Miután a családom megismerte és igen-igen megszerette az én texasimat, néhány nappal ezelőtt nekem is volt szerencsém bemutatkozni az anyóspajtásnak.

Hétköznap este, párom a fürdőszobában, csörög a telefonja, ismeretlen szám. Beordítok neki szépen elegánsan nőiesen, hogy ugyan ismeretlen szám, de azért felvegyem-e. Kiordít nekem szépen elegánsan férfiasan, hogy “yes please”.

Felveszem, belehallózok, mire a vonal másik végén egy női hang eszméletlen sebességgel, eszméletlen szétszórtsággal és baromi hangosan elkezd valamit magyarázni valamiféle mordori nyelven, első hallásra atomrészeg telefonbetyárnak hangzik. Felsóhajtok, udvariasan megjegyzem, hogy “ne haragudjon, nem értem”. Megismétli ugyanazt (ugyanaz a sebesség, szétesettség, mordori nyelv), majd a végén, mintegy nyomatékképpen, idegesen felnevet. Tekintve, hogy hajnalban keltem és egy kellemesnek éppen nem mondható munkanapon voltam túl, a türelmem körülbelül a béka segge alatt lehetett, hát a következő csúszik ki a számon, nem épp túl kedves hangnemben:

– Nincs nekem ehhez türelmem, a kurva életbe, mással tessék szórakozni!

Aztán, nemes egyszerűséggel, rácsapom a telefont. A párom érdeklődik, ki kereste, szemforgatva közlöm, hogy valami ostoba, valószínűleg részeg nő, nem érdekes, téves hívás.

Telik-múlik az idő, néhány óra múlva a texasim már a számítógépénél ül, és vadul Messengerezik az édesanyjával, aztán egyszer csak felsóhajt, és a szemét forgatva néz rám.

– Azt kéri, adjam meg neki a magyar telefonom számát, pedig már rég megvan neki! De azt mondja, az valószínűleg téves, mert ma megpróbált felhívni, de valami ideges és nagyon bunkó nő vette fel, aki valami fura nyelven beszélt, és a mondandója közepén rácsapta a telefont….

Mire befejezi a mondandóját, sápadtabb vagyok, mint az összes Cullen-testvér összeadva, lelki szemeim előtt felrémlik a “mordori nyelv”, a vehemencia és a szakadozás, ami persze, hogy szakadozás volt, elvégre mobilon felhívni Magyarországot Texasból, ami még neten keresztül se mindig zökkenőmentes…. Félve mutatom meg a telefonját, amiben még benne van az “ismeretlen szám” hívása, és remegő hangon kérdezem, hogy vajon ez-e az édesanyja száma…

Természetesen az volt. Nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek, míg ő megpróbálta elmagyarázni az édesanyjának, hogy a női hang, aki felvette, igazából nem bunkó, csak nem tudta, hogy kivel beszél, ráadásul nem más, mint a (remélhetőleg) jövőbeli meny. Az biztos, hogy ezzel megalapoztam egy sztereotip anyós-meny kapcsolatot, és csak remélni merem, hogy a lezárások eltartanak még legalább olyan sokáig, hogy mire lehetőségünk lesz pofavizitre menni Texasba, ez a kis incidens már a jótékony feledés homályába merül majd…

Ha a párod egy nap fogná a telefonját, feléd nyújtaná, és azt mondaná: „nézz bele, nézd meg a képeim, az üzeneteim, nyugodtan nézd végig az összes tartalmat a mobilomban”, szerinted találnál benne (negatív értelemben) meglepő képeket, üzeneteket? És vajon ez az a kérdés, amelyet ebben az esetben fel kell tenni?

A kurta-furcsa bevezető után hadd magyarázzam el kicsit bővebben, mi a célom a mai poszttal: néhány nappal ezelőtt – ismét – volt szerencsém megnézni a Teljesen idegenek című, kifejezetten kiváló olasz filmet, amelynek a középpontjában egy minden titkot leleplező játék áll: egy héttagú baráti társaság (három házaspár és egy egyedülálló férfi) összegyűlik vacsorázni, és közben játszanak: mindenki kiteszi a telefonját az asztalra, és az este folyamán bármilyen hívás, üzenet, e-mail, stb. érkezik, azt meg kell osztaniuk a többiekkel. De vajon miféle titkai lehetnek még hét olyan embernek egymás előtt, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást? Lehetnek-e még titkaink a mai világban, ahol mindent megosztunk magunkról különféle közösségi médiás felületeken?

Azt mondják, mindenkinek három élete van: egy nyilvános, amit ismer a szomszédunk, a kollégánk, az Instagram-követőink, bárki; egy privát, amit ismer az édesanyánk, a férjünk, a legjobb barátnőnk; és egy titkos, amiről rajtunk kívül (szinte) senki nem tud. A kérdés csak annyi, mennyire keveredik össze ez a három élet, hol vannak a határok, és mik azok a „titkok”, amiket nem osztunk meg még a hozzánk legközelebb állókkal sem?

Ez a film, amellett, hogy remekmű és tökéletesen ábrázolja a huszonegyedik századi emberi kapcsolatok egyik legfőbb problémáját, egyben kifejezetten elgondolkodtató is: vajon engednénk a párunknak, a férjünknek/feleségünknek, akivel évek óta élünk együtt, hogy belenézzen a mobilunkba? Vannak-e az életünkben (és a telefonunkban) olyan dolgok, amikről nem akarjuk, hogy tudomást szerezzen? Ha vannak, akkor miért akarjuk őket eltitkolni az ember elől, akivel megesküdtünk „holtomiglan-holtodiglan”, akivel közös a kassza, közös a ház, közös a gyerek? Illetve, baj az egyáltalán, ha még ez előtt az ember előtt is vannak titkaink, még előttük is rejtve van a mi „titkos életünknek” egy-egy aspektusa?

A titkok maguk alapjáraton nem okoznak problémát. „Amiről nem tud, az nem fáj”, nem igaz? Csakhogy, a titkoknak megvan az a bosszantó kis tulajdonságuk, hogy nem maradnak sokáig titokban – így tehát nem is feltétlenül érdemes halmozni őket. No de ha minden egyes dolgot megosztunk valaki mással, akkor mi marad nekünk? Minél több dolgot árulunk el magunkból, annál több felületen leszünk később sebezhetők – és ha rossz embert választunk, ezek az információk nagyon-nagyon csúnyán üthetnek vissza. Vagyis akkor inkább titkoljunk el mindent mindenki elől? Ne osszunk meg semmit senkivel? Hát milyen kapcsolat az, ahol állandóan falakba és titkokba ütközünk?

Nos, ez teljes egészében azon múlik, hogy kiben és mennyire bízunk meg.

Hiába tesszük ki gyakorlatilag az egész életünket az internetre, azt azért mégsem mondhatjuk, hogy minden titkunkat rábízzuk az Insta-követőinkre: hiába tűnik úgy, hogy egy-egy influencert már tényleg teljes mértékben ismerünk, hiszen gyakorlatilag a nap minden pillanatában megosztja, hogy éppen mi történik vele, a színfalak mögé mégsem látunk be teljesen, nem tudhatjuk biztosan, milyen ember ő, mi történik a filterezett képek és a „storytime” videók mögött, mennyire valódi és részletes az a kép, amit ő magáról mutat.

Így van ez az emberekkel is, akiket beengedünk az életünkbe, akik nem csak a Snapchat-filtereken át szemlélhetnek minket, hanem testközelből megismerkedhetnek velünk; végső soron ugyanis, beszéljünk akár a testvérünkről, az édesapánkról, a legjobb barátnőnkről vagy a férjünkről, teljesen mindegy, hogy heti vagy napi mennyi időt töltünk együtt, hogy közös lakásban élünk vagy sem, van egy kulissza, ami mögé a másik, ha meggebedik sem láthat be, mert nem vagyunk gondolatolvasók: ez pedig az agyunk (vagyis, mostanában az agyunk mellett a telefonunk. Erről is szól többek között az említett film, szerinte „a mobiltelefonjaink az életünk fekete dobozai”. És hát, lássuk be, van benne igazság dögivel). Ott tároljuk a legfontosabb emlékeinket, a gondolatainkat, a személyiségünket, a múltunkat, jelenünket és jövőnket. Ebből a rengetegből pedig csak az látható mások számára, amit mi úgy határozunk, hogy megosztunk. Ehhez pedig bizalom kell – őrült sok bizalom.

Az, hogy kiben bízhatunk, nincs meg első látásra. Ahhoz rengeteg idő kell, tapasztalat, némi emberismeret és óvatosság. Még a hatvan éve házas párok vagy a nyolcvan éve barátnők se úgy indultak neki anno a kapcsolatuknak, hogy azonnal kiterítették az összes lapjukat, aztán a másik csemegézzen belőle kedvére! Ösztön, hogy óvatosak vagyunk, ahogy háborúban a katonák páncélt viselnek, hogy elkerüljék a sérüléseket – extrém esetben a halált –, úgy a lelkünket és az elménket is kb. felvértezzük, elrejtjük az ismeretlenek elől, mert nem akarunk túlságosan sebezhetővé válni, nem akarjuk felfedni a gyenge pontjainkat, mert nem tudjuk, bízhatunk-e bennük. A bizalomhoz idő kell, ezt nem vitatja senki, és talán ez az egyetlen dolog átvitt és szó szerinti értelemben, amit, ha eltörik, soha többé nem lehet összeragasztani.

Ahogy azonban telik-múlik az idő, és ahogy a másik pontról pontra, helyzetről helyzetre bizonyítja, hogy megbízhatunk benne (kezdve annyira kicsiben, hogy eljön a megbeszélt találkozóra, folytatva nagyban, hogy már nem félünk megosztani vele egy fájó emléket a múltunkból, bevégezve a legnagyobbal, miszerint rábízzuk erre az emberre a jövőnket és a szívünket), kezdünk egyre kevésbé kételkedni. Ha ő nem ad arra okot, és mi sem vagyunk a természetünkből vagy egy korábbi traumából fakadóan egészségtelenül bizalmatlanok, akkor egy idő után azt vesszük észre, hogy bármit el merünk ennek a bizonyos embernek mondani, bármilyen formánkat merjük előtte hozni, és látszólag semmi titkunk nincs előtte.

