ilyesmire, de talán ez indította el a bűntudat-cunamit). Mégis, mit tehetünk ez ellen? A válasz leírva hótt egyszerű, gyakorlatba átültetve viszont rengeteg erő és kitartás kell hozzá: folyamatosan mantráznunk kell magunkban (magunknak), hogy ez nem igaz. Kényszerítetted, hogy hagyja ott a családját? Nem. Fegyvert tartottál a fejéhez, hogy költözzön hozzád? Nem. Ultimátumot adtál neki, hogy ha nem hagyja el az ő országát a tiedért, akkor szakítotok? Nem. Egy felnőtt emberről beszélünk, aki önmagától hozott meg egy döntést, amiért senki más nem felelős, csak ő maga. Szerepet játszottál ebben a döntésben? Igen, ezt ne is tagadjuk. De az utolsó szó nem a tiéd volt, dönthetett volna úgy is, hogy megvárja, amíg te tudsz hozzá költözni, vagy hogy ő nem akar menni, vagy hogy szakít veled, gyakorlatilag millió és egyféleképpen elkerülhette volna a költözést. De nem. Ő úgy döntött, hogy szeretne hozzád költözni, hogy szeretne veled együtt élni a te országodban/városodban, és ez a döntés egyedül az övé. Nagyon valószínű, hogy gondosan mérlegelt előtte, tudta, mik lesznek ennek a következményei, és mégis azt mondta: oké. Téged semmiféle felelősség nem terhel (maximum az, hogy annyira szép/jó/okos/kedves/fantasztikus vagy, hogy a srác vagy a lány beléd szeretett, de nyilván erről sem te tehetsz, és különben is csak viccelek), így tehát nem érdemes táplálni a bűntudatot, mert annak ott se kellene lennie (persze, mondani könnyű). Ha ezekkel a gondolatokkal kelsz-fekszel, és emlékezteted magad, ahányszor csak megkörnyékez a bűntudat, hogy ez az ő döntése volt, és nem te vagy a felelős, akkor előbb vagy utóbb, de sikerülni fog legyőzni ezeket a negatív „energiákat”, és onnantól kezdve örömmel és izgatott várakozással tekinthetsz a távolság bezárása felé.

A másik egy olyan dolog/aggodalom/gondolat, ami tulajdonképpen egy non-LDR során is elég sokszor felmerül az emberben, sőt, még csak nem is kell ahhoz kapcsolatban lenni, hogy elkapjon a kétely: „elég jó vagyok?” Na, ez a másik, amin szoktam volt kattogni (a kedvencem, mikor felváltva jött a bűntudat és az önértékelési kétely, őszintén, abban a néhány hétben igencsak jól jött volna egy pszichológus, de aztán végül ügyes nagylány és ügyes pszichopedes voltam, megoldottam saját magamnak). Ha belegondolunk, akkor végül is elég ijesztő az a gondolat, hogy van egy ember a világ másik felén, aki annyira szeret minket, hogy csapot-papot otthagyva hátrahagyja az eddigi életét, és hozzánk költözik, értünk, mert mi vagyunk álmai nője vagy álmai férfija. És akkor itt jön a kétségbeesés, hogy „úristen, én ehhez nem vagyok elég jó!” Mert mi van, ha idejön, és nem azt találja, akit elképzelt, akit online megismert, akibe online beleszeretett? Mi van, ha felfedezi a hibáimat, ha elég időt tölt velem együtt, és arra a következtetésre jut, hogy ez így nem érte meg, nem volt érdemes értem idejönni? Mi van, ha a fejében élő kép rólam nem egyezik a valósággal, és végül majd megutál, mert rájön, hogy ez az egész csak pénz-, idő- és energiapazarlás volt?