De hát, titkai mindenkinek vannak, nem? Nos… Igen, mindig lesz egy olyan szeglete az életünknek és az agyunknak, amit nem osztunk meg a másikkal – gyakorlatilag lehetetlen tényleg minden egyes apró-cseprő-kis nyomorult mozzanatot megosztani, egy idő után nem is minden lesz érdekes, és én úgy gondolom, hogy még negyven év házasság után is jó, ha van az embernek egy része, amit megtart saját magának, és amelyet tényleg nem oszt meg senkivel – vagy legalábbis vannak olyan részei, amit csak A-val oszt meg, de B-vel nem, cserébe B-vel megoszt valami mást, amit A-nak nem mond el (nekem is vannak olyan dolgaim, amikről nem beszélek M-el, de mondjuk a legjobb barátnőmmel igen, és fordítva). Ez igazából tök természetes. Ami nem mindegy, az az, hogy ezek milyen kaliberű titkok.

Hogy rájöjjünk, vajon egy titok vagy el nem árult részlet káros-e vagy sem, elég egyetlen kérdést feltenni magunkban: ha ez a dolog kiderülne, az fájna-e ennek az embernek, tönkretehetné-e a kapcsolatomat ezzel az emberrel? Ha a válasz nem: nincs miről beszélnünk, ha a válasz igen: akkor ott már vannak bajok.

Én személy szerint egyetlen fő szabályt határoztam meg az ártó titkokkal kapcsolatban: hogy ne legyenek. Vagyis (bár azt hiszem, ezt már korábban említettem valahol valamikor) nem érdekel, ha M megcsal, kiszeretett belőlem, drogozni kezdett vagy elvesztette az összes pénzét; de ne tartsa titokban, hanem álljon elém, legyen férfi és mondja el. Oké, nem fogom mosolyogva megveregetni a vállát, és elintézni egy „oké, kösz, hogy elmondtad”-dal, ha mondjuk összefeküdt egy másik nővel, de sokkal kevésbé fogok haragudni és jelenetet rendezni és stb., ha vállalja, amit elkövetett, elém áll és megmondja, egy titok-kártyavár építgetése helyett. Hibázni vagy elrontani valamit ugyanis nem szégyen, de igenis legyen annyi tartás az emberben, hogy bevallja a másiknak. Még bocsánatot se kell kérni, sőt, megbánni se kell. De ne tartsa magában ezeket az ártó titkokat, mert az hosszú távon nagyobb kárt tud okozni, mintha azonnal elmondaná (és így természetesen ide nem érvényes az „amiről nem tud, az nem fáj” szabály).

Ebben tehát megegyeztünk, és én azóta is bízom benne. Mert az idő minket igazol(t), és mert soha nem tett olyat, ami megkérdőjelezhette volna a belé vetett bizalmat.

Ingoványos talaj egyébként, megbízni valakiben, megtartani az egyensúlyt a „nem akarom észrevenni, tehát nem létezik” és a „nincs hajszál a kabátodon, ki az a kopasz ribanc?” között. Az idő és az igazolás ugyanakkor egy biztos támpont lehet – az embernek pedig, nincs mit tenni, kockáztatni kell, és hallgatni az ösztöneire, a másikra, felismerni a pozitív jeleket. Bizalom nélkül egy hosszú távú kapcsolat mit sem ér, márpedig a bizalom az egyik legszebb dolog, amivel megajándékozhatunk valakit – és csak bízni kell abban (haha… bízni…), hogy jó ember kezébe helyeztük.

Visszakanyarodva ennek a borzasztóan kacifántos eszmefuttatásnak az elejére (tényleg, remélem, hogy tudtál követni!), a fő kérdés nem is az, hogy találnál-e a párod telefonjában megdöbbentő, esetleg ártó titkokat – hanem az, hogy ha felkínálná átvizsgálásra a telefonját, te elfogadnád-e, vagy inkább visszautasítanád. Na, itt kezdődik a bizalom.

P

Instagram: @usatohungary

Spotify: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Rövid válasz: jobban, mint azt remélni mertük volna. De, persze, a rövid válasz általában nem szokta érdekelni az embereket, úgyhogy engedd meg, hogy kifejtsem. Nem lesz egyszerű, legalábbis leírni és megfogalmazni, hiszen értelemszerűen a tesztelés napja, a kiderülés pillanata és az azt követő tíz nap nem épp a top tíz legboldogabb emlékeim közé tartozik, de azért így visszatekintve már csak-csak sikerülni fog szépen összeszedni a gondolataimat (habár, szokott az nekem egyáltalán normál körülmények között sikerülni…?)

Szóval, az előző posztban ott hagytam abba, hogy leballagtunk a kórházhoz, hogy befagyott az alfelünk, hogy megkaptuk a „pozitív” ítéletet, és hogy teljes transzban, sírásközeli állapotban, a düh, a szomorúság, a frusztráció és az „úristenmostmileszvelünk” érzések furcsa kavalkádjáva ballagtunk haza a latyakban-szürkeségben-rohadthidegben.

Karantén, első nap: sztoicizmus, sikertelen feldolgozási kísérletek, gyakorlati problémák megoldásába való kapaszkodás. M-el jó ideig nem szóltunk egymáshoz, ő begubózott a kanapéra, és nyomkodni kezdte a telefonját, én megeresztettem egy telefont haza, szigorúan kikötve, hogy a velem együtt lakókon kívül az elkövetkező tíz napban senkinek se fogom felvenni a telefont és mindenki is bekaphatja (jó, persze, ilyet nyilván nem mondtam, vagy legalábbis nem így, de itt kezdett fel-feltörni az elutasítás és a düh fázisa, amit általában véve sem kezelek valami hű-de-jól, nemhogy egy ilyen helyzetben), ám ezt leszámítva sikerült viszonylag tárgyilagos maradjak. Ezután következett egy telefonhívás az egyik ceglédi barátunk felé, hogy ugyan, ha tervez a nap folyamán Tescóba menni, akkor összeírnánk ezt-azt és majd megadjuk, de az ég világon semmi nincsen otthon, úgyhogy klassz lenne, ha esetleg be tudnának segíteni. D (az ismerős) mint mindig, most is hihetetlenül segítőkész volt, én milliószor megköszöntem, aztán leraktam a telefont, és rájöttem, hogy kifogytam a tennivalókból. M-hez még mindig nem mertem szólni, úgyhogy bevonultam a hálószobába, gyakorlatilag bunkert építettem magamnak a takarókból, és úgy döntöttem, hogy elegem volt a felnőttségből, mostantól megint ötéves vagyok, és ha bárki keresne (de ne keressen), a bunkimban leszek a plüsseimmel.

M ebben az állapotban talált rám ki tudja, mennyi idő múlva (ja, az első, amit megtanultam a karantén alatt, az ez: az idő nem számít. Nem az, hogy vánszorog, nem az, hogy szalad, hanem konkrétan mintha nem lenne). Bebújt mellém a bunkiba, rám nézett (én teljes pánikba estem, gondolván, hogy ha én ennyire pocsékul dolgozom fel, akkor vajon ő hogyan viseli…), és nemes egyszerűséggel annyit mondott: „be positive, huh?” Talán a helyzet abszurditása, a poén jó időzítése, vagy csak ennyire pocsék a humorérzékünk, de lényeg a lényeg, kitört belőlünk a nevetés. Jó volt egy pillanatra csak nevetni, a semmin, és akkor úgy éreztem, hogy persze baromi gáz lesz karanténban tölteni a karácsonyt, de azért mégiscsak túl fogjuk élni.

Karantén, második-harmadik nap: vasárnap estére azért sikeresen eljutott az agyamig, és sikeresen realizáltam, hogy mi történik (és mi fog még történni) velünk. Ennek köszönhetően jött egy órás-másfél órás mental breakdown, de tény ami tény, egy jó kiadós sírás, átkozódás, kutyaúristenezés és (ön)sajnálás után valóban jobban érzi magát az ember. Igen, el lehet nyomni azokat az érzelmeket, meg lehet győzni magunkat arról, hogy minden rendben lesz, lehet csak a pozitívra koncentrálni, de ez általában csak tüneti kezelés, és idő kérdése, hogy robbanjon a bomba. Én ezeket meg szoktam előzni, megadom magamnak azt az időt és alkalmat, hogy jól kiadjam magamból, aztán tényleg felvetett fejjel tudok továbbmenni. Na, és a vasárnapi mélypont után hétfő reggel még vizsgáztam egyet így karácsony előtt. Nem életem eredménye lett, de legalább lefoglaltam magam valamivel, és addig se a karanténon kattogott az agyam. M mindkét nap szuperjófej barát módjára viselkedett, próbált nyugtatni, felvidítani, támogatni, amiért persze nem lehetek elég hálás. Ekkor kezdtem el karanténnaplót is vezetni, jó pszichológia-hallgató módjára, hogy monitorozhassam az érzelmi és mentális állapotomat és működésemet egy ilyen szokatlan helyzetben.

Karantén, negyedik-ötödik nap: Na, itt már azért eljutott a tudatomig, hogy hamarosan karácsony, és parázni is kezdtem rendesen. Mint már említettem, ez volt a legelső karácsony, amit a családom nélkül töltöttem, és – fura vagy nem – ez egy elég megrázó gondolat volt nekem, akinél a karácsonyhoz azért igencsak boldog emlékek fűződnek. Ettől eltekintve viszont elkezdtünk beleszokni ebbe a helyzetbe. Nem voltak nagy kirohanások, nagy mélypontok, nagy sírások vagy bármi nagy – egyszerűen csak elkezdtük feldolgozni, és igyekeztünk nem gondolni rá. Azt csináltuk, amit egyébként is mindig: próbáltuk kipofozni a házat karácsonyra (többek között feldíszítettem a cirka tíz, maximum tizenöt centis kis aloe vera növényünket… a látvány olyan szomorú volt, hogy na attól majdnem megint elsírtam magam), M játszott vagy különböző fórumokat böngészett a gépén, próbáltuk elfogyasztani azt a csekély két tonna kész kaját amit a két aggódó nagymama készített össze és küldetett le a szüleimmel kedd délelőtt, illetve olvastunk, sorozatoztunk, filmeztünk, és megállapítottuk, hogy a karantén bizony mind mentálisan, mind fizikailag egy nagyon unalmas dolog, és az égvilágon, szó szerint semmi nem történik.

Karantén, hatodik nap, karácsony: És akkor elérkezett a rettegett szenteste, amiről az előző posztban bővebben is beszéltem. Nem volt egy rossz élmény (bár aggódtam előtte rendesen), összességében pozitív csalódás volt, de ha nem baj, azért jövőre nem csinálnám újra. Na, ugorjunk!

Karantén, hetedik-nyolcadik nap: Míg otthon tovább folyt a karácsonyozás (egyik nagymamás ebédtől a másikig), nálunk huszonnegyedike estével véget ért. Huszonhatodikára már kellően elfáradtunk, a saját auránkat is meguntuk, és őszintén, nem azért vártuk már annyira a karantén végét, mert akkor az azt jelenti, hogy M meggyógyult, vagy mert annyi mindent akartunk csinálni (persze, a kijárási tilalom meg a „minden étterem/kocsma/stb zárva” rendelet mellett mit is csinálhattunk volna?), hanem egyszerűen csak kellett (volna) a tudat, a lehetőség, hogy ha akarjuk, akkor kimehetünk az utcára, a sarki boltig, az állomásra, bárhova. A jelenlegi lakásunk, valljuk be, elég ingerszegény, tíz nap bezártsághoz pedig még rettentően kicsi is, így a nyolcadik nap végére kezdtünk belefásulni és belebolondulni a helyzetbe. Ez volt a mi kis magyar valóságunk a karanténnal kapcsolatban.

Karantén, kilencedik-tizedik nap: A reménysugár felvillanása és a karantén első (és utolsó) ordenáré nagy veszekedése. A kilencedik nap körül jutottunk el odáig, hogy már mindkettőnknek kellően hiányzott egy kis privát szféra és egyedül töltött idő, így a felgyülemlett feszültség egy egészen apró semmiség miatt egyszerre csapódott le (vagy ki? vagy hogy van ez a kifejezés…). Istenesen összevesztünk, amolyan kiabálós-sírós módon, nem is szóltunk egymáshoz egy teljes napon keresztül. Aztán persze csak kibékültünk, kiderült, hogy a feszültség okozott némi félreértést, amiből később veszekedés kerekedett, viszont néhány óra csönd és gondolkodás után sikerült higgadtan megbeszélni a dolgokat. Megöleltük egymást, ki-ki bocsánatot kért, aztán már csak arra kellett koncentrálni, hogy cirka huszonnégy óra múlva már vége lesz ennek az abszurd (rém)álomnak, és a karantén már csak egy kellemetlen emlék marad, amin néhány év múlva talán még nevetni is tudunk.

Összességében, nagyon szeretném azt írni, hogy a karantén közelebb hozott bennünket önmagunkhoz, és egymáshoz, szeretném azt mondani, hogy egy hasznos önismereti utazás volt, illetve hogy ezáltal jobban megismertük egymást, és hasznosabb volt, mint egy párterápia… de nem tudom ezt írni, mert nem lenne igaz. Nem mondom, hogy akinél a fentiek igazak voltak, az hazudik, de nálunk egyszerűen nem volt semmi magasröptű tanulsága a karanténnak. Mármint, túléltük, és még mindig együtt vagyunk, és ugyanúgy szeretjük egymást, ami tök jó, de nem volt semmi befelé figyelés, felszínre került különbségek vagy konfliktusok, semmi ilyesmi. A legfőbb, ami a karanténra jellemző volt, az az unalom. Mérhetetlenül unatkoztunk, és tényleg elég kellemetlen volt tíz napon keresztül bezárva lenni, de a mindennapjainkra nem volt óriási hatással, nem lettem tőle új, más, jobb ember, a kapcsolatunk sem változott, egyszerűen csak most már elmondhatjuk, hogy ezen is túl vagyunk. Hogy ez jó-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga, mi így éltük meg, így tapasztaltuk meg, de persze, ahány ház, annyi… karantén? A mi kis „kálváriánknak” december 29-én vége lett, és szívből remélem, hogy habár nem volt annyira durván szörnyű, azért ezt az élményt még egyszer nem kell átélnünk…

P

boldogsagtizezer@gmail.com

Instagram, Twitter: @usatohungary

Spotify, Anchor: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Ennek a bejegyzésnek a gondolata körülbelül két-három héttel karácsony előtt fogalmazódott meg bennem. Visszaemlékeztem az elmúlt két (oké, másfél) karácsonyra abból az időből, amikor a Pest-Cegléd távolság még Pest-Texas volt, és izgatottan vártam az első közös karácsonyunkat, egy helyen, egy időben. Lelki szemeim előtt egy vidám, könnyed, kedves-aranyos-rózsaszín poszt megírása lebegett, amelyben összehasonlítom a távkarácsonyt az együtt töltöttel, és legszívesebben még bőven az „átélés” előtt leültem volna a laptopom elé, hogy lekörmöljem a bejegyzést (aminek a feléről egyelőre csak fantáziáim és elképzeléseim lehettek). Persze vártam, hát mégis hogyan nézne ki egy összehasonlító elemzés is úgy, hogy a két műből csak az egyiket olvasta az ember? És milyen jól tettem…

A fun fact-es posztban futólag megemlítettem, hogy majd elmesélem, miért nem tudtam (khm, már megint) tartani a csütörtöki posztolási rendemet. Hát, ez az a bejegyzés, ami ezt elmagyarázza… de ne szaladjunk ennyire előre, nosztalgiázzunk egyet, nézzük meg, milyen volt a 2019-es karácsony, néhány héttel a Nagy Találkozás előtt, távkapcsolatban élő párosként!

Rövid válasz: annyira nem jó. Mármint, maga a karácsony szokás szerint jól sikerült, de ez főleg annak az olajozott rendszernek köszönhető, amit a családommal alakítottunk ki, fene tudja csak, hány évvel ezelőtt. 24-e reggel érkezett a fa, azt délelőtt feldíszítettük (közben bezabáltunk a nagymamám sajtos rúdjából, szaloncukorból, ilyen-olyan sütiből, anyámkínjából), majd gyors ebéd, szieszta, menetrend szerinti délutáni csip-csup kiborulás/összeveszés/egymásra megorrolás (az indokra és a szemben álló felekre már ki emlékszik…), azután kibékülés, nővérem szobájában izgatott várakozás a Jézuskára, édesapám telefonjából megszólaló fájdalmasan „default Nokiás” karácsonyi csengőre ledübörgés a nappaliba, ajándékok szétosztása, „mindenki-egyet-bont” módszerrel ajándékbontás, örömködés, lazacvacsora, nagymama menetrend szerinti „na, kinek mit hozott a Jézuska?”-telefonja, végül Igazából szerelem és alvás. Még így visszaemlékezve is kellemes érzések és emlékek rohannak meg, ami valószínűleg azt jelenti: a családunk valahogy jól csinálja a karácsonyt. Nálunk ez minden évben különleges nap, nem ráfeszülősen, inkább csak „rutinból különleges”, de pont ezért nem stresszes és pont ezért kapcsolódik hozzá valamiféle melegség, szeretet, izgatott öröm. Egyszóval: szeretek a családommal karácsonyozni.

Persze ebbe a boldogságbuborékba 2019-ben vetült némi árnyék: mégpedig az, hogy a hozzám legközelebb álló emberrel mindezt nem tudtam megosztani. Igen, oké, íratlan szabály, hogy 24-én csak a szűk család van jelen, és senki barátja/barátnője nem töltheti velünk a szentestét, és ezzel nem is volt baj; inkább csak azzal, hogy tudtam, a másnap-harmadnapi rokoni ebédekre se fog tudni csatlakozni, illetve valamiért ezen a napon, a szeretet ünnepén az a 10.000 kilométer még sokkal többnek, de legalább sokkal távolibbnak és érzékelhetőbbnek tűnt. Mondhatjuk, hogy karácsonykor jobban hiányzott, mint valaha.

Talán mondanom sem kell, hogy bár igyekeztem megélni a pillanatokat azon a szentestén is, és igyekeztem aktívan részt venni a családi karácsonyon, a telefonom gyakorlatilag a jobb kezemhez nőtt. Igyekeztem a lehető legrészletesebben dokumentálni a mi szentesténket – cserébe az övékért –, lestem minden alkalmat, amikor véletlenül éppen egyikünk sem csinált semmit, és az ajándék és vacsora közötti szűk félórában-órában még egy videóhívásra is futotta. Nem voltunk persze maradéktalanul elégedettek az események alakulásával, de az adott helyzetből kihoztuk a maximumot, és mindkettőnk szeme előtt az lebegett, hogy a következő karácsonyt már igazán együtt fogjuk tudni tölteni.

A 2020-as ünnepekre nagy elánnal készültünk. Megrendeltünk minden ajándékot, azt szorgalmasan dugdostuk a másik elől, lebeszéltük, hogy huszonkettedikén kettesben előkarácsonyozunk, huszonnegyedikén meglesz a „szokásos” kiscsaládi karácsony, huszonötödikén pedig M is csatlakozik hozzánk a nagymamás ebédes nagy, közös ünneplésben. Őszintén, soha ilyen izgatottan nem vártam még ezt az időszakot, pedig már gyerekkoromban is imádtam a karácsonyt. Majdhogynem centit is vágtam, nagyon szorítottam és nagyon akartam, hogy a korona-helyzet ellenére mégis jól sikerüljön a karácsony.