Ezen gondolatok legyűrésére már gyakorlatilag az első pillanattól kezdve van megoldás, de legalábbis segítség: azt ugyanis te magad határozod meg, milyen képet mutatsz magadról online, és bár eleinte szeretjük a legjobb énünket és a legjobb formánkat mutatni a másiknak (élőben is, nem csak egy távkapcsolatban), de egy idő után, legkésőbb akkor, mikor látjuk komolyra fordulni a dolgokat, érdemes „a másik orcánkat is odatartani” (tudom, tudom, kiemeltem a kontextusból, de azért kreatív volt, nem?), érdemes felfedni a valódi énünket – a saját és a társunk érdekében is. Mert ha végig csak egy álarcot mutatunk, akkor egyrészt ne csodálkozzunk, ha mindez majd valóban „nem éri meg neki”, és csalódott lesz a találkozáskor, másrészt annak a kapcsolatnak, ami eleve egy hazugságra vagy színjátszásra épül, nincs jövője. Játsszunk tisztán és nyílt lapokkal, ha valaki szeret minket, az a valódi önmagunkért fog szeretni, aki pedig csak az általunk mutatott képbe szeret bele, azzal inkább ne is akarjunk közös jövőt.

Ha tudod, hogy végig őszinte voltál a párodhoz, ha már kamerán keresztül is látott legjobb és legrosszabb állapotodban, ha tudod, hogy nem játszottál szerepet soha, akkor tulajdonképpen tényleg nincs miért aggódnod: a kamera és a mikrofon ennyire nem torzít, és a személyiséged nem változik meg attól, hogy átkerültök az offline világba. És ha a párod azt a valódi énedet szerette meg, akit te mutattál neki kendőzetlenül, és még úgy is veled akar lenni, hogy látott minden „high-t” és „low-t”, akkor nem érdemes azon rágódni, hogy vajon megéri-e majd neki vagy nem, csalódni fog-e vagy nem, mert te élőben is pontosan ugyanaz az ember leszel, akibe ő a Skype-on keresztül beleszeretett.

Ezek voltak az én két legnagyobb „démonom” a távolság bezárásával kapcsolatban. Idő kellett hozzájuk, nem tagadom, viszont mind a barátnőim (akik alkalomadtán seggberúgtak, ha látták, hogy nagyon elkezdek befelé fordulni), mind M (aki két pakolás között leült velem és meghallgatta a kételyeimet) támogattak és mellettem álltak, egy idő után pedig magamtól is hinni kezdtem magamnak és magamban. Ha úgy érzed, hogy magadtól nem menne, segítséget kérni, beszélni róla sose szégyen, akár a barátaidnak, a családodnak, de legfőképp a párodnak! Ne érezd úgy, hogy csak azért, mert tiéd a dolog „könnyebbik vége”, már sötétebb gondolataid vagy kételyeid sem lehetnek, mert ez is – mint minden – kétemberes dolog. És próbáld a dolog szebbik végét nézni, mert hiába a sok negatív gondolat, a távolság bezárása alapvetően egy nagyon-nagyon pozitív, izgalmas és vidám dolog, amiből egy életre szóló – remélhetőleg jó – emlék születik.

P

Instagram: @usatohungary

https://ko-fi.com/usatohungary

#életemegytexasival 3.

Miután a családom megismerte és igen-igen megszerette az én texasimat, néhány nappal ezelőtt nekem is volt szerencsém bemutatkozni az anyóspajtásnak.

Hétköznap este, párom a fürdőszobában, csörög a telefonja, ismeretlen szám. Beordítok neki szépen elegánsan nőiesen, hogy ugyan ismeretlen szám, de azért felvegyem-e. Kiordít nekem szépen elegánsan férfiasan, hogy “yes please”.

Felveszem, belehallózok, mire a vonal másik végén egy női hang eszméletlen sebességgel, eszméletlen szétszórtsággal és baromi hangosan elkezd valamit magyarázni valamiféle mordori nyelven, első hallásra atomrészeg telefonbetyárnak hangzik. Felsóhajtok, udvariasan megjegyzem, hogy “ne haragudjon, nem értem”. Megismétli ugyanazt (ugyanaz a sebesség, szétesettség, mordori nyelv), majd a végén, mintegy nyomatékképpen, idegesen felnevet. Tekintve, hogy hajnalban keltem és egy kellemesnek éppen nem mondható munkanapon voltam túl, a türelmem körülbelül a béka segge alatt lehetett, hát a következő csúszik ki a számon, nem épp túl kedves hangnemben:

– Nincs nekem ehhez türelmem, a kurva életbe, mással tessék szórakozni!