Aztán beütött a krach, mert persze nem is én lennék, ha minden sínen ment volna: másfél héttel karácsony előtt (egészen pontosan december 14-én) M megbetegedett. Láz, köhögés, torok- és fejfájás, egy erősebb nátha, gondoltam én. Azért rácsörögtem a házidokira, aki felírt egy antibiotikumot és elküldött minket egy szombaton esedékes covid-tesztelésre, biztos, ami biztos. Csütörtökre M teljesen meggyógyult, a lórúgás antibiotikum, a napi tizenkét-tizenöt (plusz…) óra alvás és a házi húsleves helyrevágta, így hát az is megfordult a fejemben, hogy ez a teszt igazából kihagyható. Már-már rá is beszéltem magam, aztán mégis úgy voltam vele, hogy haza készülünk menni, veszélyeztetett családba, nagymamához-nagypapához, legalább a lelkiismeretünk legyen tiszta. Így történt, hogy azon a baromi hideg szombati napon levonszoltuk a hátsónkat a ceglédi kórház parkolójába. A fiatal mentőssrác kifejezetten kedves volt – ami egyébként elmondható mindenkire, aki részt vett a folyamatban, a háziorvos, az asszisztens, a mentős lány, aki időpontot adott a tesztelésre, innen is üdvözlöm őket és köszönöm nekik –, még poénkodtunk is egy kicsit M törtmagyarján, pikkpakk levette a tesztet, aztán félreálltunk, vártunk és toporogtunk (tényleg batár hideg volt aznap), vágyakozó pillantásokat vetve a közeli Lidl-re vagy Aldira vagy tudomisén milyen boltra, amit meg terveztünk látogatni a teszt után, hogy bevásárolhassunk vacsorára.

Körülbelül húsz perc múlva (de talán még kevesebb is), odajött hozzánk a kedves mentős fickó, a kezében egy papírral, ami az ítéletet hirdette vastag, kék betűkkel. „Hát, ez pozitív”, közölte, én pedig nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy elájuljak, elbőgjem magam vagy szilánkokra törjem valakinek az orrát. „Aha, hm, oké”, valami ilyesmit mondhattam végül. Megkaptuk a papírt meg az utasítást, hogy akkor 29-éig karantén, és most azonnal húzzunk haza, ne is tegyük ki többet az orrunkat a házból.

Hát, így vágtunk neki annak a cirka 35 perces sétának hazafelé (mert taxit nem mertünk hívni, hiába azzal mentünk tesztelni, visszafelé mégiscsak „koronásabbak” voltunk…). M némán, a gondolataiba merülve ballagott mellettem, sztoikus nyugalommal, egyszer-egyszer megeresztve egy halk „fuck this shit”-et, én pedig egyszerűen szétestem. Mert az első rémület után, hogy „úristen, M covidos, úristen, akkor lehet, hogy én is, úristen, rajtam vajon mikor fog kijönni”, eszembe jutott, hogy aznap 18-a van, a karantén pedig 28-a 23:59-ig tart. Vagyis ebből aztán rohadtul nem lesz karácsonyozás. De úgy kábé sehogy.

Az első két napot inkább nem részletezem. Riadóztattuk egy ceglédi barátunkat kajaügyben, én riadóztattam az otthoniakat, hogy mi van, aztán jöhetett a gyász öt fázisa közül a második és a negyedik: a „kurva anyját annak, akitől M elkapta a vírust, meg a covidnak is, meg a hülye, kedves mentőssrácnak is, meg mindenkinek is”, és a „most akkor bevonulok a szobába egy üveg pálinkával, azt megiszom, aztán úgy elalszom, hogy 29-éig fel se ébredek, és különben is, aki hozzám szól, annak leharapom a tökét” (nem, nem vagyok ám agresszív…). M hozzám képest egyébként nagyon jól viselte, sőt, az első egy-két napban tulajdonképpen ő támogatott engem, próbált vigasztalni, poénkodni, „be positive, ja, mégse”, egyszóval abszolút példaértékűen viselkedett, amivel előbb-utóbb engem is sikerült kirángatnia a gödörből. És pozitívum: azóta is együtt vagyunk, nem zilált szét minket a karantén, ami tök jó, de majd erről is írok később, már így is túl hosszúra nyúlt ez az egész…

Így jött el a karácsony. Az a vágyam tulajdonképpen teljesült, hogy M-el együtt tölthessem a szentestét, csak arra nem számítottam, hogy ez a családommal töltött ünnep rovására megy. Azon a kedden a szüleim tartottak egy szigorúan biztonságos villámlátogatást, megtömtek minket mindenféle kész-és félkész kajával, illetve lepakolták az előre becsomagolt ajándékokat is, azt tervezve, hogy 24-én majd Skypeon együtt kibontjuk őket, mi itt, ők otthon.

Rettegtem. Ez volt az első karácsonyom a családom nélkül, ami egyszer persze úgyis eljött volna, de nem most és nem így, gondoltam én… Meg hát, mégis, milyen már, ülni a kis képernyő előtt, karanténban, egy covid-pozitív és egy Schrödinger covid-pozitívja, egy szűk család két részletben… féltem, hogy mennyire fogjuk tudni elengedni a dolog árnyoldalát, és mennyire lesz boldog és meghitt a karácsony.

Konklúzió: aggodalomra semmi okom nem volt. Oké, sokkal jobb lett volna, ha valóban együtt tudunk ünnepelni, de nem volt olyan rossz és fájó és kínos, mint gondoltam volna. Tele volt vicces pillanatokkal („várjál, most csak anya fejét látom…”, „várjál, feldőlt a kamera, feldőltünk!”, „mit kaptál, hallod, egy rohadt szót se értek, MI VAN??”), a hangulat könnyed volt és meleg, sokat mosolyogtunk, sokat nevettünk, a karantén nem-poén szinten egy fél szó erejéig se merült fel, a szüleim jól megdicsérték – a testvéreim pedig jól kiröhögték – a teszkóból rendelt, hatvan centis, így-úgy-amúgy feldíszített kis, szedett-vedett műfenyőnket, én konstatáltam, hogy az otthoni fenyő egészen pontosan olyan, mint tíz éve mindig, és úgy általában, az ünnepi hangulat megvolt, a meghittség megvolt, a családi karácsony összességében megvolt. Nem mondhatnám, hogy az első karácsonyom M-el olyan (vagy jobb) volt, mint amilyenre számítottam, mint amit vártam, de a körülményekhez képest, azt hiszem, kifejezetten jól alakult. Aztán, hogy 2021-ben mi lesz… hát, meglátjuk. Kíváncsi vagyok, vajon a „távkarácsony” harmadjára is beigazoldóik-e, de persze azért szívből remélem, hogy nem. Ezek után már igenis megérdemelnénk mindannyian egy rendes, tisztességes, a tervek szerint folyó karácsonyozást.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Mivel karácsony előtt mindenképpen még meg akartalak dobni benneteket egy bejegyzéssel, de a csütörtököt – mily meglepő – nem tudtam tartani (hogy miért, azt most hagyjuk… úgyis tervezek beszélni róla később), hát akkor most valóra váltom egy régi „poszt-tervemet” egy teljesen random, kicsit hűvös hétfői délutánon. Összeszedtem 10 „fun fact”-et, kis információmorzsát rólunk, a kapcsolatunkról, hogy milyen emberek vagyunk mi együtt vagy éppen külön-külön, mik a terveink, hogyan élünk, stb. Mint ahogy a texasi hashtages bejegyzéseknél is, itt is az a célom, hogy bemutassam az embereket a posztok mögött, hogy ne legyen minden tankönyvi meg távoli meg személytelen, legyen egy kis betekintés a kulisszák mögé. Nem is írogatok tovább feleslegesen (pedig ebben egyébként hihetetlenül jó vagyok, lazán megírok úgy egy nyolcoldalas beadandót, hogy összesen amúgy csak négyoldalnyit tudnék írni a témában…), jöjjön a 10 tény, ami talán meglepő, talán nem, talán érdekes, talán nem, mindenesetre itt van:

1. Én nem tudok, és nem is szeretek főzni, M azonban nagyon jó szakács, főleg a tradicionális texasi chilit tudja istenien elkészíteni. Az, hogy „chili”, ne tévesszen meg senkit, ez nem a mexikói chilis bab-szerű cucc, amit itthon mi is eszünk, ez sokkal inkább egy csípősebb, ízesebb marhapörkölt (de ezt le se merem igazából írni, mert nővérem párja, mikor vendégül láttuk őket, lepörköltözte A Texasi Chilit, és M azóta nem szól hozzá…). Szóval, nálunk a férfinak van a konyhában a helye.

2. Teljesen homlokegyenest különböző politikai nézeteket vallunk. Ez valószínűleg neveltetés kérdése volt, mindenestre ez az az egy terület, ahol teljesen mindegy, mennyit vitatkozunk rajta, nem fogunk soha dűlőre jutni. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mégis hogyan vagyunk képesek békében, szeretetben együtt élni? Úgy, hogy egyéb kérdések terén egyeznek az alapvető értékeink, és egyikünk se nagyon szélsős a politikában sem. Egyébként pedig ugyanúgy, ahogy más párok élnek együtt, csak mi két különböző helyre rakjuk az x-et négyévente, és nem próbáljuk a másikat feleslegesen meggyőzni, mert nem ez a legfontosabb.

3. A város, ahol a legszívesebben élnénk (és egyszer komolyan el is beszélgettünk erről, hogy mi lenne, ha…), az Prága. Legális a fegyvertartás és finom a sör (M), gyönyörű a város és politikailag meg társadalmilag is korrekt (én). Egyébiránt pedig, M mindig is szerette a közép-európai városokat, én amióta csak először láttam, szerelmes vagyok Prágába, úgyhogy lekopogom, de még az se kizárt, hogy egyszer a távoli jövőben majd ott fogunk élni egy ideig. Az egyetlen akadálya az az istenverte nyelv, amit hát meg kéne tanulni, ha meg is akarnánk élni valamiből Csehországban.