Aztán, nemes egyszerűséggel, rácsapom a telefont. A párom érdeklődik, ki kereste, szemforgatva közlöm, hogy valami ostoba, valószínűleg részeg nő, nem érdekes, téves hívás.

Telik-múlik az idő, néhány óra múlva a texasim már a számítógépénél ül, és vadul Messengerezik az édesanyjával, aztán egyszer csak felsóhajt, és a szemét forgatva néz rám.

– Azt kéri, adjam meg neki a magyar telefonom számát, pedig már rég megvan neki! De azt mondja, az valószínűleg téves, mert ma megpróbált felhívni, de valami ideges és nagyon bunkó nő vette fel, aki valami fura nyelven beszélt, és a mondandója közepén rácsapta a telefont….

Mire befejezi a mondandóját, sápadtabb vagyok, mint az összes Cullen-testvér összeadva, lelki szemeim előtt felrémlik a “mordori nyelv”, a vehemencia és a szakadozás, ami persze, hogy szakadozás volt, elvégre mobilon felhívni Magyarországot Texasból, ami még neten keresztül se mindig zökkenőmentes…. Félve mutatom meg a telefonját, amiben még benne van az “ismeretlen szám” hívása, és remegő hangon kérdezem, hogy vajon ez-e az édesanyja száma…

Természetesen az volt. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek, míg ő megpróbálta elmagyarázni az édesanyjának, hogy a női hang, aki felvette, igazából nem bunkó, csak nem tudta, hogy kivel beszél, ráadásul nem más, mint a (remélhetőleg) jövőbeli meny. Az biztos, hogy ezzel megalapoztam egy sztereotip anyós-meny kapcsolatot, és csak remélni merem, hogy a lezárások eltartanak még legalább olyan sokáig, hogy mire lehetőségünk lesz pofavizitre menni Texasba, ez a kis incidens már a jótékony feledés homályába merül majd…

Teljesen idegenek?

Ha a párod egy nap fogná a telefonját, feléd nyújtaná, és azt mondaná: „nézz bele, nézd meg a képeim, az üzeneteim, nyugodtan nézd végig az összes tartalmat a mobilomban”, szerinted találnál benne (negatív értelemben) meglepő képeket, üzeneteket? És vajon ez az a kérdés, amelyet ebben az esetben fel kell tenni?

A kurta-furcsa bevezető után hadd magyarázzam el kicsit bővebben, mi a célom a mai poszttal: néhány nappal ezelőtt – ismét – volt szerencsém megnézni a Teljesen idegenek című, kifejezetten kiváló olasz filmet, amelynek a középpontjában egy minden titkot leleplező játék áll: egy héttagú baráti társaság (három házaspár és egy egyedülálló férfi) összegyűlik vacsorázni, és közben játszanak: mindenki kiteszi a telefonját az asztalra, és az este folyamán bármilyen hívás, üzenet, e-mail, stb. érkezik, azt meg kell osztaniuk a többiekkel. De vajon miféle titkai lehetnek még hét olyan embernek egymás előtt, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást? Lehetnek-e még titkaink a mai világban, ahol mindent megosztunk magunkról különféle közösségi médiás felületeken?

Azt mondják, mindenkinek három élete van: egy nyilvános, amit ismer a szomszédunk, a kollégánk, az Instagram-követőink, bárki; egy privát, amit ismer az édesanyánk, a férjünk, a legjobb barátnőnk; és egy titkos, amiről rajtunk kívül (szinte) senki nem tud. A kérdés csak annyi, mennyire keveredik össze ez a három élet, hol vannak a határok, és mik azok a „titkok”, amiket nem osztunk meg még a hozzánk legközelebb állókkal sem?

Ez a film, amellett, hogy remekmű és tökéletesen ábrázolja a huszonegyedik századi emberi kapcsolatok egyik legfőbb problémáját, egyben kifejezetten elgondolkodtató is: vajon engednénk a párunknak, a férjünknek/feleségünknek, akivel évek óta élünk együtt, hogy belenézzen a mobilunkba? Vannak-e az életünkben (és a telefonunkban) olyan dolgok, amikről nem akarjuk, hogy tudomást szerezzen? Ha vannak, akkor miért akarjuk őket eltitkolni az ember elől, akivel megesküdtünk „holtomiglan-holtodiglan”, akivel közös a kassza, közös a ház, közös a gyerek? Illetve, baj az egyáltalán, ha még ez előtt az ember előtt is vannak titkaink, még előttük is rejtve van a mi „titkos életünknek” egy-egy aspektusa?

A titkok maguk alapjáraton nem okoznak problémát. „Amiről nem tud, az nem fáj”, nem igaz? Csakhogy, a titkoknak megvan az a bosszantó kis tulajdonságuk, hogy nem maradnak sokáig titokban – így tehát nem is feltétlenül érdemes halmozni őket. No de ha minden egyes dolgot megosztunk valaki mással, akkor mi marad nekünk? Minél több dolgot árulunk el magunkból, annál több felületen leszünk később sebezhetők – és ha rossz embert választunk, ezek az információk nagyon-nagyon csúnyán üthetnek vissza. Vagyis akkor inkább titkoljunk el mindent mindenki elől? Ne osszunk meg semmit senkivel? Hát milyen kapcsolat az, ahol állandóan falakba és titkokba ütközünk?

Nos, ez teljes egészében azon múlik, hogy kiben és mennyire bízunk meg.

Hiába tesszük ki gyakorlatilag az egész életünket az internetre, azt azért mégsem mondhatjuk, hogy minden titkunkat rábízzuk az Insta-követőinkre: hiába tűnik úgy, hogy egy-egy influencert már tényleg teljes mértékben ismerünk, hiszen gyakorlatilag a nap minden pillanatában megosztja, hogy éppen mi történik vele, a színfalak mögé mégsem látunk be teljesen, nem tudhatjuk biztosan, milyen ember ő, mi történik a filterezett képek és a „storytime” videók mögött, mennyire valódi és részletes az a kép, amit ő magáról mutat.

Így van ez az emberekkel is, akiket beengedünk az életünkbe, akik nem csak a Snapchat-filtereken át szemlélhetnek minket, hanem testközelből megismerkedhetnek velünk; végső soron ugyanis, beszéljünk akár a testvérünkről, az édesapánkról, a legjobb barátnőnkről vagy a férjünkről, teljesen mindegy, hogy heti vagy napi mennyi időt töltünk együtt, hogy közös lakásban élünk vagy sem, van egy kulissza, ami mögé a másik, ha meggebedik sem láthat be, mert nem vagyunk gondolatolvasók: ez pedig az agyunk (vagyis, mostanában az agyunk mellett a telefonunk. Erről is szól többek között az említett film, szerinte „a mobiltelefonjaink az életünk fekete dobozai”. És hát, lássuk be, van benne igazság dögivel). Ott tároljuk a legfontosabb emlékeinket, a gondolatainkat, a személyiségünket, a múltunkat, jelenünket és jövőnket. Ebből a rengetegből pedig csak az látható mások számára, amit mi úgy határozunk, hogy megosztunk. Ehhez pedig bizalom kell – őrült sok bizalom.

Az, hogy kiben bízhatunk, nincs meg első látásra. Ahhoz rengeteg idő kell, tapasztalat, némi emberismeret és óvatosság. Még a hatvan éve házas párok vagy a nyolcvan éve barátnők se úgy indultak neki anno a kapcsolatuknak, hogy azonnal kiterítették az összes lapjukat, aztán a másik csemegézzen belőle kedvére! Ösztön, hogy óvatosak vagyunk, ahogy háborúban a katonák páncélt viselnek, hogy elkerüljék a sérüléseket – extrém esetben a halált –, úgy a lelkünket és az elménket is kb. felvértezzük, elrejtjük az ismeretlenek elől, mert nem akarunk túlságosan sebezhetővé válni, nem akarjuk felfedni a gyenge pontjainkat, mert nem tudjuk, bízhatunk-e bennük. A bizalomhoz idő kell, ezt nem vitatja senki, és talán ez az egyetlen dolog átvitt és szó szerinti értelemben, amit, ha eltörik, soha többé nem lehet összeragasztani.