4. Szeretnénk egymással összeházasodni (lehetőleg 30 előtt, de ez csak a mi agymenésünk), viszont gyereket vállalni nem szeretnénk. Az örökbefogadástól teljes mértékben nem zárkózunk el, viszont azt is csak későn, a prioritást élvező tervek megvalósítása után, és mindenképp egy idősebb gyereket fogadnánk örökbe (már ha, de igazából ez is képlékeny). Ez a kérdés viszonylag hamar terítékre került nálunk, és nem tagadom, kifejezetten örültem, hogy egyezik a véleményünk, ugyanis szerintem ez egy hatalmas vízválasztó lehet. Egyikünknek sem volt traumatikus gyerekkora, sőt, sem betegek nem vagyunk, se nem utáljuk a gyerekeket, egyszerűen így döntöttünk. Talán túl önzők vagyunk, talán nincsenek meg bennünk az „ösztönök”, nem tudom, de nem is érdemes ezt feszegetni – így érezzük, „oszt kész”. (Másfelől viszont nagyon szeretnénk kutyákat. Én megelégednék kettővel, M ötöt szeretne, úgyhogy kettő lesz.)

5. Mindketten nagy film- és sorozatrajongók vagyunk, de M szinte csak és kizárólag vígjátékokat hajlandó nézni (főleg régi klasszikusokat, és/vagy Will Ferrell vagy Steve Carell filmeket), én inkább a komolyabb, fajsúlyosabb, több mondanivalóval rendelkező alkotásokat részesítem előnyben. Eddig sorozatok terén az Agymenőket, a Trónok harcát (miattam), a Dextert (miatta) és az amerikai The Office-t tudtuk le közösen. Filmek terén kiegyezünk, sikeresen megnézettem vele a minap a Holtodiglant és a Hetediket, én pedig végigültem az Anchormant és a Csupasz pisztolyt.

6. M is, én is világi nagy halogatósok vagyunk, és mottónk a „jólvanazúgy”. Ez persze nem hasznos, és néha kifejezetten idegesítő, hogy egyikünk sem pedáns vagy rendmániás, de azért itt sem megyünk el a végletekig.

7. M többet tud Magyarország huszadik századi történelméről, mint bármelyik „ősmagyar”, illetve keni-vágja az Egyesült Államok és Németország, meg úgy kb. egész Európa történelmét. Egyetemen a huszadik századi Európa történelméből és német nyelvből diplomázott, mondhatni megszállottja a történelemnek (és a politikának). Megszállottságból nekem is jutott, én vagyok az az ember, aki egy bármilyen film megnézése után még legalább három órán keresztül beszél róla, kielemzi, értékeli, akár van hozzá partnerem, akár nincs. Egy időben filmesztéta szerettem volna lenni, és még gyógypedagógia szakon is sikerült úgy alakítani a dolgokat, hogy tulajdonképpen négy film elemzéséből írom a szakdolgozatomat.

8. Fiatalabb korunkban M állatorvos szeretett volna lenni, én pedig valamilyen színházcsináló ember (színész, rendező, író, dramaturg, gyakorlatilag bármi). Jelenleg egyikünk se ezzel foglalkozik, de úgy gondolom, mindketten elégedettek vagyunk a mostani foglalkozásunkkal és pályánkkal. Aztán persze, ki tudja, mi lesz húsz év múlva…

9. Otthon egymással szinte csak angolul beszélünk (érthető okokból). Én szorgalmasan próbálom tanítani M-t magyarra, de arra azért figyelek, hogy ha valamit nem szeretném, hogy halljon/értsen, még mindig tudok olyan sebességgel és olyan szavakkal beszélni magyarul, hogy csak én értsem, amit mondok (plusz az esetleges beszédpartnerem). Cserébe, ha ő nem akarja, hogy értsem, lazán áttér németre, amit felsőfokon beszél (én pedig nagyjából sehogy). Ezen kívül beszélünk még spanyolul, de mindketten csak egy kicsit, ő soha nem volt képes igazán elsajátítani, én pedig a középszintű spanyolérettségi óta nem használtam a nyelvet, így az eléggé berozsdásodott.

10. Mindketten egymás első „igazi” kapcsolata vagyunk, vagyis egy csomó mindenben is „elsők” voltunk egymásnak (és mindkettőnknek eddig ez a leghosszabb kapcsolata is). Ez nyilván nem vonja magával, hogy mi leszünk egymásnak az utolsók is, de azért törekszünk rá és dolgozunk rajta. Ilyen-olyan tapasztalataink már voltak a múltban, de azt bátran ki merem jelenteni, hogy az első valódi, felnőtt, „érett” szerelmet egymás iránt éreztük először.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

Spotify/Anchor/YouTube: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

boldogsagtizezer@gmail.com

Amióta volt (van, lett, mittudomén, hogyan kell ezt itt ragozni…) alkalmam kipróbálni egy romantikus típusú párkapcsolatot a valóságban is, sziklaszilárd meggyőződésemmé vált, hogy a romantikus filmek valójában nem mások, mint a nők pornófilmjei. Hogy ezt miért és hogyan gondolom, azt talán egyszer kifejtem egy másik posztban (még az is lehet, hogy jövő héten, de talán nem akkor, mert az már majdnem karácsony, nekem meg millió egy beadandóm és vizsgám lesz még addig… na nem baj, majd meglátjuk), mindenesetre az tény, hogy egy-egy kedvenc romkomunk vagy romtragunk nagyjából olyan valós képet fest a szerelemről és a párkapcsolatról, mint amilyen valós képet a pornó fest a szexről. Természetesen vannak nagyon korrekt filmek is a témában (mármint, a romkom/romtrag témában, utóbbiról persze én nem is tudok semmit…), de tény, ami tény, a legtöbb alkotás nem ábrázolja túl valósághűen a szerelmet és a kapcsolatokat, és ez olyan dolgokhoz vezethet, mint például irreális elvárások, bődületes csalódások és a „soha nem elég jó” érzése, ami aztán úgy fog nyomasztani bennünket, mint a lovagot Eldorádó keresése Poe versében, azaz halálunkig üldözni fogunk valamit, szinte megszállottan, ami egyébként nem is létezik, de legalábbis nem úgy, ahogyan azt mi elképzeljük.

De hogy ne fessek ennyire tragikus képet, és hogy inkább a vidámabbik részét próbáljuk megfogni ennek az egésznek, összegyűjtöttem öt kisebb-nagyobb romantikus filmes sztereotípiát, ami a vásznon remekül működik, a való életben azonban egyszerűen nincs létjogosultságuk:

1. A partnerünk mellkasán hajtani álomra a fejünket, hallgatva a szívdobogását – hát, ez a dolog több szempontból is vérzik. Mármint, kívülről nyilván szupercukin néz ki ez a póz, és hát hallgatni, ahogyan az egyetlen szerelmünk szíve éppen értünk dobog megható, mint a fene, de van ennek némi árnyoldala is. Például az, hogy ez a pozíció egy idő után baromira kényelmetlenné válik mindkét félnek: ha rajtad fekszenek, akkor előbb-utóbb elzsibbadsz és az izmaid is elfáradnak, ha pedig te fekszel a párodon, az a nyakadnak hosszú távon nem tesz jót (plusz – viccen kívül – melyik karodat hova teszed, hogy kényelmes legyen, és ne zsibbadj le? Komolyan, próbáld ki!). A filmeken se aludták ám így az éjszakát a szerelmetes kismadárkák, a pózt nagyjából két-öt percig kellett tartani, amíg felvették az adott jelenetet, aztán ebédszünet, kávé, cigi. A másik pedig, ami miatt megdőlt ez a dolog, az maga a szívdobogás hangja. Egyrészt, kis idő után rohadt idegesítő tud lenni, mintha egy órát tiktakoltatnának egyenesen a füledbe; másrészt, bár ez talán csak az én hülyeségem, hallgatni, ahogy egy másik ember szíve dobog, az baromi para! Hacsak nem gerjedsz erre, vagy nem vagy őrült sorozatgyilkos, akinek ez a mániája, akkor bizony elképzelni sem tudom, hogyan lehet ezt hosszútávon borzongás nélkül kibírni. Kipróbáltuk, nem jött be,
2. Összebújva elalvás – oké, csalok, mert erről már írtam bővebben egy korábbi posztban (ha nem rémlik, tessék ugrani és elolvasni, az is jóféle bejegyzés lett), ahol kifejtettem, miért mission impossible kiskifliben elaludni. Igen, kívülről ez is nagyon romcsin néz ki, de egyrészt, nagyon remélem, hogy senki nem néz minket vagy titeket összebújás és alvás közben, mert jézusom!, másrészt, ezt már korábbi tapasztalataimból tudom, hogy egy póz, nézzen ki bármilyen jól vagy szépen vagy kedvesen a vásznon vagy egy fotón, az még nem garancia arra, hogy kényelmes is, és szívesen megmarad benne az ember. Az összebújós pozíciókra ez pedig igaz, úgyhogy ez is csak egy filmes sztereotípia, ami az esetek nagy többségében nem működik a képernyőn túl (és a felvétel-ebédszünet kombó ide is vonatkoztatható).
3. Egymás mellett ébredés – minden romantikus filmbe kell egy jelenet, amikor a főhősnő és a főhős a Nap első sugaraira vagy a kismadarak csicsergésére egymás mellett felébred, és a hősnő makulátlan sminkben, ragyogó hajjal, kisimultan, frissen és üdén, csipkés kombinéban kel ki az ágyból. Na mármost, szingli vagy házas, húsz éves vagy ötven, mindenki ébredt már fel reggel (mondjuk magától, nem ébresztőórára, fűnyírásra vagy húsklopfolásra). És aki ébredt már fel reggel, mindegy, hogy egyedül vagy valaki mellett, az pontosan tudja, hogy senki az égvilágon nem szokott így kinézni reggelente a valóságban. Van helyette viszont kócos haj, karikás szem, szájszag, kinyúlt pizsi, morgás és minden, ami nem „friss üdeség”. És igen, fel lehetne kelni fél órával hamarabb, hogy a karikákat eltüntesd, megfésülködj, kisminkelj, felvedd azt a bizonyos kombinét és fogat moss, hogy aztán a szerelmedet egy romantikus filmes klisé fogadja, mikor felébred, de egyrészt minek, mikor a) valószínűleg ő sem úgy ébred, mint egy filmsztár, b) akkor már inkább aludj fél órával tovább, másrészt pedig akkor hazudnál magadnak és a párodnak is, márpedig egy őszintétlen kapcsolatnak nagyon nincs jövője.
4. Halk zenére lassúzás a nappaliban – nos, ha hiszed, ha nem, ezt bizony mi is kipróbáltuk. Oké, hogy nem voltunk 100%-ig józanok (de azért részegek sem), viszont valóban megtörtént, hogy a szokásos „korzózás” után hazamentünk, betettünk egy random lejátszási listát, amin egyszer csak felcsendült egy olyan szám, aminél egyszerűen úgy éreztem, hogy „na, most ez lehetne egy olyan igazi filmes-lassúzós-szuperromcsi pillanat”, és akkor a szőke hercegnő felkérte táncolni a gáláns lovagot. Nem mondom, hogy rossz élmény volt, igazából azt sem, hogy totál kínos, csak azt, hogy ezt valószínűleg nem csinálnánk újra, mert annyira hiteltelen, felesleges és erőltetett lenne. Ott és akkor jó ötletnek tűnt, de már maga az a jelenet se volt olyan, mint a filmeken. Később pedig már nem érezte szükségét egyikünk sem, hogy újra megpróbáljuk, szólhatott bármilyen zene vagy lehettünk bármilyen hangulatban. Egyszerűen nem életszerű, és kész.
5. Csók az esőben – a legnagyobb filmes klisé, a romantikus filmtörténet kezdetétől napjainkig. Esőben csókolózó szerelmespár bármelyik filmnek a katarzisa lehet, joggal hihetnénk tehát, hogy ez az életben is megtörténhet. Igen, ezt is kipróbáltuk. És igen, ez a sztereotípia is megdőlt. Ugyanis (általában) mi van még, ha esik az eső? Rohadt hideg vagy rohadt meleg. Egyik sem egy kellemes hozadéka a dolognak. Akár a hideg ráz, akár nem tudod eldönteni, hogy az izzadtság vagy az eső csorog rólad, abban megállapodhatunk, hogy ez nem egy kényelmes pillanat ahhoz, hogy most akkor csókolózzatok. De azért mégis megpróbáltuk, mert nehogy már, majd ha elcsattan a csók, biztosan meglesz a katarzis és elfeledkezünk az esőről és az időjárásról. Spoiler: nem. A víz abszolút megvakított mindkettőnket, befolyt a szánkba, orrunkba, mindenhova, katarzis tehát nem volt, romantika még annyira sem, a világ valószínűleg legpocsékabb csókja viszont igen (ráadásul éppen az állomáson, ami amúgy még egy romantikus klisé). Többet nem is erőlködtünk ezzel, és nem is javasoljuk senkinek.