Ahogy azonban telik-múlik az idő, és ahogy a másik pontról pontra, helyzetről helyzetre bizonyítja, hogy megbízhatunk benne (kezdve annyira kicsiben, hogy eljön a megbeszélt találkozóra, folytatva nagyban, hogy már nem félünk megosztani vele egy fájó emléket a múltunkból, bevégezve a legnagyobbal, miszerint rábízzuk erre az emberre a jövőnket és a szívünket), kezdünk egyre kevésbé kételkedni. Ha ő nem ad arra okot, és mi sem vagyunk a természetünkből vagy egy korábbi traumából fakadóan egészségtelenül bizalmatlanok, akkor egy idő után azt vesszük észre, hogy bármit el merünk ennek a bizonyos embernek mondani, bármilyen formánkat merjük előtte hozni, és látszólag semmi titkunk nincs előtte.

De hát, titkai mindenkinek vannak, nem? Nos… Igen, mindig lesz egy olyan szeglete az életünknek és az agyunknak, amit nem osztunk meg a másikkal – gyakorlatilag lehetetlen tényleg minden egyes apró-cseprő-kis nyomorult mozzanatot megosztani, egy idő után nem is minden lesz érdekes, és én úgy gondolom, hogy még negyven év házasság után is jó, ha van az embernek egy része, amit megtart saját magának, és amelyet tényleg nem oszt meg senkivel – vagy legalábbis vannak olyan részei, amit csak A-val oszt meg, de B-vel nem, cserébe B-vel megoszt valami mást, amit A-nak nem mond el (nekem is vannak olyan dolgaim, amikről nem beszélek M-el, de mondjuk a legjobb barátnőmmel igen, és fordítva). Ez igazából tök természetes. Ami nem mindegy, az az, hogy ezek milyen kaliberű titkok.

Hogy rájöjjünk, vajon egy titok vagy el nem árult részlet káros-e vagy sem, elég egyetlen kérdést feltenni magunkban: ha ez a dolog kiderülne, az fájna-e ennek az embernek, tönkretehetné-e a kapcsolatomat ezzel az emberrel? Ha a válasz nem: nincs miről beszélnünk, ha a válasz igen: akkor ott már vannak bajok.

Én személy szerint egyetlen fő szabályt határoztam meg az ártó titkokkal kapcsolatban: hogy ne legyenek. Vagyis (bár azt hiszem, ezt már korábban említettem valahol valamikor) nem érdekel, ha M megcsal, kiszeretett belőlem, drogozni kezdett vagy elvesztette az összes pénzét; de ne tartsa titokban, hanem álljon elém, legyen férfi és mondja el. Oké, nem fogom mosolyogva megveregetni a vállát, és elintézni egy „oké, kösz, hogy elmondtad”-dal, ha mondjuk összefeküdt egy másik nővel, de sokkal kevésbé fogok haragudni és jelenetet rendezni és stb., ha vállalja, amit elkövetett, elém áll és megmondja, egy titok-kártyavár építgetése helyett. Hibázni vagy elrontani valamit ugyanis nem szégyen, de igenis legyen annyi tartás az emberben, hogy bevallja a másiknak. Még bocsánatot se kell kérni, sőt, megbánni se kell. De ne tartsa magában ezeket az ártó titkokat, mert az hosszú távon nagyobb kárt tud okozni, mintha azonnal elmondaná (és így természetesen ide nem érvényes az „amiről nem tud, az nem fáj” szabály).

Ebben tehát megegyeztünk, és én azóta is bízom benne. Mert az idő minket igazol(t), és mert soha nem tett olyat, ami megkérdőjelezhette volna a belé vetett bizalmat.

Ingoványos talaj egyébként, megbízni valakiben, megtartani az egyensúlyt a „nem akarom észrevenni, tehát nem létezik” és a „nincs hajszál a kabátodon, ki az a kopasz ribanc?” között. Az idő és az igazolás ugyanakkor egy biztos támpont lehet – az embernek pedig, nincs mit tenni, kockáztatni kell, és hallgatni az ösztöneire, a másikra, felismerni a pozitív jeleket. Bizalom nélkül egy hosszú távú kapcsolat mit sem ér, márpedig a bizalom az egyik legszebb dolog, amivel megajándékozhatunk valakit – és csak bízni kell abban (haha… bízni…), hogy jó ember kezébe helyeztük.

Visszakanyarodva ennek a borzasztóan kacifántos eszmefuttatásnak az elejére (tényleg, remélem, hogy tudtál követni!), a fő kérdés nem is az, hogy találnál-e a párod telefonjában megdöbbentő, esetleg ártó titkokat – hanem az, hogy ha felkínálná átvizsgálásra a telefonját, te elfogadnád-e, vagy inkább visszautasítanád. Na, itt kezdődik a bizalom.

P

Instagram: @usatohungary

Spotify: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Hogyan éltük túl a karantént?

Rövid válasz: jobban, mint azt remélni mertük volna. De, persze, a rövid válasz általában nem szokta érdekelni az embereket, úgyhogy engedd meg, hogy kifejtsem. Nem lesz egyszerű, legalábbis leírni és megfogalmazni, hiszen értelemszerűen a tesztelés napja, a kiderülés pillanata és az azt követő tíz nap nem épp a top tíz legboldogabb emlékeim közé tartozik, de azért így visszatekintve már csak-csak sikerülni fog szépen összeszedni a gondolataimat (habár, szokott az nekem egyáltalán normál körülmények között sikerülni…?)

Szóval, az előző posztban ott hagytam abba, hogy leballagtunk a kórházhoz, hogy befagyott az alfelünk, hogy megkaptuk a „pozitív” ítéletet, és hogy teljes transzban, sírásközeli állapotban, a düh, a szomorúság, a frusztráció és az „úristenmostmileszvelünk” érzések furcsa kavalkádjáva ballagtunk haza a latyakban-szürkeségben-rohadthidegben.

Karantén, első nap: sztoicizmus, sikertelen feldolgozási kísérletek, gyakorlati problémák megoldásába való kapaszkodás. M-el jó ideig nem szóltunk egymáshoz, ő begubózott a kanapéra, és nyomkodni kezdte a telefonját, én megeresztettem egy telefont haza, szigorúan kikötve, hogy a velem együtt lakókon kívül az elkövetkező tíz napban senkinek se fogom felvenni a telefont és mindenki is bekaphatja (jó, persze, ilyet nyilván nem mondtam, vagy legalábbis nem így, de itt kezdett fel-feltörni az elutasítás és a düh fázisa, amit általában véve sem kezelek valami hű-de-jól, nemhogy egy ilyen helyzetben), ám ezt leszámítva sikerült viszonylag tárgyilagos maradjak. Ezután következett egy telefonhívás az egyik ceglédi barátunk felé, hogy ugyan, ha tervez a nap folyamán Tescóba menni, akkor összeírnánk ezt-azt és majd megadjuk, de az ég világon semmi nincsen otthon, úgyhogy klassz lenne, ha esetleg be tudnának segíteni. D (az ismerős) mint mindig, most is hihetetlenül segítőkész volt, én milliószor megköszöntem, aztán leraktam a telefont, és rájöttem, hogy kifogytam a tennivalókból. M-hez még mindig nem mertem szólni, úgyhogy bevonultam a hálószobába, gyakorlatilag bunkert építettem magamnak a takarókból, és úgy döntöttem, hogy elegem volt a felnőttségből, mostantól megint ötéves vagyok, és ha bárki keresne (de ne keressen), a bunkimban leszek a plüsseimmel.