A tanulság tehát ez: ne higgy a romantikus filmeknek! Persze, élvezd őket ezerrel, már ha szereted, de sose vedd őket túl komolyan, és sose felejtsd el, hogy azok az emberek a vásznon színészek, és hogy azt a forgatókönyvet nem az élet írta, hanem egy jó vagy kevésbé jó, de mindenesetre nagyon is ember író.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

YouTube/Anchor/Spotify: USA To Hungary

boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Na most, mielőtt a címre tekintve máris indulatosan a billentyűzeted után kapnál, és a fejed csóválva már kommentelnél is valami olyasmit, hogy hogyan lehetek ekkora idióta, amiért ilyesmit egyáltalán megkérdőjelezek, hát mi az, hogy jobb volna a távkapcsolat, mint a „nem-táv”, hogy jut ilyen bárki ép elméjű embernek az eszébe, egyrészt azért mégis inkább olvasd el előbb magát a bejegyzést, másrészt, ahogy a macska mondta az Alice csodaországban című rajzfilmben: „We’re all mad here” (azaz egyáltalán nem biztos, hogy én épelméjű vagyok. Na mindegy, szeretek filmekből idézni, ez pedig ideillőnek tűnt).

Nyilván, azt szeretném előre elmondani, hogy a távkapcsolat nem jó. Ha tényleg „istenúgyse” szereted a másikat, és vele akarsz lenni, amíg világ a világ, akkor a tény, hogy az ország/világ másik felén él, szignifikánsan megnehezíti az életedet (és az övét is). Rengeteg kitartást, türelmet, rezilienciát, tűrőképességet, elkötelezettséget, anyámkínját, egyszóval: erőt igényel, és ez mentálisan és emocionálisan egy borzasztóan nehéz és fárasztó helyzet. Igaz, eléggé megéri, tanulhatsz belőle csomó mindent (akár saját magadról is), és van nagyon sok pozitívuma, de alapjáraton nem a kedvencem.

És mégis, az elmúlt hetekben (már amikor az időm engedte különféle gyakorlatok, vizsgák és beadandók között – éljen a harmadik egyetemi év!) bizony elő-előkúszott az az alattomos gondolat, hogy „azért nem volt ez az időszak olyan szörnyű, sőt…” Rosszabb napokon talán még hiányzott is.

Azt már a dolog legelejétől elhatároztam magamban, mielőtt elkezdtem volna begépelni az első blogbejegyzést, hogy ez teljes mértékben egy no filter-dolog lesz. Nem azt mondom, persze, hogy mindent IS megosztok, de amit viszont igen, abban szeretnék maximálisan őszinte lenni. A célom az volt, hogy reálisan mutassam be a táv- és nem-távkapcsolatokat, és a „reális” szócskába ugyan beletartozik a szép, a jó és a rózsaszín, de ugyanakkor a dolgok árnyoldala, a sötétebb gondolatok és rosszabb napok is. Ez mindennel így van egyébként, beszéljünk akár a távkapcsolatokról vagy a kakukkosóra-készítésről, semmi nem csak pozitív vagy csak negatív, maximum a reklámokban vagy a művészfilmekben. Az élet azonban se nem reklám, se nem művészfilm, és szeretném korrekten, filter nélkül ábrázolni a dolgokat és történéseket, amikbe pedig beletartoznak a súlyosabb, fájdalmasabb témák is. (Másfelől pedig, ez az én blogom, úgyhogy azt posztolok, amit csak szeretnék, HA-HA-HA.) Kitekintés vége.

Nem azt mondom a fentiekkel, a fejembe betolakodó „csúnya” gondolatok nem azt jelentik, hogy M-el kiszerettünk egymásból, hogy vége, hogy szakítunk, hogy nem akarjuk tovább csinálni, stb. Nagy általánosságban boldogok vagyunk együtt, és elégedettek vagyunk a kapcsolatunkkal. Dolgozni kell rajta, nyilván, de az sosem volt opció, hogy az első problémánál menekülőre fognánk. De hogy mégis miért fordulgatnak meg ilyen gondolatok a fejemben?

Azért, mert az „összeköltözés” után több, mint fél évvel érezhetően kezdenek elveszni azok a pozitívumok, amik a távkapcsolatban megvoltak.

Amíg nem éltünk együtt, sőt, amíg még fennállt a tízezer kilométer és hét óra eltolódás kettőnk között, addig valahogy fontosabbnak vagy értelemszerűnek tűnt, hogy nem vesszük egymást, a kapcsolatunkat, készpénznek. Minden nap úgy ébredtünk fel, hogy ma is meg kell küzdeni a másikért, de félreértés ne essék, ez egy nagyon is pozitív és felemelő küzdelem volt. Sokkal jobban becsültük az együtt töltött időt, amit maximálisan egymásra fordítottunk. Ha éppen úgy alakult a nap, hogy nem tudtunk telefonon beszélni, biztosak lehettünk benne, hogy másnap reggel egy hosszabb e-mail vár minket a fiókunkban, amiben bár nincs semmi új információ, mégis, egy kellemes, kedves, romantikus kis meglepetés, egy szép gesztus, ami azt mutatja, a másik gondol ránk. Röpködtek a bókok, a szép szavak, az apró kis tettek, egyszerűen éreztük és éreztettük, hogy küzdünk egymásért, és ez rendkívül megerősített bennünket.

Na, ezt mind hiányolom, amikor néha felsóhajtok egy „hát igen, nem is volt az olyan rossz, sőt…” gondolat kíséretében. Ugyanis mióta kb. egy fedél alatt élünk, egyszerűen elkezdtünk belekényelmesedni a dologba. Már nincs az a küzdés, nincs az a meghódítási vágy, ami akkor volt; egyre inkább úgy érzem, hogy a „készpénznek vevés” irányába kezdünk el haladni, ami aztán elég gyorsan ellaposíthat és unalmassá tehet egy kapcsolatot. Na persze, nem azt akarom, hogy minden nap úgy küzdjünk meg a másik szerelméért, mint a szőke herceg a hétfejű sárkánnyal, de az apró dolgok hiányoznak – és ehhez jön hozzá az, hogy egyre jobban megismertük azokat a tulajdonságokat, amiket egyáltalán nem kedvelünk a másikban.

Ott van például a feledékenység. Míg régebben kérnem sem kellett, úgy kaptam a random, szívhez szóló hosszabb-rövidebb leveleket (amik számomra tényleg baromi fontosak voltak, egyrészt, mert M úgy fogalmaz, ahogy még soha senki, másrészt mert az én fő szeretetnyelvem a szavak), most nem is az, hogy meg kell említenem, hogy jólesne, de ráadásul három-négyszer, hátha aztán végül lesz belőle valami. De ez a feledékenység (vagy nemtörődömség) teljesen hétköznapi dolgokban is megnyilvánul, a mosogatástól kezdve a főzésen át a „menjünk már el meginni egy kávét”-ig, és ez az egész azt érezteti velem, hogy amit mondok vagy kérek, az nem fontos, nem prioritás, vagyis én magam nem vagyok prioritás (ami aztán persze nem igaz, de hát no).