M ebben az állapotban talált rám ki tudja, mennyi idő múlva (ja, az első, amit megtanultam a karantén alatt, az ez: az idő nem számít. Nem az, hogy vánszorog, nem az, hogy szalad, hanem konkrétan mintha nem lenne). Bebújt mellém a bunkiba, rám nézett (én teljes pánikba estem, gondolván, hogy ha én ennyire pocsékul dolgozom fel, akkor vajon ő hogyan viseli…), és nemes egyszerűséggel annyit mondott: „be positive, huh?” Talán a helyzet abszurditása, a poén jó időzítése, vagy csak ennyire pocsék a humorérzékünk, de lényeg a lényeg, kitört belőlünk a nevetés. Jó volt egy pillanatra csak nevetni, a semmin, és akkor úgy éreztem, hogy persze baromi gáz lesz karanténban tölteni a karácsonyt, de azért mégiscsak túl fogjuk élni.

Karantén, második-harmadik nap: vasárnap estére azért sikeresen eljutott az agyamig, és sikeresen realizáltam, hogy mi történik (és mi fog még történni) velünk. Ennek köszönhetően jött egy órás-másfél órás mental breakdown, de tény ami tény, egy jó kiadós sírás, átkozódás, kutyaúristenezés és (ön)sajnálás után valóban jobban érzi magát az ember. Igen, el lehet nyomni azokat az érzelmeket, meg lehet győzni magunkat arról, hogy minden rendben lesz, lehet csak a pozitívra koncentrálni, de ez általában csak tüneti kezelés, és idő kérdése, hogy robbanjon a bomba. Én ezeket meg szoktam előzni, megadom magamnak azt az időt és alkalmat, hogy jól kiadjam magamból, aztán tényleg felvetett fejjel tudok továbbmenni. Na, és a vasárnapi mélypont után hétfő reggel még vizsgáztam egyet így karácsony előtt. Nem életem eredménye lett, de legalább lefoglaltam magam valamivel, és addig se a karanténon kattogott az agyam. M mindkét nap szuperjófej barát módjára viselkedett, próbált nyugtatni, felvidítani, támogatni, amiért persze nem lehetek elég hálás. Ekkor kezdtem el karanténnaplót is vezetni, jó pszichológia-hallgató módjára, hogy monitorozhassam az érzelmi és mentális állapotomat és működésemet egy ilyen szokatlan helyzetben.

Karantén, negyedik-ötödik nap: Na, itt már azért eljutott a tudatomig, hogy hamarosan karácsony, és parázni is kezdtem rendesen. Mint már említettem, ez volt a legelső karácsony, amit a családom nélkül töltöttem, és – fura vagy nem – ez egy elég megrázó gondolat volt nekem, akinél a karácsonyhoz azért igencsak boldog emlékek fűződnek. Ettől eltekintve viszont elkezdtünk beleszokni ebbe a helyzetbe. Nem voltak nagy kirohanások, nagy mélypontok, nagy sírások vagy bármi nagy – egyszerűen csak elkezdtük feldolgozni, és igyekeztünk nem gondolni rá. Azt csináltuk, amit egyébként is mindig: próbáltuk kipofozni a házat karácsonyra (többek között feldíszítettem a cirka tíz, maximum tizenöt centis kis aloe vera növényünket… a látvány olyan szomorú volt, hogy na attól majdnem megint elsírtam magam), M játszott vagy különböző fórumokat böngészett a gépén, próbáltuk elfogyasztani azt a csekély két tonna kész kaját amit a két aggódó nagymama készített össze és küldetett le a szüleimmel kedd délelőtt, illetve olvastunk, sorozatoztunk, filmeztünk, és megállapítottuk, hogy a karantén bizony mind mentálisan, mind fizikailag egy nagyon unalmas dolog, és az égvilágon, szó szerint semmi nem történik.

Karantén, hatodik nap, karácsony: És akkor elérkezett a rettegett szenteste, amiről az előző posztban bővebben is beszéltem. Nem volt egy rossz élmény (bár aggódtam előtte rendesen), összességében pozitív csalódás volt, de ha nem baj, azért jövőre nem csinálnám újra. Na, ugorjunk!

Karantén, hetedik-nyolcadik nap: Míg otthon tovább folyt a karácsonyozás (egyik nagymamás ebédtől a másikig), nálunk huszonnegyedike estével véget ért. Huszonhatodikára már kellően elfáradtunk, a saját auránkat is meguntuk, és őszintén, nem azért vártuk már annyira a karantén végét, mert akkor az azt jelenti, hogy M meggyógyult, vagy mert annyi mindent akartunk csinálni (persze, a kijárási tilalom meg a „minden étterem/kocsma/stb zárva” rendelet mellett mit is csinálhattunk volna?), hanem egyszerűen csak kellett (volna) a tudat, a lehetőség, hogy ha akarjuk, akkor kimehetünk az utcára, a sarki boltig, az állomásra, bárhova. A jelenlegi lakásunk, valljuk be, elég ingerszegény, tíz nap bezártsághoz pedig még rettentően kicsi is, így a nyolcadik nap végére kezdtünk belefásulni és belebolondulni a helyzetbe. Ez volt a mi kis magyar valóságunk a karanténnal kapcsolatban.

Karantén, kilencedik-tizedik nap: A reménysugár felvillanása és a karantén első (és utolsó) ordenáré nagy veszekedése. A kilencedik nap körül jutottunk el odáig, hogy már mindkettőnknek kellően hiányzott egy kis privát szféra és egyedül töltött idő, így a felgyülemlett feszültség egy egészen apró semmiség miatt egyszerre csapódott le (vagy ki? vagy hogy van ez a kifejezés…). Istenesen összevesztünk, amolyan kiabálós-sírós módon, nem is szóltunk egymáshoz egy teljes napon keresztül. Aztán persze csak kibékültünk, kiderült, hogy a feszültség okozott némi félreértést, amiből később veszekedés kerekedett, viszont néhány óra csönd és gondolkodás után sikerült higgadtan megbeszélni a dolgokat. Megöleltük egymást, ki-ki bocsánatot kért, aztán már csak arra kellett koncentrálni, hogy cirka huszonnégy óra múlva már vége lesz ennek az abszurd (rém)álomnak, és a karantén már csak egy kellemetlen emlék marad, amin néhány év múlva talán még nevetni is tudunk.

Összességében, nagyon szeretném azt írni, hogy a karantén közelebb hozott bennünket önmagunkhoz, és egymáshoz, szeretném azt mondani, hogy egy hasznos önismereti utazás volt, illetve hogy ezáltal jobban megismertük egymást, és hasznosabb volt, mint egy párterápia… de nem tudom ezt írni, mert nem lenne igaz. Nem mondom, hogy akinél a fentiek igazak voltak, az hazudik, de nálunk egyszerűen nem volt semmi magasröptű tanulsága a karanténnak. Mármint, túléltük, és még mindig együtt vagyunk, és ugyanúgy szeretjük egymást, ami tök jó, de nem volt semmi befelé figyelés, felszínre került különbségek vagy konfliktusok, semmi ilyesmi. A legfőbb, ami a karanténra jellemző volt, az az unalom. Mérhetetlenül unatkoztunk, és tényleg elég kellemetlen volt tíz napon keresztül bezárva lenni, de a mindennapjainkra nem volt óriási hatással, nem lettem tőle új, más, jobb ember, a kapcsolatunk sem változott, egyszerűen csak most már elmondhatjuk, hogy ezen is túl vagyunk. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, mi így éltük meg, így tapasztaltuk meg, de persze, ahány ház, annyi… karantén? A mi kis „kálváriánknak” december 29-én vége lett, és szívből remélem, hogy habár nem volt annyira durván szörnyű, azért ezt az élményt még egyszer nem kell átélnünk…

P

boldogsagtizezer@gmail.com

Instagram, Twitter: @usatohungary

Spotify, Anchor: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Create your website with WordPress.com
Kezdjük el