A másik, amióta együtt vagyunk, már nem tűnik olyan fontosnak a „kvalititájm”, vagyis a minőségi együtt töltött idő. Megrövidültek és megritkultak ugyanis azok az alkalmak, amik a videóhívások idején természetesek, sűrűek és a lehetőségekhez képest hosszúak voltak, vagyis hogy csak egymásra figyelünk, így töltünk időt együtt, teljesen mindegy, hogy a kanapén beszélgetve vagy egy étteremben vacsorázva (persze a korlátozások előtti időben…). Természetesen, mivel együtt lakunk, nyilván sokkal több időt töltünk együtt, de azért elég szignifikáns a különbség az „együtt” és az „egy légtérben” fogalmak között, márpedig velünk ez utóbbi történik inkább. Nem azt mondom, hogy a napi huszonnégy órából huszonnégyet egymás nyakán csüngve kellene, hogy töltsünk, mert ennyire nem vagyok nagy igényű, legyen meg mindenkinek a maga egyéni ideje és tere; eljárunk dolgozni, én tanulok, beadandókat írok, ő óravázlatokat ír, mindkettőnknek van a családjára/barátaira vagy a hobbijára fordított ideje, ami teljesen rendben is van, sőt, szükséges. De itt is van egy másik véglet, amikor bár abból a 24 órából mondjuk, hogy 15-18-at egy lakásban töltünk, de a minőségi együttlét mondjuk napi egy órára redukálódik. Ez pedig nem vidám. Olyan érzés tud lenni, mintha gyakorlatilag egyedül élnék, és őszinte leszek, egy különösen pocsék nap után, megelégelve, hogy M bár négy-öt órája otthon volt, körülbelül kettő mondatot szólt hozzám, az asztalra csaptam és előbb gondolatban, aztán hangosan (és kissé szofisztikáltabban) kijelentettem, hogy ennyi erővel akár otthon is lehetnék, pedig hétköznap délután öt óra volt, vagyis ott is majdhogynem egyedül lettem volna, de még így is nagyobb lenne rá az esély, hogy valaki hozzám szól és foglalkozik velem (oké, ne legyünk igazságtalanok, ez azért hatásos volt, de a tény, hogy ennek ki kellett jönnie, egy kicsit szomorú…).

Egyszóval, az együtt élés sem mindig egyszerű. A nászutas időszaknak és a rózsaszín felhők korszakának vége, megszoktuk egymást, kialakítottunk egy rutint, amibe pedig nagyon-nagyon könnyű beleszokni, belekényelmesedni, belefásulni, bele-tréningnadrágosodni. Nyilván, nem lehet örökké nászúton lenni, de nem is kéne ennyire elengedni. A megoldás, mint mindenhol, itt is félúton keresendő.

Szerencsére a mi helyzetünk nem a végletekig tragikus, és ezek a pillanatok, gondolatok nem mindennaposak – de mivel vannak és előfordulnak, érdemesnek tartottam egy kicsit megállni és szemrevételezni őket, a miértjüket, körüljárni kicsit a témát. Még mindig szerencsésnek tarthatom magam, mert M, ha nem a rajzfilmek tökéletes szőke hercegeihez hasonlítjuk, azért még mindig egy főnyeremény, csupa szív, kedves-aranyos, figyelmes fickó, nyilván néhány olyan tulajdonsággal, amiket nem igazán szeretek, de ez fordítva is ugyanúgy igaz (mármint, néha még én sem bírok saját magammal együtt élni, úgyhogy kalapot emelek azok előtt, akik saját döntésből képesek erre). Ne haragudjatok, ha ezzel a bejegyzéssel kissé lehoztalak Titeket az életről, de úgy gondolom, hogy erről is beszélni kell. Mi dolgozunk azon, hogy összességében olyan legyen a kapcsolatunk, amiben sokáig szívesen megmaradnánk (egyelőre azért efelé tendál, a rosszabb napokkal együtt is), és hogy a címben feltett kérdésre adjak egy választ is: nem tudom. Ez attól függ, mikor kérdezed meg. Ma úgy gondolom, hogy jobb volt? Nem. Múlt szerdán úgy gondoltam, hogy jobb volt? Igen. De azért az esetek 90%-ában inkább mégsem jobb.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Podcast: YouTube/Spotify/Anchor: USA To Hungary

Avagy pillanatképek a mi kis multikulti mindennapjainkból…

És hogy mások hogyan reagálnak, mikor megtudják, hogy multikulti pár vagyunk, két éve együtt…

Október 23-a péntek volt, jó magyarként és jó amerikaiként mit is csinálhattunk volna…hát, elmentünk egyet kocsmázni. Eleinte mi voltunk az egyetlen vendégek, majd fél óra múlva megérkezett egy 4 férfi 2 nő társaság, akik abban a minutumban észrevették a zenegépet, és Kárpátia-maratont indítottak rajta. Mondanom sem kell, hogy október 23-án az Egy vérből valók-at hallgatva (immár harmadjára) még sosem éreztem “magyarabbnak” magam.

Közben a társaság bővült, és az egyik tagja észrevett minket magának. Odadülöngélt, megköszörülte a torkát, és kissé bizonytalanul megkérdezte:

– Ti…ti szerelmesek vagytok?

Mondom, igen.

– Hát… az oszt igen.

Ekkor a texasimhoz fordult, és megkérdezte tőle, hogy kér-e sört. Szerencsétlen csak forgatta a fejét, hogy hát nem érti. Erre a srác, szintén bizonytalanul, de észlelt engem, és megkérdezte:

– Mi, há’ nem beszél magyarul?

Mondom, nem, amerikai.

Látom, hogy borzasztóan dolgoznak a fogaskerekek, és amint sikerült feldolgoznia (cirka 3-4 perccel később), bólint:

– Aa, hogy ő amerikai, de te meg magyar!

Mondom, igen, röviden beavattam a mi kis történetünkbe.

Srác: – És ti szerelmesek vagytok?

Mondom, igen, két éve.

Srác: – De hogy, te szereted őt, ő meg szeret téged?

Mondom, igen, úgy tűnik.

Srác: (bólint, aztán megemeli felénk a – valószínűleg nem első – sörösüvegét… ezt a hipotézist bizonyítja, hogy mikor megkérdeztük, hogy na és ő mennyi idős, a válasz az volt, hogy: “harminchárom! … Vagy, mi, várj nem… izé, igen, huszonhárom!) Az oszt igen!

Majd szétkürtöli a kocsmában, hogy “Hallod!! A csávó amerikai, a kiscsaj meg magyar, oszt ezek együtt vannak! Há’ milyen kurva szép ez már, nem?”

Há’ de.

P.S: ez tényleg már csak egy rövidke szösszenet, de annyi aranyköpés hangzott el néhány óra leforgása alatt emberünktől, hogy abból könyvet lehetne írni. Mikor megtudta, hogy az emberem történetesen honnan származik, felcsillant a szeme, és vidáman jegyezte meg: “Az de jó! Nekem is vannak ám rokonaim, barátaim az USÁban!” Mondom neki, az tök jó, kérdezem merre. A válasz: “Vancouverben!”

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

YouTube/Anchor/Spotify: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

M előtt, mikor láttam, hogy valaki az ismerősi/rokoni körömből, vagy csak úgy bárki évfordulót ünnepel, sosem volt bennem kérdés, hogy ez egy olyan dátum, amit a pár mindkét tagja alapnak vesz, és kétségem sem volt afelől, hogy minden kapcsolatnak van egy meghatározott, kimondott időpontja, amitől kezdve az párkapcsolatnak számít, amit el lehet könyvelni évfordulóként. Legyen ez akár az első csók, akár a tipikus „akkor mi most járunk?” vagy „leszel a barátom/barátnőm?” kérdés feltételének az időpontja, egyszerűen csak tudtam, hogy majd ha nekem is lesz párom, én is pontosan tudni fogom, hogy mi lesz a mi dátumunk.

Aztán összejöttünk az én texasimmal, és jelenleg ott tartok, hogy fogalmam sincs, más pároknak ez miért ilyen egyszerű, mégis honnan tudják, honnan kell évfordulót számolni, hogyan lehet az, hogy mindenki másnak ez abszolút flottul ment, nekünk pedig volt gyakorlatilag négy- vagy ötféle lehetőségünk, mikor az évforduló ünneplésére került sor. (A kérdés egyébként még most is áll, nem házas párok, akik tudják a dátumot: hogyan?)

Tisztes távolságról megvizsgálva a környezetemben élő párokat, arra a következtetésre jutottam, hogy kétségkívül egyszerűbb úgy meghatározni a dátumot, ha a párosnak erre egy térben és időben van lehetősége, azaz nem távkapcsolatban élnek (tudom, igen, „na nem mondod?”). Általában ugyanis a legtöbb párkapcsolat kezdete arra a bizonyos randira tehető, ahol elcsattan az első csók, elhangzik a fentebb említett „leszel-e a párom”-kérdés, de legalábbis a két ember között pattogó szikrák, az egy hullámhossz, a kimondatlan, de nonverbális kommunikációs eszközökkel megerősített „igen, mi mostantól együtt vagyunk” elég határozottá teszi, hogy onnantól kezdve lehet vágni a centit, lehet számolni a hét-, hónap-, vagy évfordulókat.

No de, mi van akkor, ha a személyes randi olyan egyszerű ok miatt, mint a több ezer/tízezer kilométernyi távolság, nem jöhet létre? Ha nincs első csók, nincsenek egyértelmű szikrák, és nincs feltéve a kérdés sem? (Mert őszintén, ha visszagondolok, soha egy pillanatra sem merült fel bennünk a dolgok ilyen irányú tisztázása, sosem történt meg az „akkor mi most járunk, ugye?”, egyszerűen csak „tudtuk”.) Akkor igazából egészen az első találkozásig nem lehet párkapcsolatnak hívni a távkapcsolatot? Nem, nem hinném, hogy ez ennyire egyszerű volna.

Mint azt korábban már említettem, az első változások az egymáshoz fűződő viszonyunkban november-december táján kezdtek megjelenni, de akkor még a legjóhiszeműbb ember sem hívta volna ezt a dolgot kapcsolatnak. Nem vallottunk istenigazából színt egymás előtt – az én részemről még magam előtt sem –, tudtuk, hogy ez most valami más, de az együtt járás és a kölcsönös szerelmi vallomás fel sem merült. Csak bámultunk, mint borjú az új kapura, vakartuk a fejünket, és próbáltunk önmagunkkal tisztába kerülni.

Aztán jött ugye „az a bizonyos” január-február, és márciusban, amikor visszataláltunk egymáshoz, na akkor gyorsultak fel az események. Igyekeztünk visszafogni magunkat, igyekeztünk barátokként létezni, és „majd ha egyszer találkozunk, akkor meglátjuk”, de rettenetesen hamar kiderült, hogy a „csak barátok”-kal úgy áltatjuk magunkat, mint az amcsi-romcsi vígjátékok hősei. Fel is adtuk a próbálkozást, de még mindig nem mondtuk ki, magunkban ugyan letisztáztuk, és ez a kapcsolatunkon is meglátszott, de ha egy kívülállót kérdeztünk volna, hogy ugyan mondja már meg, mikor állt be ez a változás, őszerinte mikortól lettünk egy pár, hát ugyanolyan nehéz helyzetben lenne, mint én most, ahogy próbálom megfogalmazni, miért is gondolom azt, hogy kimondatlanul is világossá lehet tenni, még egy távkapcsolatban is, ha két ember egy pár.

Az igazság az, hogy ezt nem lehet elmagyarázni – ezt érezni kell. Nem mondhatom, hogy volt egy pont, mondjuk, március huszonhatodikán reggel kilenckor, amikor tudatosult bennem, hogy M és én egy pár vagyunk. Lassan jött ez is, mint minden más a kapcsolatunkban, lassan de biztosan, és egyszerűen csak tudtuk. Nem volt szükség szavakra, sem kérdésekre, tisztázásra, előttünk teljesen világos volt, hogy együtt vagyunk.

Na de akkor mi az istent kezdjünk a dátumokkal? Jelöljük meg egész márciust? Vagy várjunk a januári első találkozásig? De hiszen addigra már bőven együtt voltunk! De mikor is kezdődött? Amikor először leírtuk, hogy „szeretlek”? Nem, hát hiszen mire meg mertük erősíteni írásban, már bőven úgy éreztük. (Eleinte még az a törekvés is megvolt, hogy bár megegyeztünk, hogy kölcsönösen így érzünk egymás irányába, mégis várunk a „bűvös szó” kimondásával az első nagy találkozásig. Ez az elhatározás aztán heteken belül megdőlt, egy különösen mélyre menő, különösen szívhez szóló és különösen érzelmes beszélgetés után, amikor egyszerűen úgy éreztük, hülyeség lenne várni, mert ha akad tökéletes és valóban különleges pillanat ahhoz, hogy ezt a bizonyos szót teljes szívvel és teljes bizonyossággal kimondjuk, akkor ez az volt.) Vagy akkortól, amikor először szólítottuk egymást hivatalosan barátomnak/barátnőmnek? De hát az meg már bőven az első „szeretlek” után volt! Legyen a dátum az első márciusi e-mail napja? Na de akkor még nem voltunk együtt, még kimondatlanul sem… szóval, ment a nagy fejvakarás, no.

Mert hát évforduló, egy fix dátum, egy nap, ami arról szól, hogy megünnepeljük: már x éve boldogítjuk egymást, az mégiscsak kell. Ha másért nem is, a hangulat miatt, meg ha mások esetleg rákérdeznek, hogy mióta vagyunk együtt, mégiscsak tudjunk mondani egy egységes időt, és ne csak vonogassuk a vállunkat, vagy mondjuk két teljesen eltérő információt.

Végül a legegyszerűbb megoldás mellett döntöttünk – szeptember másodika, 2018. Valóban, se hivatalosan, se nem hivatalosan, itt még nem alkottunk egy párt a szó szoros értelmében. Ugyanakkor, ez volt az a nap, amikor ez az egész őrület útjára indult, ha ez a nap nincs, akkor nem vagyunk mi sem, és mégiscsak van benne valami szívet melengető, ha visszamegyünk egészen a kezdetekig, és úgy idézzük fel azt az „utazást”, ami elvezetett minket a jelenbeli állapotunkhoz.

Úgyhogy, egyelőre itt tartunk. Szigorú értelemben vett pontos, hivatalos dátumunk nincs, de mégis akad minden évben egy nap, ami rólunk, a kapcsolatunkról, az együtt megtett útról szól, és végső soron ez az, ami számít.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

YouTube: USA To Hungary

Igen, jól láttad a címben, ebben a posztban a hálószobába kalauzollak el Titeket… de nem úgy, na, tudom, olcsó poén, ugorjunk.

Egészen pontosan az együtt alvás rejtelmeiről szeretnék egy kicsit mesélni, az elvárásokról és a valóságról, feleleveníteni néhány mítoszt arról, milyen az, ha valakivel egy ágyban alszik az ember, és esetleg ezeket meg is dönteni (nem szándékos szóvicc, csak nagyon késő van, az én agyam pedig automatikusan fogékony a pocsék viccekre).

M előtt maximum a nővéremmel vagy a barátnőimmel aludtam egy ágyban, de ha belegondolok, akkor is maximum tizenkét-három éves lehettem, így ezek az élmények és emlékek annyira nem mérvadóak. Meg hát, nézzünk szembe a tényekkel, ha csak és kizárólag az alvás és elalvás részét nézzük a dolognak, az ember lánya akkor is mást vár el a barátnőkkel/haverokkal való együtt alvástól (ami lényegében csak az ágy muszájból való megosztása), mint amikor a párjával, élete szerelmével, barátjával, barátnőjével, stb. készül (szó szerint) lefeküdni.

Mik is ezek az elvárások? Természetesen minden, amit a filmekben vagy YouTube-videókban láthatunk, könyvekben vagy cikkekben olvashatunk, (kiszínezett) sztorikból hallhatunk; vagyis főleg az, hogy a párocska szorosan egymás mellett fekszik, a nő az oldalán, a feje a férfi mellkasán, a karja öleli az előbb említett férfit, aki pedig a hátán fekszik, egyik karja a nő alatt, azzal húzza szorosan magához, az ujjaival simogatva a kedvese oldalát, amíg mindketten édesdeden álomba nem szenderülnek. Esetleg, a két fél egymás felé fordul, mindkettőjük egyik karja a másik oldalán-hátán, az orruk majdnem összeér, a behajlított térdük majdnem összekoccan. Vagy, szóba jöhet még a jól ismert kis kifli-nagy kifli módszer is.

Hadd mondjam el, hogy ezek mindegyike egyébként relatíve kényelmes – egy bizonyos ideig. Mi is gyakran élünk ezekkel a módszerekkel, mikor ébren vagyunk, rögtön felkelés után, vagy napközben, ha lustálkodni szeretnénk egyet, vagy akár este, elalváshoz készülődve. Nagyon cuki, nagyon romantikus, nagyon filmbeillő.

Aki azonban azt meri állítani, hogy ezen pózok bármelyikében képes elaludni, és/vagy a következő reggel ezekben a pózokban ébredni, az nem más, mint egy ordas nagy hazudozó. Tapasztalatból mondom.

Nyilván, mint minden „elsőpárkapcsolatos” pár, mi is megpróbáltuk, minden erőnket megfeszítve próbáltunk egymáson, egymás felé fordulva, vagy épp kiskiflisen elaludni, de aztán az elalvási kísérlet minden alkalommal kudarcba fulladt, és bár eleinte próbáltuk, hogy ha nem is feltétlenül ezekben a pózokban, de valahogy mégis egymáshoz közel, egymás kezét fogva vagy bármilyen testi kontaktust keresve alhassunk, rövid idő múlva feladtuk, és úgy döntöttünk, napközben így is vagyunk együtt eleget, a jó alvás oltárán ezeket a „cuki” pozíciókat igenis megéri feláldozni.

Nincs abban tehát semmi szégyen, ha nem tud az ember kiskifliben aludni, vagy ha nem a párja mellkasán ébred az ablakon beáramló napfény és a kismadarak csiripelésének hatására. Nem kell mindig görcsösen ragaszkodni az elképzelésekhez, mikor a valóság jóval egyszerűbb és praktikusabb. Igen, nagyon romantikus lenne, ha úgy tudnánk elaludni és felébredni egymás mellett, mint a filmekben, de ilyenkor azért jusson eszünkbe, hogy a vásznon látott szereplők a kétperces jelenet után már kelnek is fel, és hogy a romantikusregény-írók vagy a) soha nem aludtak még senkivel azelőtt, b) csak eladni próbálják a sztorit (ami amúgy tök oké). Egy párkapcsolatnak nem kell mind a huszonnégy órában cukormázzal leöntött csokitortának lennie – hiszen éppen az lenne a lényege az egész dolognak, hogy merjük önmagunkat adni és merünk megmaradni annak az embernek, aki egészen addig voltunk, legyen szó akár arról, hogy felhajtva hagyjuk magunk után a vécédeszkát, hogy reggelente nem úgy nézünk ki, mint a színésznők a vásznon, és hogy nem tudjuk kontrollálni azt, milyen pózban tudjuk a legnagyobbat és a legpihentetőbbet aludni. A jóéjt-puszi, a búcsúölelés, a „szeretlek” vagy bármi más pedig éppen elég „cukiskodás”, mielőtt felvesszük azt az állapotot, amiben mi, az egyének aludni szeretnénk – csak éppen annyi a különbség, hogy tudjuk, valaki más éppen ugyanezt teszi mellettünk.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

Podcast: YOUTUBE/Spotify/Anchor: USA To Hungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary