Ezt a bejegyzést először a privát Facebook-oldalamra posztoltam. Most, pár nappal később pedig úgy gondolom, mivel (legalábbis a statisztikáim szerint) a blog valamivel nagyobb platform, mint a Facebookom (amit amúgy nagyon köszönök nektek!!), és mivel még mindig komolyan gondolok minden egyes leírt szót, és a gondolataimmal még mindig egy olyan problémára reflektálnék, ami, bár egy lerágott csont részét képezi, valahogy ez a rész mintha (nem először) feledésbe merült volna. Íme hát, privát gondolataim a sokat emlegetett Meseország mindenkié című könyvről (de NEM az LMBTQ-vonatkozásáról):

„Meseország nem az aberráltaké.”

A fenti mondat egy magyar politikus szájából hangzott el egy olyan könyvvel kapcsolatosan, amelynek meséiben a főszereplők olyan alakok, akik így-úgy-amúgy eltérnek a már létező, ismert és szeretett mesék alakjaitól: vagyis nem az okos lány, a délceg királyfi, az agyafúrt szegénylegény vagy a legkisebb királylány áll a középpontban, hanem van közöttük háromfülű nyuszi, roma Pöttöm Panna, vagy az a királyfi, aki a mese végén nem a királylányt veszi feleségül, hanem egy másik királyfival házasodik össze.

Tizenhét különböző író alkotott (újra) tizenhét mesét, tizenhét olyasvalakit helyezve a középpontba, akik egész eddig nem voltak reprezentálva, mondhatni Meseország peremvidékére szorultak, de most, ezeknek az íróknak a segítségével, ők is főszerephez jutottak – talán innen is a cím: „Meseország mindenkié”.

Ezt a mesekönyvet bedarálták, kitiltották és ki akarják tiltani iskolákból/óvodákból, illetve felszólítják a könyvesboltokat, hogy ne forgalmazzák. Mindezt azért, mert a tizenhét meséből egy vagy kettő homoszexuális karaktert helyezett a középpontba, teret és helyet adva ezzel a „buzilobbinak”, akik „buzit akarnak csinálni a gyerekekből meg mindenkiből is”, akik szembe mennek az „erkölccsel”, akik olyan „hitvány, pusztító, undorító” életmódot folytatnak, hogy még az ördög sem akar velük kezet fogni. Erről is megvannak a magam gondolatai (nem is egy, elég határozottan), de ezekről már rengeteg poszt és cikk született, amik nagyon jók, nagyon összeszedettek, nagyon elgondolkodtatóak, csak el kell olvasni őket. Éppen ezért csak egyetlen kis gondolatot fűznék ehhez a részhez, aztán rátérek a lényegre; egyrészt, őszintén kérdezem: miért félünk az LMBTQ-spektrumhoz tartozó emberektől? Mi lenne, ha (bár ez sosem fog megtörténni, mert senkit nem lehet „átnevelni”, ez egy születéskor „kapott” tulajdonság, és aki nem hiszi, járjon utána… csak hát, néha előbb egy kutatást kéne elővenni, vagy egy könyvet kéne előbb kinyitni, mint a szánkat, bár ez nagyon sok embernek nem egyszerű) egy varázsütésre mindenki meleg lenne? Kipusztulna az emberiség? Nem, hiszen ma már számos meleg és leszbikus párnak lehet saját, nem örökbe fogadott, hanem kihordott és megszült gyereke, vagyis nem kell aggódni, nem fogunk elfogyni. És ezennel ide kérek kommentben minden egyes olyan paragrafust az alaptörvényből vagy bármilyen más törvénykönyvből, ami leírja, hogy a melegeket megilletik olyan (többlet)jogok, amik a heteroszexuális embereket nem (spoiler: nincs ilyen), illetve kérem kiemelni, hogy a puszta tény, hogy valaki meleg, bármely embernek a szexualitása hol sérti bármely másik ember bármelyik jogát, illetve akadályoz meg bármely másik ember bármelyik jogának gyakorlásában (spoiler: ilyen sincs). Akkor, kérdezem abszolút értetlenül: MI A BAJ?

Node, jöjjön a lényeg. Az az aprócska tény, ami fölött mindenki, pro és kontra elsiklott: hogy ez a mesekönyv nem „buzilobbi”, nem a „melegekről szól”, mert ezen (ha jól tudom) két történet mellett a kötet tartalmaz tizenöt másik mesét is, amiben viszont nem meleg vagy leszbikus a főszereplő – cserébe viszont az életben is, és ironikus módon ebben a „botrányban” is peremre sodort, elfelejtett, kifelejtett karakterek.

Én, mikor először hallottam erről a könyvről (még jóval a darálás és a többi előtt), kifejezetten ünnepeltem a gondolatot, és örültem, hogy Meseország tovább színesedett. Nem, nem azért, mert „buzi vagyok”. Azért, mert olyan gyerekeknek ad hozzájuk hasonló példaképeket, akiknek az életében eddig nem voltak olyan mesefigurák, akik olyanok lettek volna, mint ők, és azért, mert olyan gyerekekhez is szól, akik ugyan – a társadalom megítélése szerint – „nem másfélék”, de az ő nyelvükön ezek a mesék megmutatják, elmagyarázzák, hogy bizony vannak olyan gyerekek és olyan felnőttek és olyan mesehősök, akik nem ugyanolyanok, mint ők, és hogy ez nemhogy nem baj, hanem egyszerűen így normális, így van, ilyet is dobhat a gép meg az élet, és hogy nem kell sem meglepődni, sem megijedni.

A mesék, és azok főszereplői olyanok, mint a gyerekek – sokfélék. Ott van a lány, aki bebizonyítja, hogy nem feltétlenül kell férfinak lenni ahhoz, hogy megküzdjünk a sárkánnyal; ott van a nyuszi, akinek kettő helyett három füle van; ott van Pöttöm Panna, aki történetesen roma; ott vannak azok a gyerekhősök, akiket örökbe fogadtak, akik bántalmazó családból vagy épp mélyszegénységből jöttek. Ezek a szereplők meséről mesére megmutatják, hogy Meseország is éppen olyan sokszínű, mint a való élet.

„Meseország nem az aberráltaké”, ezt írtam már fentebb is, és másodjára is éppen annyira fájt leírnom, mint elsőre. Ez a véleménye az egyik magyar politikusnak a mese szereplőiről – gyakorlatilag nem is veszi őket emberszámba. Hogy nyilatkozhat valaki – egy politikus, közszereplő, nő, EMBER – így és ilyen formán a saját embertársairól, a „fivéreiről és nővéreiről”, ha úgy tetszik, gyerekekről és felnőttekről, akik lehetnének a saját gyerekei, lehetne a szomszédja, a főnöke, a boltos néni, a gázszerelő, bárki? Milyen jogon foszt meg az emberi mivoltától bárkit egy másik ember, aki pontosan ugyanúgy épül fel, mint az, akit becsmérel? Nem azon gondolkodom el, hogy ember-e, akiről valaki ezt mondja, hanem arról, aki ezt mondja. Mennyire lehet ez az ember szívtelen, lélektelen? Nem akarok túlzásokba esni, mert szeretném hinni, hogy tanultunk a múlt hibáiból, és ennél ma már fejlettebbek vagyunk, de nem volt az olyan régen, amikor valami nagyon hasonló történt – ember megfosztott egy másik embert az emberi mivoltától, könyveket égettek és tiltottak be, és a többi. Ijesztő párhuzam, ismerve a múltbeli események végkifejletét.

Na és most jelenleg ki az, aki „nem ember”, ki az „aberrált”? Gyakorlatilag majdnem mindenki: aki fogyatékkal él, aki roma származású, aki nevelőszülőknél vagy bántalmazó környezetben nőtt fel, aki szegény, aki nő, aki meleg, stb. Ki marad? A fehér, (keresztény,) heteroszexuális, cisznemű, két „elnemvált” szülős családban felnőtt, jó egzisztenciával rendelkező, ép férfiak. Ijesztően szűk kör ahhoz képest, hogy mennyien vagyunk ma a világon és Magyarországon. Őszintén bevallom: első blikkre nem is jut eszembe olyan ember, akit ismerek és ebbe a kategóriába tartozik (második blikkre sem). Tegyetek egy próbát ti is, komolyan.

Tehát, egyesek szerint Meseország ezé a szűk köré. Szerintem pedig (és hálisten, úgy látom, nagyon sokak szerint) Meseország igenis mindenkié – mert úgy tűnik, a valódi világ nem lehet. Ez a tizenhét író megmutatta, hogy mesehős bárki és mindenki lehet, hogy a mesék birodalmában nincsenek határok, nincsen se hierarchia, se különbségek, Meseországban mindenkinek egyenlő joga van ott lenni, és senki nem különb a másiknál, semmilyen irányban. Ez a tizenhét író arra próbálja ösztönözni a gyerekeket, a „jövő generációját”, hogy ennek a Meseországnak a képére próbálják formálni a való világot is. Nem, nem lesz a gyerekből ezek miatt a mesék miatt sem „buzi”, sem „cigány”, sem „fogyi”. Lesz belőlük viszont egy csapat nyitott, jó értelemben érzékeny, nem borító alapján ítélkező felnőtt. Ezt a gondolatot pedig ünnepelni kéne, nem elfojtani, betiltani, bedarálni.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

Podcast (gőzerővel vágom, szerkesztem és veszem fel a második évadot): Spotify/Anchor/Google Podcast/Apple Podcast: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Tekintve, hogy az „időszámításunk” kezdetét (mivel a pontos „akkor mi most innentől kezdve járunk” dátumunkról halvány lila gőzünk sincs) a megismerkedésünk napjára tettük, így ezekben a pillanatokban, mikor a poszt egy késő szeptemberi csütörtök délután fogalmazódik, már túl vagyunk kettő évfordulón. Ez, persze, nem tűnik soknak, a kettő nem egy kimagasló szám (többek között a legkisebb páros szám és a legkisebb és egyetlen páros prímszám, illetve a Fibonacci-sorozat negyedik eleme), de ha egy kicsit mögégondolunk, ez a kettes évforduló azt jelenti, hogy már két teljes éve, kétszer háromszázhatvanöt napja boldogítjuk egymást az emberemmel – ami azért nem rossz.

Na de hogy mi fért bele két évfordulóba, és miért különleges éppen ez az első kettő?

A kérdés utóbbi részére a válasz nagyon egyszerű: azért, mert az első évforduló nem csupán a legelső volt, de egyben (remélhetőleg) az egyetlen, amit még tízezer kilométer távolságból kellett megünnepelnünk; a második pedig az első (és remélhetőleg nem egyetlen), amiről kettesben, egy térben, egy időben emlékezhettünk meg. Ebben a kicsit személyesebb témájú és hangvételű posztban úgy gondoltam, megosztom veletek, hogyan is telt ez a két „nagy nap” – mert különbözőbb képpen – és nem csak a távolság miatt – valószínűleg nem is történhetett volna.

Azt tudni kell rólunk, hogy mindkettőnknek ez az első olyan kapcsolata, ami egyáltalán eljutott az első évfordulóig – vagyis érthető, hogy én (főleg, mint egy reménytelen romantikus) speciel nagyon nagy erőkkel készültem. Lelki szemeim természetesen most sem hagytak cserben, egész napos Skype-beszélgetést vizionáltam, hosszú, romantikus e-mailt (vagy egy felolvasott/befotózott kézzel írott levelet), esetleg egy csokor virágot, talán egy közös, a számítógép előtt elköltött vacsorát, csinosan felöltözve.

Mondanom sem kell, hogy nyilván nem így alakult, talán még én magam sem hittem el igazán, hogy minden így lesz majd, arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, ahogy az a bizonyos szeptember másodika végül történt.

Kezdődött minden eleve talán két vagy három héttel korábban, amikor is M bejelentette, hogy azon a héten nem lesz otthon, az egyetem kezdete előtt még leruccan egy barátjához Austinba, akivel egyébként is nagyon régen találkozott már, és hülye lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget, vagyis egy minivakációt az egyik haverjával a kedvenc városában. Mikor mindezt elmesélte, óvatosan próbáltam a tudtára hozni, hogy az általa említett hét (vagy talán öt-hat nap, ennyire pontosan már nem emlékszem) nagyjából közepére esik az évfordulónk, ami ráadásul az első, vagyis elég nagy dolog, ugye nem képzeli, hogy nem ünnepeljük meg méltóképpen. Nos, de, képzelte. Ti pedig azt képzelhetitek, hogy én mennyire nem voltam elragadtatva ettől (és akkor még finoman fogalmaztam). Természetesen vagy nem természetesen, jogosan vagy nem jogosan, mindenesetre nagyon rosszul esett, hogy egy ilyen mérföldkő az én texasim számára nem jelent semmit, és nemhogy meginogni, de romba dőlni látszottak a képzeletemben kavargó, rózsaszín felhőbe burkolt képzetek. Tenni természetesen nem tudtam semmit, vagy beletörődésből, vagy dacból, de úgy döntöttem, hogy akkor aznap estére én is más programot szervezek magamnak.

Eljött aztán a nevezetes szeptember kettő, M Austinban, én pedig a legjobb barátnőmmel egy kiskocsmában ünnepeltünk. Aznap nem beszéltünk túl sokat, nem haragból, egyszerűen csak így jött ki a lépés (elvégre akkoriban a távolság mellett még ott volt a hét óra időeltolódás is), és végül csak este nyolc óra tájban tudtunk néhány üzenetet váltani. És akkor jött az általam csak „második csapásként” emlegetett viharfelhő.

Fentebb említett barátnőm és én ugyanis alig pár napja tértünk vissza Pestre egy fesztiválról, aminek az utolsó napját egy általunk igencsak kedvelt spanyol-német énekes koncertje zárta. Mondanom se kell, fergeteges élmény volt, és természetesen mindketten még inkább „belehabarodtunk” a fiatal, kifejezetten jóképű énekesbe (igen, mi húszévesen pótoltuk a tíz-tizenöt évesek „celebrity crush” időszakát, nincs ebben semmi). Aznap is kettőnk között természetesen ez volt a fő téma, én pedig – mint utólag kiderült, hibásan – úgy döntöttem, húzom egy kicsit M-t, bennem volt még a tüske az eljelentéktelenített évforduló miatt, és neki kezdtem el áradozni az énekesről, milyen helyes, milyen jó hangja van, milyen kár, hogy van barátnője. Ezt pedig, hogy úgy mondjam, nem fogadta valami fényesen.

Nem szeretném nagyon részletezni, mindenesetre a vidám, iszogatós estének hamar vége lett, én úgy gondoltam, ezt jobb otthon lerendezni, de mire hazaértem és bezárkóztam a szobámba, hogy nyugodtan megtárgyalhassunk mindent, már kész volt a baj. M meglepően féltékeny lett, én nem értettem, min húzta így fel magát, olyan dolgokat és sérelmeket rángattunk elő a múltból és a jelenből, hogy este tízre a vérnyomásom már bőven az eget verte, és ha jól emlékszem, talán el is sírtam magam. (Azt azért megjegyzem, mintegy megnyugtatásképp, hogy még itt sem, sőt, soha, semmilyen komoly vitánknál egyszer sem merült fel a szakításnak még a gondolata sem. Igen, mondtunk és gondoltunk néha csúnya dolgokat és remekül össze tudtunk veszni, de egyszer sem hangzott el a vészjósló „inkább szakítsunk” – vagy annak bármilyen formája –, nemhogy leírva/kimondva, de még gondolatban sem. Ez pedig azért már csak jelent valamit, nem?)

Jó sokáig tartott a vita, de mint minden tűz, egyszer ez is kialudt. Lehiggadtunk, beláttuk, hogy egészen abszurd hülyeségeken vitázunk (elvégre, könyörgöm, nincs épeszű srác a világon, aki elhinné, hogy a barátnője ott fogja hagyni őt egy híres zenészért, aki azt se tudja, hogy a csaj a világon van, és nincs épeszű lány sem, aki pedig egyrészt otthagyná a barátját az említett zenészért, másrészt elhinné, hogy egyáltalán volna nála esélye, hiszen, mint azt mondtam, a híresség a létezéséről sem tud), mindkettőnknek eszébe jutott, hogy mégiscsak, ma van az első évfordulónk, és ez egy pillanat alatt elsimította a konfliktust. Egyszóval, igen, bár happy end lett ennek is a vége, azért azt nem mondhatnám, hogy 2019 szeptember másodika a kedvenc napom (vagy évfordulóm) volt valaha.

A második, vagyis a 2020-as évforduló már csendesebb, nyugodtabb, érettebb, és igen, romantikusabb volt. Cegléden töltöttük, nagyjából édeskettesben, habár főképp csak a forduló estéjét tudtuk élvezni, hiszen (kellett nekünk iskolaidőben találkozni) aznap M-nek tanítás volt. Abban előre megegyeztünk, hogy ajándék nem kell, egyrészt anyagi okokból, másrészt pedig egyszerűen nem tartottuk szükségesnek; egy-egy levél volt csak, amit megemlékezésképp a másiknak adtunk. Éttermi vacsorával ünnepeltünk, ami bár nem volt kifejezetten különleges, hiszen megesik, hogy egy teljesen hétköznapi szerdán is, ha úgy tartja kedvünk (no meg a pénztárcánk), akkor kiruccanunk, főleg, mióta rátaláltunk arra a tündéri kockás abroszos és elképesztően finom ételeket kínáló kis étteremre, de azért mégis, bennünk, a fejünkben, a szívünkben ott volt a tudat, hogy ez egy kicsit most más. Baromi jót ettünk, rengeteget beszélgettünk – ahogy szoktuk –, aztán otthon este gyertyát gyújtottunk, felbontottunk egy üveg minőségi(bb) bort, koccintottunk, és elhűlve-elgondolkodva ismételgettük, hogy „hű, hallod, már két éve elviseljük egymást.” Még most is, ha valamelyikünk valamilyen szövegkörnyezetben kimondja, kicsit megborzongok és elgondolkodom, mert azért mégiscsak, két év, főleg manapság, főleg húszévesen vagy kora huszonévesen mégiscsak valami, valami olyasmi, amire lehet büszkének lenni. Borozás közben beszélgettünk még egy kicsit, felelevenítettük, hogy honnan és milyen úton jutottunk idáig, aztán úgy döntöttünk, elég volt az érzelgősködésből, és megnéztük az Anchorman című vígjátékot.

Egyszerű, visszafogott, „sufnituning” évforduló volt, minden felesleges cicoma és romanticizmus nélkül – és ez így is volt jó, mert ez a nap is éppen olyan volt, mint amilyenek mi vagyunk. Semmi pucc, semmi túltolás, különleges volt persze, de azért szívet melengetően hétköznapi.

Aztán, hogy milyen lesz majd a harmadik… arról, ha említésre méltó lesz, úgyis mesélek egy év múlva.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

Mivelhogy manapság rohamosan fejlődik a technika és „szűkül” a világ – vagyis manapság már nincs a Földnek olyan szeglete, ahová ne lehetnénk képesek eljutni vagy az ahol élőkkel ne volnánk képesek kommunikálni –, a távkapcsolatok is egyre inkább virágkorukat élik (ezt talán említettem is a legelső posztok valamelyikében). Ezzel együtt pedig, ha csak a LDR-eket nézzük, a „muszájból” távkapcsolat, vagyis a „személyes ismertségből távkapcsolat”-modell helyét és gyakoriságát egyre inkább átveszik az „eleve távkapcsolat”-kapcsolatok: vagyis amikor a páros két tagja az interneten/randioldalon/közösségi médián talál egymásra, és úgy lépnek kapcsolatba, hogy előtte személyesen soha nem találkoztak.

Mindig melengeti a kicsi szívem, mikor ilyesmi párkapcsolatok success storyját olvasom, látom vagy hallom, és hipokrita lennék, ha ez ellen mernék szót emelni, hiszen az én saját történetem is egy ezek közül, vagyis az utóbbi távkapcsolat-típusba tartozik. Igen, mostanában egyre gyakoribb az ilyesmi, egyre kevésbé akadály a párok számára a távolság, és az „internetes párkapcsolatok” (akár LDR, akár nem) úgy dübörögnek, ahogy eddig még sohasem, úgy terjednek, mint a gaz, ha fogalmazhatok ilyen (nagyon nem) költőien.

És mégis. Tudom, hogy ez már manapság bevett szokás, tudom, hogy én is ezt a csoportot erősítem, tudom, hogy az emberek utálnak „worst case scenariókról” hallani, mégis úgy érzem, valamennyire a kötelességem ennek az egésznek az árnyoldalát is bemutatnom. Mert igen, a mi történetünk egy sikersztori, méghozzá a rizikósabbik fajtából (vagyis M gyakorlatilag ugye úgy költözött ide, hogy előtte nem volt egy „csekkoljuk le egymást” személyes találkozó, hanem instant mélyvíz), és a blogbejegyzéseket olvasva simán tűnhet úgy, ez az egész mennyire király, hát akkor nosza, internetre fel, fogjuk ki magunknak életünk szerelmét, az se baj, ha kilométertízezrekre él, nézd már, nekik is sikerült meg nekik is, biztos az én nagy szerelmem is ott vár engem discordon/LoL-on/Instagramon/Tinderen/mittudoménhol. Na, és akkor itt álljon meg a menet egy kicsikét.

Nem mondom, hogy internetes megismerkedésből ne lehetne mesébe illő love story, ahogy azt sem, hogy minden „eleve LDR” párkapcsolat kudarcra van ítélve (mert hát, na, mi vagyunk az egyik élő példa). Azt viszont igenis állítom, hogy az internet még mindig nem az a rózsaszín vattacukorba csomagolt cukiság- és ártatlanság-bomba, amit egyes, főleg fiatal és naiv, de legalábbis ízig-vérig ártatlan gyerekek/fiatalok hisznek, hogy az. Főleg, ha a szerelem és a párkapcsolat is a képbe kerül, mert ott aztán olyan rózsaszín felhő tudja ellepni az emberek szemét, hogy onnan még a jóisten se tudja józan észre pofozni őket. Pedig, hiába, hogy az érzelmek egyáltalán nem a tudatosságról szólnak, néha nem árt józannak maradni, megkérdőjelezni dolgokat, és úgy egyáltalán, óvatosnak lenni.

Az oldal, amin keresztül M és én találkoztunk, egy meglehetősen ártatlan, ártalmatlan website (nyilván, mihez képest). Mindkettőnk profilja azért úgy és olyan információkkal volt kitöltve, hogy az ember nem kezdett el azonnal botokra vagy catfishelőkre gyanakodni, és mindkettőnk több képet is feltöltött, ami oké, még nem bizonyít semmit, de legalább nem egy darab, fullhomályos profilkép volt, és nem is a szimpla alapbeállított. Óvatosan közeledtünk egymáshoz, eleinte tényleg relatíve semmitmondó témákról csevegtünk, látszólag tényleg tök oké volt, én se indítottam be a pánikgombot (nem is gondoltam rá), aztán az első „naakkorittmostálljunkmegjujuj”-érzés akkor jött, amikor elkérte a telefonszámom.

Oké, igen, lehet, hogy én vagyok a paranoid boomer, de nem szokásom csak úgy elszórni a számomat mindenkinek – főleg nem egy, az interneten megismert és csak képeken látott, külföldi illetőnek. Abszolút megértem persze, ha valakinek ez még csak meg se közelíti az „álljunk meg egy pillanatra” határát, elvégre, ha gáz is van, egy telefonszámból még nem derül ki sok minden, a másik számát le lehet tiltani, a tiédet ki lehet cserélni, már nem olyan egyszerű (vagy „civileknek” nem is lehetséges) lekövetni, szóval teljesen rendben van, ha valakinek a mobilszámcsere tök oké. Én azért mégiscsak elgondolkodtam, mi lesz, ha megadom, és kiderül, hogy valami nem stimmel ezzel a fickóval. Aztán arra jutottam, hogy ez még akkor sem a világ, plusz nekem is meglesz az ő száma, nagyjából ugyanott vagyunk ezzel, így hát megtörtént a számcsere – a WhatsApp-használattal együtt pedig megérkeztek az első képek/szelfik, vagyis itt azért az én paranoid lelkem is megnyugodott, főleg, miután kölcsönösen be is követtük egymást Instagramon. Itt már azért úgy voltam a dologgal, hogy egyrészt nem létezik, hogy valaki ennyi energiát fektessen abba, hogy kamu legyen, nem is tudna összeszedni ennyi, teljességgel nem-professzionális fotót ugyanarról az emberről, illetve ilyen profin kezelni egy nagyon is valós(nak látszó) Instagram- illetve Facebook-profilt, másrészt ha pedig igen, mégiscsak egy kamuprofilról van szó, akkor tudod mit? Még kalapot is emelek.

Természetesen, mint az néhány héttel később kiderült, nálunk nem ez volt a helyzet, az első facetime-randi után már szemernyi kétség sem maradt az identitását illetően, és pár hónappal később pedig már a szándékait illetően sem – így a mi kis történetünk ebből a szempontból valóban happy enddel zárulhatott.

No de, honnan ismerszik meg a catfish, és mi az ilyen embereknek a célja? Nem állítom, hogy szakértő lennék a témában, de azért van pár olyan ordító jel, amit ha meglátsz, azonnal tudd: menekülj. (na jó, ennyire nem gázos, de az azonnali tiltás és kapcsolatmegszakítás azért jár)

• ódzkodik képet küldeni, és semmiféleképpen nem hajlandó facetime-olni: igen, előfordul, hogy valaki nem szeret szelfiket készíteni, és kényelmetlenül érzi magát a Skype-kamera előtt (velem is ez volt a helyzet). De ha sem egy valamirevaló Facebook- vagy Insta-oldalt nem bír felmutatni, és hónapok múlva sem hajlandó legalább arra az öt percre bekapcsolni a kamerát és beszélgetni veled, csak hogy megtudd, valóban jó emberrel beszélgetsz-e, akkor ez felejtős. Még ha nem is catfishingről van szó, abba gondolj bele: vajon, ha egy ember kamerán keresztül sem engedi látni magát, annyira szégyellős, merni fogja-e majd önmagát adni előtted, merni fog-e melletted ébredni, vagy egyáltalán csak megmutatni neked a „valódi” arcát?
• ha túl korán és túl gyakran kér kisebb-nagyobb összegeket tőled (esetleg homályos, zavaros indokokkal): igen, előfordulhat, hogy szégyenlősen és töredelmesen megkér, segíts neki összehozni azt a „csak oda” repülőjegyet hozzád, vagy hogy a hotelszobát te intézd, mert a repjegy így is elég drága lesz, és ha úgy érzed, te megengedheted magadnak, ő pedig dacból vagy férfiúi hiúságból úgyse fog segítséget kérni, pedig ráférne, felajánlhatod, hogy ha minden kötél szakad, beleszállsz néhány költségbe – viszont ezt is csak alapos és relatíve hosszú ismeretség után ajánlanám csak, amikor már teljesen biztos vagy a saját érzéseidben és a párod kilétében is. Ezek a szituációk teljesen rendben vannak. Na és ha tárgy és indok nélkül kér viszonylag nagy összeget? Ha egy hónapon belül már másodjára kell a pénz, hogy kifizethesse a lakbért? Ha előbb pénzt kér a nagymamája temetésére, majd néhány hónapra rá az előbb említett nagymamának vásárolna születésnapi ajándékot? Hát, ez eléggé bűzlik. Hidd el, az embernek, ha jószándékú, általában nem engedi a hiúsága és a lelkiismerete, hogy pénzt kérjen, főleg, ha nem is találkozott még azzal, akitől a pénzt kérné, és ha mégis, hát azt a mennyiségű őszinte szégyenlősséget fel fogod ismerni. A gond a gátlástalansággal és az érzelemmentességgel kezdődik – nem árt tehát figyelni ezekre.
• van az a típus, aki soha nem akar találkozni, vagy soha nem akarja bezárni a távolságot: online nincs nála romantikusabb férfi/nő, teper, mint állat, elhalmoz bókokkal, figyelemmel, kedvességgel, talán még virágot is küldet, de mikor arra kerül a sor, hogy végre személyesen is találkozzatok (vagy esetleg, ha már találkoztatok néhányszor, akkor ha a távolság bezárása kerül szóba), mindig visszakozik. Hol nincs elég pénz, hol nincs elég idő, hol fél a repüléstől, hol nem bírja a hosszú utazást, de egyszerűen, történjék bármi, nem hajlandó kilépni az online térből. Ez persze ingoványos talaj, hiszen tényleg van az úgy, hogy se pénz, se kivehető szabi, és az is tényező lehet, ha valaki irtózik a hosszú repülőutaktól, de csak gondolj bele: ha az adott embernek valóban fontos vagy, ha tényleg szeretne „real life” kapcsolatba kerülni veled, ha tényleg szeretné, hogy a kapcsolatotok hosszú távon működjön, akkor nem az volna neki az első, hogy a lehető leghamarabb találkozhassatok/bezárhassátok a távolságot? Az ilyen ugyanis, ha nincs is pénz/szabadság, vagy ha nem is szeret repülni, azért a találkozáson igenis elkezd aktívan gondolkodni és dolgozni. Ha pedig ennek még a szikrája sincs meg benne, akkor Neked kell elgondolkodnod: megéri-e, fenntartható-e, szeretnéd-e, hogy a Tiéd legyen a „papíron tökéletes” partner… de csak és kizárólag papíron (vagyis az online térben)?
• és van az, aki két hónap után már az esküvőt tervezgeti: a szerelem vak, de legalábbis vakká tesz, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Megesik, hogy az embert annyira körbeveszi a rózsaszín köd, hogy még nincs is rajta az ámen, még el se hangzott az első „szeretlek”, már megvan a tökéletes esküvői helyszín és mind a három poronty neve. Ez azonban, jó esetben (vagy talán inkább csak a legtöbb esetben) csak az adott ember elméjében játszódik le, és nem kezdi el ezt a párjával tervezgetni. Ha esetleg pedig mégis, mindez azért csak távlati terv szokott lenni, ez a „milyen jó lesz majd egyszer, ha”, de legbelül mindketten tudjátok, hogy az esküvő, a gyerek, a távolság bezárása még azért jóval odébb van, előbb töltsetek el némi időt a párkapcsolatban/távkapcsolatban, hiszen ilyenkor még a párok többsége alig ismeri egymást (online LDR-párok esetében pedig még az első találkozás sem történt meg). Éppen ezért lehet gyanús, ha a pár egyik fele igen erőteljesen presszionálja a minél hamarabbi (és itt akár valóban beszélhetünk alig néhány hónapról) esküvőt és összeköltözést, illetve gyanúsan sok kérdést tesz fel a zöldkártya/állampolgárság házasság útján történő megszerzéséről. Van azért különbség itt is ártatlan kíváncsiság és ártatlan tervezgetés, illetve hideg fejjel, csak az állampolgárság/zöldkártya megszerzéséért folytatott, manipulációval és kihasználással tűzdelt „küzdelem” között – és nem mondom, hogy ezt minden esetben azonnal ki lehet szúrni, de van néhány intő jel, ami miatt nem árt józannak maradni (főleg, ha a pár egyik felének számára a másik ember országa kifejezetten csábító végcél).

Összegezve tehát, nem mondom, hogy mindenki, aki az interneten van, rossz ember és catfish-huszár – ugyanakkor azt se mondom, hogy senki nem az. A lényeg, hogy ésszel használd az internetet, főleg ismerkedésre, figyelj ezekre a jelekre, néha azért vedd elő a józan eszed (vagy akár kérd ki a barátaid véleményét), és vigyázz magadra. Arra pedig tényleg, igazán kérlek – ne keress szántszándékkal, mindenhol szerelmet, és ne akarj mindenáron belekeveredni egy nemzetközi távkapcsolatba; mert lehet, hogy romantikusnak és mesébe illőnek hangzik, de hidd el nekem, hogy ez nem „cuki”, egyáltalán nem egyszerű, (nem olcsó) és nem egy olyan dolog, amit józan ember kíván magának. Ha így esett, akkor így esett, bele kell állni, és vannak ám pozitívumai, persze – de tényleg nem éri meg ezt célzottan keresni.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary (ha tetszik, amit csinálok, és szívesen megtámogatnál egy kávé árával, hogy a minőség is jobb legyen, és a ráfordítható idő is több)

Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy aki szeretne gyereket, és úgy véli, ezen elképzelése szent és sérthetetlen, bár kissé még bizonytalan, de azért mégiscsak, az mindenképpen fogadja meg az alábbi két dolgot:

• ne menjen gyógypedagógusnak, ahol csak az első év során legalább harminc kurzus keretein belül magyarázzák neked, mennyi mindent cseszhet el a szülő akarva-akaratlanul a gyereknevelés legelső szakaszában, ami aztán csak nagy erőkkel visszafordítható károkat okoz (és akkor itt még nem is tanították azt a rengeteg minden mást, amit pedig a genetika vagy a sors, de legalábbis a gyerek szervezete tehet tönkre, vagyis amiről mi ugyan nem tehetünk, de ettől függetlenül ugyanúgy megtörténhet)
• ne kerüljön abba a helyzetbe, hogy (saját akaratán kívül vagy akár belül) kinevezzék egy, az országba frissen lepottyantott külföldi mentorának/segítőjének/ügyintézőjének, mindezt relatíve minimális vagy majdnem semmi segítséggel és háttértámogatással.

Nem mondhatnám, hogy bennem eddig túltengett az anyai ösztön vagy a gyerekszülés iránti vágy, de amióta harmadéves pszichoped-tanak hallgató vagyok, és amióta az én texasim az országunkba költözött, csak még jobban megerősödött bennem az elhatározás, hogy ez nem az én utam. Ez a blog viszont nem a gyógypedagógia rejtelmeibe avatja be az olvasót, úgyhogy nézzünk kicsit jobban bele a „not-to-do list” második pontjába, és járjuk körül a felnövés témáját, most egy kissé más szemszögből.

Világéletemben, ezt tudni kell rólam, gyűlöltem ügyeket intézni. Hiába voltam felnőtt, még mindig édesanyámtól kuncsorogtam ki, hogy hívja fel az orvosomat/tanáraimat/bárki velem kapcsolatban álló hivatalos személyt – vagy írjon nekik –, hiába nekem kellett volna (hiszen az én ügyeimről volt szó). Szabályosan izzadtam és kétszázhúszas pulzust produkáltam, ha nekem kellett felhívnom bármilyen hivatalos szervet vagy egy ismeretlent – legyen szó állásjelentkezésről vagy időpontról egy új kozmetikusnál –, arról pedig ne is essék szó, milyen volt, mikor egyedül nekem kellett elmennem bankszámlát nyitni (ide történetesen tudom ajánlani Szabó Balázs Máté humorista Fel kell nőni című tizenegy perces videójának idevágó részletét, mikor ő került éppen ugyanebbe a helyzetbe). Egyszóval: hivatalos értelemben eszem ágában sem volt felnőni.

Mert felnőttnek lenni amúgy tök jó, olvasd el ennek a posztnak a társbejegyzését (kreatív módon a „Fel kell nőni” címet viseli, ki nem találtad volna… most esett le amúgy, hogy ezeknek a posztoknak és az idézett videónak is ugyanaz a címe, esküszöm, nem szándékosan, remélem, nem követek el éppen jogsértést vagy bármit. Na mindegy, fun fact, ugorjunk), amíg arról van szó, hogy hogyan próbálod megteremteni a saját kis új életedet a saját kis burkodon belül. No de, a felnőttléthez hozzátartozik az ügyintézés is. Nekem pedig, bár időközben megtanultam legyőzni a telefonálástól és a hivataloktól való félelmemet, mindig volt valaki a hátam mögött, aki segített, kitaposta az utat, vagy legalábbis mellettem állt, amíg én próbáltam bankszámlát nyitni vagy időpontot egyeztetni.

Aztán én is úgy-ahogy lekerültem Ceglédre, ahol M eddigi segítője (miután egy vitát követően, mintegy „wake-up call”-ként lemondott a posztjáról), illetve ezzel egyidőben kb mindenki más is, akinek köze volt a páromhoz, egyöntetűen úgy döntött/-ek, hogy „a kis pesti lány majd intéz mindent, úgyis annyit van itt”. Na ja.

Ezzel az én hivatalos dolgoktól amúgy is ódzkodó személyem gyakorlatilag kapott még a kezébe egy „gyereket”, akit csak úgy rábíztak, hogy nevelje fel, egyengesse az ő életét, innentől kezdve az én gondom, slusszpassz. Félreértés ne essék, M egyébként egy abszolút kompetens és felelősségteljes felnőtt, aki tud vigyázni magára és el tudja intézni a legfontosabbakat, de a hasonlat mégiscsak találó, elvégre nem beszéli a nyelvet, nem tudja az ügyintézés menetét mifelénk, és egyáltalán, semmi tapasztalata nincs (vagyis a kezdetekkor nem volt) arról, hogyan is mennek itt a dolgok. Ez nem is baj, kaphatott volna maga mellé egy hozzáértő mentort, akinek pontosan az a dolga és feladata, pontosan abban van tapasztalata, hogy megmutassa neki, hogyan kell TAJ-kártyát igényelni, időpontot kérni az orvosnál, vagy hogy milyen iratok kellenek a bevándorlási hivatalba, és hogyan zajlik a tartózkodási kérelemért folyamodás procedúrája.

Csakhogy nem kapott, vagyis nem teljesen, helyette inkább beledobtak engem, az aligfelnőtt, Cegléden ugyanúgy nem jártas lányt, aki szó szerint azzal az egyetlenegy lépéssel járt M előtt, hogy mindkét nyelvet beszélte. Ami hát, ugye, nem sok, mert hiába értem a szavakat, amik kijönnek mondjuk az ügyintéző száján, ha nem tudok érdemben reagálni, vagy hiába tudok angolra fordítani, ha nincs mit, mert én magam sem tudom, hogy mit kéne csináljak.

Hát így. Eleinte csak álltunk, néztünk egymásra és vonogattuk a vállunkat, hogy oké, de most akkor ezt mégis hogyan. Engedelmesen mentünk, amerre irányítottak minket, vittünk minden papírt mindenhova, meghallgattuk, bólogattunk, de egyikünk sem értett egy rohadt szót se, és továbbra se tudtuk, hogy mit kéne csinálni. Elvesztünk.

Aztán egy idő után megelégeltük persze, hogy csak megyünk, mint a birkák, már amikor kapunk útmutatást, az asztalra csaptunk, vettünk egy rohadt mély levegőt, és kimondtuk az elkerülhetetlent: hát fel kell nőni ehhez, basszus. Nem egyik pillanatról a másikra persze, de lassan elkezdtünk (vagyis, na jó, elkezdtem, ne legyünk álszerények) odafigyelni arra, mi folyik körülöttünk, és tanulni. Legyűrtem a telefonálástól való undort, és felhívtam az orvost, hogy mikor mehetünk a receptért. Megembereltem magam (vagyis leküldtem egy szíverősítő felest – na jó, nem, csak vicceltem), összeszedtem az összes papírt is, és elintéztük végre a hónapok óta húzódó tajkártya-mizériát. Az ügyintéző néni szemébe néztem, és a „hát én nem tudom, engem így küldtek ide, fogalmam sincs az egészről” hozzáállás helyett bólogattam, tudomásul vettem, megjegyeztem, aktív résztvevője lettem a folyamatnak – mint egy felnőtt, aki megtanulta maga intézni a saját ügyeit.

Nem mondom, még mindig, hogy kvalifikált lennék erre a feladatra. Azt se mondom, hogy örömmel csinálom. Még mindig szeretném, ha átvenné a feladatomat valaki, akinek tényleg ez a dolga (vagy, egye fene, maradhatok én is, de akkor szerződtessenek, tartsanak egy gyorstalpalót és fizessenek ki…). Azt viszont őszintén tudom mondani, hogy hiába púp a hátamon, hiába utálom még mindig az ügyintézést, de azért piszkosul hasznos volt. Igen, még mindig háromszor elgyakorlom magamban, hogy mit fogok mondani, mielőtt tárcsázok – de legalább már nem várom el, hogy más tegye meg helyettem, és ha bele kell állni, hát bele kell állni. M-t pedig nyúzom a magyarral, mint állat, mert hálistennek úgy tűnik, előtte már csak ez az egyetlen icipici akadály áll, hogy végre ő maga vehesse át ezeket a feladatokat. Hát, úgy tűnik, felnőttünk (vagy legalábbis elkezdődött a folyamat).

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Az élet – és főleg egy párkapcsolat – nem csak a hosszú, tanulságos történetekből, tipp-tárakból, fordulópontokból vagy „jólmegmondásokból” áll; miközben próbálom kiagyalni és megírni az átfogóbb, személyes tapasztalatokból összeszedett, de mégsem hétköznapi történetes posztokat, azért nálunk is zajlik az élet. Néha szomorú, néha nehéz, néha kiabálós-veszekedős, de mégis, leggyakrabban inkább váratlan, vicces, boldog, „cuki” – ahogy mindenkié. Január közepe tájékától kezdve, mikor elkezdtünk huzamosabb időt tölteni egymással egy fedél alatt, elkezdtem gyűjtögetni a mindennapok apró sztorijait, amiből az „életemegytexasival” hashtag alatt itt is szemezgetnék; hogy ne csak azt lássátok, milyen okosak, összeszedettek, kitűnő problémamegoldók vagyunk (haha), hanem kicsit közelebb kerülhessetek a mindennapjainkhoz is.

Az első sztori február elejére tehető. Ezek a kis történetek már „ki vannak próbálva”, egy zárt, sztorizós/aranyköpéses Facebook-csoportban kezdtem el őket megosztogatni, és a fogadtatás igencsak pozitív volt. Ennek hatására és bátorítására döntöttem úgy, hogy (természetesen az összes szereplő engedélyével) ide is elkezdem szépen feltöltögetni őket.

„M épp ma (február 18, 2020) egy hónapja, hogy végleg Magyarországra költözött. Tanulgatja a nyelvet, tanulgatja a kultúrát, a főnöke szerint nem lesz itt baj, tekintve, hogy a pálinka, az Unicum és a Túró Rudi nagy kedvencei lettek (azt még szokja, hogy mi mindenhez is tejfölt eszünk és az étlapon lazán szerepel nyers hús és disznóköröm, mindenesetre lassanként beleszokik ebbe a mi kis furcsa országunkba). Hiába azonban minden kulináris élvezete és ínyencsége a magyar konyhának, egy dolognak soha és egyáltalán nem tud ellenállni: a kakaós csigának, mióta megkóstoltattam vele valamelyik pékségben.

Valamelyik pénteken jön haza a suliból, ahol angol lektorként dolgozik, nyitom a kaput, harminckét fogat villantó mosoly az arcán, a szeme csillog, látszik rajta, hogy valami miatt extrán boldog. Hát mondom, ahhoz azért elég régi ez a kapcsolat, hogy már ne miattam villanyozódjon fel így, kérdezem tőle angolul:

– Hát te minek örülsz ennyire?

– Nagyon finom volt az ebéd.

– Miért, mi volt az ebéd? – kérdeztem teljesen összezavarodva, mert bár azon kevesek közé tartozom, aki speciel annak idején szerette a menzát, ennyire azért sosem örültem neki.

A mosoly a boldogból átvált jóllakott óvodásba, és emberem a lehető legaranyosabb amerikai akcentussal, határtalanul boldogan meglapogatja a vállam és közli:

– Kakáós tsiga…

Tanulság: ha boldoggá akarsz tenni egy férfit, vegyél neki kakaós csigát. Vagy legyél kakaós csiga. Bármelyik működik.”

P

https://ko-fi.com/usatohungary

Instagram, Twitter: @usatohungary

Mikor az ember arról hall, hogy vége lett egy családtagja/ismerőse/barátja távkapcsolatának, ez leggyakrabban három indokra vezethető vissza. Na de mi is ez a három „rákfene”, van-e rá megoldás, és ha igen, hogyan kerülhetjük el, hogy ezek miatt véget érjen egy – másfelől abszolút funkcionális és egészséges – kapcsolat?

1. Amikor „kihűl” a távkapcsolat

Sokszor megesik, hogy egy (nem-LD) párkapcsolatban egy bizonyos idő után lankadnak azok a bizonyos szikrák, eloszlik a rózsaszín köd, és szépen lassan a páros azt veszi észre, hogy elhidegültek egymástól, már csak barátokként, „muszájból” léteznek a kapcsolatukban. Ilyenkor vagy szétválnak az útjaik, vagy irány a párterápia, esetleg a saját kezükbe veszik a dolgot, és lassan felfedezik, hogyan tudnának újból beleszeretni a másikba.

A kihűlés minden kapcsolatban egy természetes folyamat, nagyon ritkán hallunk olyasmit, hogy valakik harminc-negyven-ötven év elteltével is ugyanolyan lángolva szeretik egymást, mint a kapcsolatuk legelején. Elkerülhetetlen hát, hogy egy idő után csillapodjon a szenvedély, és a szuperdrága, szupercsinos, szupervadonatúj kabát asszociációja helyett a párunkból az a régi pulóver lesz, amit akkor veszünk magunkra, mikor otthon bekuckózunk, hogy átmelegedjünk, hogy (újra) biztonságban érezhessük magunkat. Elcsépelt hasonlat ugyan, szerintem mégis nagyon szép a gondolat, hogy a párunk egy idő után már nem a csillogó újdonságot fogja számunkra jelenteni, hanem az otthon melegét és biztonságát. Igaz, nem lesz már feltétlenül olyan izgalmas és új, de sok embernek egy idő után már nem a kaland és az izgalom fog kelleni, hanem az otthonosság érzése, a hétköznapok megnyugtató egyszerűsége és folytonossága.

Na de mit tegyünk, ha ez a pillanat egy távkapcsolatban következik be? Mi van akkor, ha megkopott az újdonság, ha kihűlt a kapcsolat, ha a párunkat már nem a szerelmünknek, hanem a barátunknak érzékeljük? Érdekes módon a megoldás ebben az esetben is gyakorlatilag ugyanaz, mint a nem-távkapcsolatok esetében: vagyis, dolgozzunk rajta, hogy újra egymásba szerethessünk! Éreztessük a másikkal, hogy nem csak „haverként”, de partnerként tekintünk rá, apró gesztusokkal, egy, a postán feladott „szeretetcsomaggal”, egy kedves-romantikus e-maillel, bármivel, amivel eloszlathatjuk a „mi van, ha már csak barátként tekint rám”-kételyt. Ha kevésbé vagytok szégyellősek, de legalábbis nem vagytok ellene az ilyesfajta dolgoknak, mostanában egyre több cég és webshop ajánl különféle „long distance-szexjátékokat”, vannak erre appok, de akár egy nagyon egyszerű videochatelést is fel lehet dobni, nem is beszélve a sextingről vagy a telefonszexről. Első olvasásra és belegondolásra persze furcsán és arcpirítóan hangozhatnak ezek a dolgok, de ha megbíztok egymásban, és szeretnétek felfedezni a kapcsolatotoknak ezt az oldalát is, akkor hajrá neki ezerrel, millió és egy lehetőség közül választhattok, és ez kettőtökön kívül úgysem tartozik senki másra.

• Amikor kilátástalannak tűnik a helyzet

Sajnos megesik, hogy két olyan ember szeret egymásba, akik egyrészt a világ két felén élnek, másrészt nem nagyon látják a fényt az alagút végén, vagyis szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaha képesek lesznek egy térben és időben élni.

Ide tartozik például, ha két olyan emberről beszélünk, akik frissen kezdték az (nem éppen egy-két éves) egyetemi képzést, vagy mondjuk olyan szakon tanulnak/végeztek, amit más országban nem feltétlenül tudnának hasznosítani, esetleg ha két (kis)gyerekes emberről beszélünk, illetve ha az egyik fél éppen egy bonyolult válás elején/kellős közepén tart, és fogalma sincs róla, mikor lesz vége, vége lesz-e valaha a procedúrának.

Ez talán a legkeményebb szituáció, amire nem létezik száz százalékos hatékonyságú recept. Az élet csupa meglepetés, a szerelem pedig vak, és mi egyiket sem tudjuk irányítani.

Van az úgy, amikor ebben a helyzetben, hiába fáj, hiába ezt akarja a két fél a legkevésbé, valóban a szakítás tűnik a legkisebb rossznak. Ezt a párosnak kell eldöntenie és megbeszélnie hideg fejjel, praktikusan, ha tanácsolhatom, akkor valamikor a kapcsolat elején. Egyszer el kell jönnie annak a pillanatnak, hogy le kell ülni és bele kell gondolni, van-e esély és mekkora és mikor arra, hogy a két fél bezárja a távolságot. Jobb esetben ez belátható időn belül lehetséges, legyen az akár egy év vagy négy, de az ember előre látja, hogy igen, a gyereke fél éven belül másik városban/országban tanul tovább, így ő is el fog költözni otthonról, vagy igen, három év múlva az egyik fél lediplomázik egy olyan szakon, amivel aztán a párja országában/városában is el tud boldogulni, vagy igen, talált egy olyan állást, ami lehetővé teszi az összeköltözést.

Ez pedig igen kemény munkát, és hihetetlen elkötelezettséget jelent. Nem azt mondom, hogy az első szeretlek kimondása vagy a kapcsolat megerősítése után rögtön egy nappal el kell kezdeni gondolkodni azon, hogyan lehetne bezárni a távolságot, de ha mindkét fél magában végiggondolta és egymással is megbeszélte, miszerint kerül, amibe kerül, szeretnének együtt lenni, lehetőleg mihamarabb és minél hosszabb ideig, akkor érdemes elkezdeni különféle lehetőségek után kutatni. Természetesen, rizikó itt is van, megeshet, hogy még az összeköltözés előtt szakít a pár, esetleg néhány héttel vagy hónappal azután. Viszont hosszú-hosszú éveket várni, évi egy-két találkozással, arra, hogy azután kiderüljön: gyakorlatilag lehetetlen volna megoldani az összebútorozást, nem csupán időpocsékolás, de kegyetlenül fájdalmas is. (Persze, jó tanulópénz, de azért no.)

Nem egyszerű, tudom, így is beüthet a krach, így is történhet bármi, de ha a két fél letisztázza önmagában és a másikkal is, hogy komolyan gondolja ezt a kapcsolatot és szeretné, ha a távolságnak egyszer csak vége szakadna, és szeretne ezzel tervezni, akkor érdemes lehet erőfeszítést tenni az ügy előremozdításának érdekében.

• Amikor a szülők ellenzik a kapcsolatot

Ez talán a legkevésbé fekete-fehér pont a listán, mert rengeteg tényező közrejátszhat a probléma miértjében és a megoldásában is. Például, itt van rögtön a két fél életkora, ami hellyel-közzel automatikusan vonja magával a kérdést, hogy mekkora beleszólása van (lehet) a szülőknek a gyerekük párkapcsolati kérdéseibe? Nem mindegy ugyanis, hogy valakinek tizenöt évesen mondják azt a szülei, hogy nem támogatják a kapcsolatát és nem szeretnék, hogyha ezt fenntartaná, vagy mondjuk huszonöt évesen. Nem mindegy, hogy az adott fél a szüleinél lakik-e (és ha igen, van-e egyébként lehetősége az önállósodásra) vagy nem, illetve a kultúra is szerepet játszhat ebben a kérdésben – hallottam már például olyan esetről, ahol a srác családja/kultúrája a szülők által elrendezett házasságot preferálta, és igen nagy volt a nyomás, hogy az említett férfi a szívét (és az ő általa választott nőt) kövesse, ezáltal elszakadva a családjától, vagy szakítson a barátnőjével, hogy tiszteletben tartsa a hagyományokat és a családját.

Összességében azonban, bármilyen komplex is legyen a szituáció, nem megoldhatatlan, és van néhány tanács, tipp, nevezzük akárhogyan, ami általánosságban működhet.

Először is, ne hamarkodjuk el a dolgokat. Kerüljünk tisztába a saját érzéseinkkel, majd a párunkéval, derüljön ki világosan, hogy komolyan gondoljuk-e és igazán akarjuk-e, akár neki is kezdhetünk a tervezési folyamatnak azzal kapcsolatban, hogyan lehetne minél előbb bezárni a távolságot. Ha ezek megvannak, akkor üljünk le, és avassuk be a családot, szülőket abba, hogy mi is folyik jelenleg a szerelmi életünkben.

Fontos, hogy mindenképpen maradjunk józanok és földhözragadtak – tudom, milyen rohadt nehéz elhessegetni a rózsaszín ködöt és nem áradozni a párunkról, de minél komolyabb a hangnem, amit megütünk, minél határozottabbnak és átgondoltabbnak látszunk, annál kevésbé fogják a szüleink megkérdőjelezni a kapcsolat komolyságát. Osszunk meg velük minél több infót a párunkról (itt lehet egy kicsit jobban fényezni a dolgokat), ne féljünk elmondani nekik, hogy mit érzünk, ajánljuk fel a Skype-találkozás lehetőségét, és ha már a tervezési szakaszban járunk, meséljünk nekik arról, hogyan is gondoljuk mi ezt az egészet.

A lényeg tehát: maradjunk higgadtak és legyünk nagyon nyitottak ezzel kapcsolatban. Hiába lesz egyre több és elfogadottabb a távkapcsolat, ahogy a távolság egyre kevésbé lesz leküzdhetetlen akadály, még mindig nem ez a „normális”, és természetes, hogy a szüleinknek millió kérdésük és fenntartásuk lesz ezzel kapcsolatban. Igen, nagyon idegesítő tud lenni, ha valaki már harminchatodjára teszi fel ugyanazt az öt-tíz kérdést, de a nyugodtság, a nyitottság és az összeszedettség nagyon nagy segítség lehet abban, hogy mihamarabb az elfogadás felé billentsük a mérleget.

Fontos továbbá azt is hangsúlyozni (lehetőleg nem „lecseszősen”, hanem finoman és diszkréten), hogy bárki bármit mond, ez akkor is a mi szerelmi életünk és a mi kapcsolatunk – vagyis végső soron a döntés és az utolsó szó azé a két emberé, aki a párkapcsolatban van. Ugyanakkor, azért hallgassuk meg az ellenvetéseket is – mert lehet, hogy csak annyi lesz, hogy „jaj, de olyan messze van”, „miért nem találtál közelebbit”, „mi van, ha szakítotok”, stb, de az is lehet, hogy amit te a rózsaszín köd miatt nem veszel észre, azt a környezeted igen, és érdemes lehet kicsit az ő szemüvegükön keresztül rápillantani a kapcsolatotokra (például, egy kívülálló jobban észre szokta venni, ha egy kapcsolat toxikus vagy nem kölcsönös, ha valami komolyabb baj van vele). Különbséget kell tenni a „túl messze van”-típusú kritika, és az „ezért meg ezért meg ezért gondolom, hogy ez nem egy egészséges kapcsolat”-típusú észrevétel között.

A végső szó azonban, mint említettem, a tiéd/tiétek, mert nem az édesanyád vagy az édesapád vagy a legjobb barátod/testvéred/papagájod randizik a pároddal, hanem te – és hát, a saját életéért végsősoron mindenki maga a felelős.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

https://ko-fi.com/usatohungary

(Mielőtt belevágunk, random fontos infó: mivel vége a nyárnak és vége az elmúlt hónapok káoszának, ezennel én is visszatérek a heti, csütörtöki posztoláshoz (igen, tudom, hogy ma szerda van, a jövő héttől áll vissza a rend) – elvégre mi más dolga lehet egy harmadéves egyetemistának, mint a párkapcsolatáról blogolni az interneteken?)

Két év nagy idő egy párkapcsolatban, főleg, ha kétszer háromszázhatvanöt nap alatt háromszor annyi dolog és esemény történt veletek, mint amit más párok csak később vagy akár egyáltalán nem tapasztalnak meg. És hogy mi ketten miben változtunk az elmúlt két év alatt? Összegyűjtöttem rá tizenkét példát, melyek nem mindig tükrözik teljesen, szó szerint hűen a valóságot, de egész jó képet adnak arról, hogyan változik és alakul egy kapcsolat a hónapok, évek során:

Első hónap:

„Szerelmem, nem töltenénk inkább csak kettesben ezt a mai estét?”

„Persze, édes, majd játszunk máskor a haverokkal, most Te vagy a legfontosabb!”

Második év:

„Mondd csak, szívem, nem ér rá esetleg valamelyik haverod játszani veled ma este?”

Első hónap:

„Nézd, édesem, csináltam neked rántottát szalonnával, főztem friss kávét, és még a zsömle se hűlt ki, amit hajnalban hoztam neked a pékségből!”

Második év:

„Hát… akkor, asszem, kenek magamnak egy zsíros kenyeret.”

„Jól hangzik, kenjél már egyet nekem is!”

Első hónap:

„Ezt ma én fizetem, kicsim.”

„Köszönöm, szívem, milyen kedves tőled!”

Második év:

„Én csak egy nyomorult presszókávét rendeltem, úgyhogy ki nem fizetem a duplacsokis lattés lóf*szodat a sütivel, majd fizeted te!”

Első hónap:

„De szigorúan hagyma nélkül kérem, ma még szeretném megcsókolni az én gyönyörű és csodálatos barátnőmet!”

Második év:

*férfi betol egy aluljárós giroszt hagyma-csípőssel*

*nő betol egy aluljárós giroszt hagyma-csípőssel*

*csók*

Első hónap:

„Ha nem hozhatom a páromat, akkor sajnálom, de nem tudok ott lenni ezen a programon!”

Második év:

„Képzeld, holnap házibuli lesz Erzsiéknél, és engem is meghívtak.”

„Jól hangzik, én is jöhe…?”

„NEM.”

Első hónap:

„Hát… az a helyzet, hogy nekem is ki kell mennem, de menj csak te, én vissza tudom tartani.”

Második év:

*WWE-s pankrátorokat megszégyenítő bunyó a vécére elsőként bejutás jogáért*

Első hónap:

*a nő/férfi által házilag készített fancy vacsora, gyertyák, minőségi alkohol, dögös fehérnemű, szex*

„A tökéletes randi!”

Második év:

*macinaci, Lafiesta, rendelt pizza, Star Wars összebújva*

„A tökéletes randi!”

Első hónap:

„Nézd, szívem, ezt a gyönyörű karkötőt és a virágcsokrot neked hoztam, mert pontosan fél év múlva lesz a névnapod, és ezt meg kell ünnepelni!”

Második év:

„Miért nézel ilyen csúnyán? Mi, mit felejtettem el? Hogyhogy milyen nap volt tegnap, hát szombat! Mittudomén, évfordulónk volt?”

„Tegnap volt a születésnapom, te paraszt!”

Első hónap:

„Te csak maradj, majd én elmosogatok, megfőzök, kitakarítok, bevásárolok, nem akarom, hogy megerőltesd magad!”

Második év:

„Hát… el kéne már mosogatni… szemét is bűzlik… vásárolni se ártana… meg a padlót is fel kellene mosni… … SZÍVEM!”

Első hónap:

„Olyan seggfej tudsz lenni néha!”

Második év:

„Seggfej vagy, de az én seggfejem!”

Első hónap:

*nő előpenderül a hálószobából, ahol addig négy órát töltött, cserébe most úgy néz ki, mint Angelina Jolie fénykorában*

„Azta, hogy te milyen csinos vagy!”

Második év:

„Már tíz perce bámulod a hülye fejemet, elárulnád végre, hogy miért? Van rajtam valami, vagy mi?”

„Van neked fogalmad róla, milyen gyönyörű a szemed?”

Első hónap:

„Valami nagyon fontosat kell mondanom neked. Huh. Szóval, az a helyzet, hogy… te vagy nekem a legfontosabb az egész világon. Te vagy a fény az éjszakában. És én nagyon szeretlek.”

Második év:

„Oké, elhúztam a belem, még a végén bezár a kisbolt.”

*férfi fel se néz a laptopjából*: „Oké, siess haza, szeretlek!”

„Csak a teszkóig megyek, te dinka. De azért sietek, én is szeretlek.”

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary

https://ko-fi.com/usatohungary

Rövid válasz: inkább ne próbáld meg, költözzön inkább a barátnőd/barátod hozzád.

Egészen addig, amíg bele nem csöppentünk előbb a tartózkodási kérelem-igénylésbe, majd ennek a kérelemnek a meghosszabbításáért való igénylés folyamatába, szentül hittem, hogy még M járt jobban, amikor ő költözött Magyarországra, és nem én próbáltam kimenni hozzá az Államokba. Akkoriban azt hittem (főleg így mostanában, a Trump-elnökség és az ő „ne gyertek többen ide külföldről”-politikája fényében), az USA-ban letelepedni, kártyát kapni, majd később állampolgárságra vagy tartós tartózkodási engedélyre cserélni azt, a legnehezebb.

Aztán elkezdődött a sohavégetnemérős procedúra, és valamelyik délelőtt, ahogyan hazafelé sétáltunk (azon a héten már harmadjára, ha jól emlékszem) az iskolából, két dolgot jegyeztem meg csak úgy magunk között:

– jobban jártunk volna, és még gyorsabb is lett volna, ha én költözöm inkább Texasba

– a tény, hogy eleve nagyjából miattam van itt, és még ezek után se fordult meg a fejében, hogy hagyja az egészet a francba, és hazaköltözik, a világ legjobb fej fiújává teszi (de most őszintén, lányok/asszonyok… mutassatok nekem egy jobb barátot/férjet! Na ugye)

És hogy hogyan is kezdődött, mik is a főbb lépések, hogyan is néz ki ez az egész őrült kavarodás, aminek a végén (remélhetőleg) a külföldi személy egy egy évre szóló tartózkodási engedéllyel gazdagodik?

Az egész februárban kezdődött. Mi (vagyis főleg M) némi előnnyel indultunk azokkal szemben, akik mindenféle biztosíték nélkül „csak úgy szerencsét próbálni” jöttek az országba, mint a szegénylegény a népmesében (ironikus amúgy, pont a mi népmeséink népszerűsítik a szerencsét próbálást más királyságokban, miközben a mesén túl, a magyar valóságban ez egy olyan folyamat, ami rögtön elvenné a fent említett szegény legény kedvét…): neki ugyanis volt a kezében egy vagy két (munka)szerződés (egy az iskolával, egy a szervezettel, amin keresztül idejött), és a bevándorlási hivatalban két konszolidált megjelenésű, felnőtt, magyar pártfogó-kísérő (na meg én, a kis magyar barátnő, ami ugyan nem nyom sokat a latban gyűrű és papír nélkül, de azért én is ott voltam, na).

Ha ott és akkor, vagyis februárban a pesti bevándorlási hivatalban vége lett volna a dolognak, akkor még azt mondanám: semmi extra, egészen könnyű menet volt. Ott volt M, az iskola igazgatója, vagyis a főnöke, a kontakt/tolmácsa (meg én), meg az összes minden papír, ami ilyenkor kellhet, vagyis:

– 1db útlevél, le nem járt pecséttel

– szerződések (iskola és a szervezet)

– orvosi papírok, hogy munkaképes és egészséges

– erkölcsi bizonyítvány

– 4db igazolványkép

Ha jól emlékszem, nagyjából ennyi. Igaz, hogy hat órán keresztül várakoztunk, igaz, hogy amíg a néni mindent átnézett és kitöltetett és beszkennelt és még fene tudja, mit csinált, az is volt vagy másfél-két óra, de aki ismeri a magyar bürokráciát, az tudja, hogy ez egy átlag személyi-csináltatásnál is így működik, hát még tartózkodási engedélyes ügyeknél!

Mindenesetre ez ezt az egyetlen napot vette igénybe (plusz még előtte azt, amikor elzarándokoltunk az ország egyetlen, csak amerikaiaknak fenntartott orvosi központjába a fentebb említett papírokért), így hát azt tudom mondani: ez így egyáltalán nem volt vészes. Kaptunk ideiglenes engedélyt, majd hetek múlva megjött a „rendes kártya” is, amit június végéig használhatott.

Aztán elkezdett közeledni az a június vége. Akkor még nem foglalkoztunk vele, mert a koronavírus tombolásának köszönhetően egyrészt mindenkinek megvolt a maga baja, másrészt minden tartózkodási engedélyt meghosszabbítottak egy hónappal. A problémát tehát elnapoltuk, a szerencsét próbáló szegénylegény helyett most mindannyian Pató Pál urak lettünk.

Egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy július harminc az már gyakorlatilag csak három nap, de sem kérvényt nem nyújtottunk be, sem időpontot nem foglaltunk a meghosszabbítás ügyében a hivatalba, sem M új szerződése nincs kész, amire hivatkozhatnánk.

Itt megindultak a sűrű telefonálgatások, naponta láttuk vendégül a kontaktot, akivel együttes erővel próbáltuk megírni az új szerződést, és amikor ez végre elkészült, kaptunk egy telefont a főnöktől, hogy erre nem is volt szükség, tökéletesen megfelel a régi szerződés is, csak a dátumokat kell átírni. Jó.

Ez a régi szerződés azonban még nagyon sokáig nem készült el. Akinek kellett volna, az nem írta alá, akinek kellett volna, az nem nézte át, megint naponta jöttek-mentek a telefonok, hogy „na de történjen már valami!”, a harmincegyedike pedig már itt volt a sarkon – és mi, mint passzív résztvevői a folyamatnak, felváltva szidtunk mindenkit is, és gyakorlatilag megőrültünk, amiért semmit nem tudtunk tenni az ügy felgyorsítása érdekében (esküszöm, előjön némi poszttraumás stressz csak attól, hogy felidézem magamban írás közben ezt az időszakot).

Július harmincegyedike eljött, de, mint kiderült, semmi vész, mert augusztus 10-ig szól a meghosszabbítás. Vagyis, mindenki hátradőlhet, van még több, mint egy hetünk, ej ráérünk arra még. Lassan én magam tartottam ott, pedig nem vagyok egy stresszes ember, hogy ha a következő nap reggeléig nem történik semmi, személyesen megyek be az iskolába, a tankerületi irodába, vagy, a francba is, a Klikhez, ha kell, és vagy leüvöltöm mindenki fejét, vagy én hamisítom oda az aláírásokat.

Ez szerencsére nem történt meg, egyik reggel kaptuk a telefont (persze az összes ilyen telefon reggel 8 és fél 9 között érkezett, nehogy úgy érezzük, vakáción vagyunk és pihenhetünk egy kicsit): kész a szerződés, átnézték, aláírták, M jöjjön be, írja ő is alá. Bementünk, aláírtuk, aztán rákérdeztünk, hogy mi a következő lépés, mikor mehetünk már végre a hivatalba. Ja, nem kell menni a hivatalba, intézzük el online, úgy sokkal egyszerűbb!

Jó… elintéztük online. Cirka három órát vett igénybe, és én még életemben annyi papírt nem láttam, mint ott és akkor, amit egyesével be kellett szkennelni és fel kellett szépen tölteni. Ha nyolcvan kérdésre nem válaszoltunk, akkor egyre sem, volt olyan, ahol csak találomra jelöltünk be egy választ, mert fogalmunk sem volt, mit kéne mondani, de lényeg a lényeg – elkészült.

Sínen vagyunk, mondtam én. Lóf*szt, mondta a bürokrácia.

Néhány nappal később újabb telefon: be kéne jönni az iskolába még valami papírért, ugyanis kiderült, hogy az online kérvény kitöltésével elcseszett három óra gyakorlatilag felesleges volt – így is, úgy is be kell mennünk a hivatalba Pestre, hogy megerősítsük, valóban M nyújtotta be a kérelmeket, és hogy valami hozzáértővel a jelenlétünkben nézzük át, hogy minden megvan-e (legalábbis azt hiszem, ezen a ponton már annyira fáradt voltam, és annyira elegem volt, hogy néhány apróbb és kevésbé fontos részlet nem maradt meg).

Felhívtuk tehát az illetékes hölgyet, aki intézni szokta a többi magyarországi amerikai tanár bevándorlási ügyeit, aki készségesen foglalt nekünk időpontot múlt péntekre. A tizedikei határidő időközben semmissé vált, hiszen benyújtottuk a kérvényt, ám jött helyette új: ha tizennyolcadikáig nem intézzük el személyesen is, akkor viszont már nem lesz bocsánat, nem lesz kis haladék, nem lesz semmi, azon melegében el kell hagynia az országot. Csak semmi stressz, ugye? (Itt tudnám ajánlani a Nap is csillag című könyvet/filmet, aminek a középpontjában ugyan az ifjúsági romantikus szál áll, mint a legtöbb hasonló alkotásnál, a kitoloncolásról szóló mellékszálat és a kétségbeesetten rohangálós ügyintézést azonban teljes mértékben át tudtam érezni. Jó kis történet egyébként, ha valaki mondjuk szerette John Green műveit, vagy Nicola Yoon – az írónő – másik regényét, a Minden, mindent, neki ez is tetszeni fog. A tárgytól viszont ezzel kellően el is tértem, úgyhogy térjünk inkább vissza.)

Múlt csütörtök, újabb hívás. Sajnos nem lesz jó a péntek a hölgynek – az senkit nem érdekelt, hogy ő eredetileg nem is csatlakozott volna a kettősünkhöz, mert a megbeszéltek alapján ezt én intéztem volna M-el –, tegyük át hétfőre… ami azonban 17-e volt, tehát gyakorlatilag az utolsó utáni pillanat.

Szerintem soha nem leszek képes megfelelően szavakba önteni, hogyan telt a 15-16-i hétvégénk. Ha annyit mondok, hogy „full stresszben”, még az sem tudja megközelíteni a valóságot. Nem mondom, én is szeretek kockáztatni, és én is szeretek el-elhalogatni dolgokat, és egészen eddig azt hittem, nálam ráérősebb ember a világon nincs. Na, hát tévedtem. Egy ennyire fajsúlyos dolognál viszont még az én „Pató Pálságom” is képes gatyába rázni magát… na mindegy, ha így intézték, hát így intézték. Vettünk egy nagy levegőt, és még egyszer, utoljára megbíztunk bennük.

Azt, hogy egészen pontosan mi történt hétfőn a hivatalban 11 és 12 óra között, őszintén megvallva nem tudom – nekem aznap már jelenésem volt a családomnál, és bár abszolút rugalmasan kezelték volna, ha csak a mindenféle ügyintézés után csatlakozom hozzájuk, a saját mentális épségem érdekében úgy döntöttem: M jó kezekben lesz, ezt már ketten is el tudják intézni, csak annyit kötöttem a lelkére, hogy írjon/hívjon, ha végeztek, és csak annyit mondjon, hogy minden oké-e.

Tizenkettő után pár perccel pittyent a telefonom: minden oké, végeztek, nem volt semmi extra, kapott egy ideiglenes kártyát, a rendeset meg majd postán küldik, és az egy évig most jó lesz. Én pedig leültem a kanapéra, belegondoltam, hogy erre a nyomorult információra vártunk mindketten egy hónapon keresztül, és a megkönnyebbüléstől, valamint a távozó stressztől gyakorlatilag majdnem elsírtam magam.

Hát így. Visszagondolva, visszaolvasva talán nem tűnik nagy was-ist-dasnak, de átélni, benne lenni, szorongani, „biztosmindenmegvane”, „biztosmindenjólvankitöltve”, „biztosmindenaláleszírvaidőre”, „biztoshogyegyáltalánmegadjáknekiazengedélyt”… na, ez nem volt egy sétagalopp, se mentális, se fizikai értelemben. Most pedig melegen ajánlom minden érintettnek, hogy eszükbe se jusson (délelőtt tíz előtt, de lehetőleg egyáltalán, semmikor) hasonló témával felhívni engem jövő év júliusa előtt…

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary

A szokásos három heti együttlétet újabb három külön töltött hét követte – ahogyan az már mifelénk szokásos volt. Ebből a három hétből kettőt pedig a családommal töltöttem, a Velencei-tavi nyaralónkban, mint minden évben. És hogy ez miért kiemelendő, ha egyébként se a „három hét itt, három hét ott”, sem pedig a kéthetes tóparti nyaralás semmi különleges?

Éppen azért, mert ez a két dolog eddig még sosem történt meg egyszerre.

Az első külön töltött egy hét éppen elég volt ahhoz, hogy elkezdjük kellően hiányolni a másikat, illetve, hogy kezdjük elfelejteni, milyen is volt, amikor non-stop együtt voltunk. Tudom, mindez „borzasztó tragikusan” hangzik, de ha belegondolsz, neked is furcsa, hogy miután elég időd volt beleszokni egyfajta életmódba, életritmusba, akár egy hét, sőt, pár nap is elég, hogy – miután kiszakítottak téged a megszokottból és áttettek egy kompletten másikba – elfelejtsd, milyen volt nem így lenni, és hogy kicsit azért visszasírd.

És akkor a második héten fogtuk a telepakolt bőröndöket, sporttáskákat, szatyrokat, amikbe két heti helyett gyakorlatilag két évre elegendő cuccot pakoltunk (ahogy az nálunk lenni szokott), és a júliusi forróságban leautóztunk a tóhoz. Engem pedig olyan elemi erővel kólintott fejbe a „dezsavű”, hogy csak na.

Ugyanis, a körülmények és a sors mesterkedései folytán úgy alakult, hogy pontosan egy évvel azelőtt voltam utoljára a nyaralóban, ugyanígy a családommal, ugyanígy két hétre, júliusban, ugyanazokkal a programtervekkel, napirenddel, érzésekkel – és ugyanígy M nélkül. Hirtelen úgy éreztem, mintha megint 2019 júliusa lenne (kivéve a boltban szigorúan maszkban császkáló embereket), mintha mi ketten még mindig a Texas-Magyarország távkapcsolatban lettünk volna, mintha sosem találkoztunk volna élőben, mintha a viszontlátás megint csak hónapok múlva következne be. Gyakorlatilag és röviden kifejezve olyan érzés volt, mintha az elmúlt fél év meg sem történt volna.

Ijesztő érzés volt, nem tagadom. Az első napok borzasztóan kényelmetlenül teltek. Azt vettem észre ugyanis, hogy pontosan úgy (hacsak nem rosszabbul) viselem és viselkedem, mint múlt nyáron: állandóan a telefonomat és az üzeneteimet lesem, kiborulok, ha nem tudunk mindennap telefonálni, késő éjjelig ébren maradok, csak hogy még egy kicsit beszélhessünk, és az, hogy nyár van és harminc fok és tó és medence és család, egyáltalán nem jutott el a tudatomig. Szinte mondhatjuk, hogy a múltban éltem, és őszintén nem tudom, miért volt ez a külön töltött három (vagyis gyakorlatilag kettő) hét más, mint az előzőek. Talán tényleg a durva déjá vu miatt, talán mert most az egyszer elfoglalt voltam (vagy legalábbis a családom próbált elfoglalni), így kevesebb volt az esélye, hogy egyszerre érünk rá, talán csak igazából az összes külön töltött időszak így néz ki, csak az idő megszépíti az emlékeket, gőzöm sincs. Mindenesetre így történt.

Ennek a delíriumos őrületnek az első hét vége vetett véget, amikor is a szobámban kuksoltam az ágyamon, kezemben a telefonnal, tök feleslegesen, mert délelőtt tíz volt, és M még bőven aludt, amikor villámcsapásszerűen jött a felismerés: jézusom, mi a francot művelek? A rádöbbenést követte az elszörnyedés, azt pedig a sárga földig szégyellés.

Mert úgy viselkedtem, mintha tavaly nyár lenne. Mert úgy viselkedtem, mintha nem látnám már így is havonta, és mintha nem találkoztam volna vele egyébként a nyaralás végén megint. Mert ő volt az egyetlen, akit a szemem és az agyam befogadott, aki körül forgott minden, és én egy pillanatra sem emeltem volna fel a fejem, hogy rájöjjek, ennek most rohadtul nem így kéne lennie.

Elszégyelltem magam, mert itt voltam, a Velencei-tónál, egy nagykertes házban, medencével, a tóval, a biciklimmel – a családommal, akiktől ezúton is elnézést kérek az első hétért. Ahelyett, hogy úgy fogtam volna fel, mint egy vakációt a szüleimmel és a testvéreimmel, akiket amúgy sem látok túl gyakran, inkább saját magamat és a múltat helyeztem a középpontba. Ez pedig veszélyes dolog. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, félretettem a telefonomat, és felnéztem. És biciklizni mentem, és olvastam, és csúnyán kikaptam pókerben az édesanyámtól, és a nővéremmel megnéztük a Mr. és Mrs. Smith-t, és szalonnát sütöttünk, és nyaraltunk. És igen, éjjelente üzengettünk, és néha azért rá-ránéztem a telefonomra napközben, és nyilván nem száz százalékban volt idilli ez a hét, de az én hozzáállásom lényegesen javult.

És hogy miért mondom ezt el? Azért, mert nem lehet eleget hangsúlyozni: mindegy, hogy a párkapcsolatod távkapcsolat vagy nem, mindegy, hogy milyen sűrűn találkoztok, hogy mennyi időt tölthettek együtt – azt sose felejtsétek el, hogy ti nem csak úgy léteztek, mint egy páros egyik fele. Ti nem a párkapcsolatotok vagytok, hanem egy-egy egész emberek, akik összejöttek egy másik egész emberrel, mert szeretik egymást. De szeretni nem csak a párunkat lehet, törődni nem csak velük szabad, és nem kéne, hogy ez az egy ember legyen a világ közepe. Ha együtt vagytok, toljátok neki ezerrel, hajrá! És ha nem vagytok együtt, mert mondjuk dolgoztok, barátokkal vagytok vagy a családdal nyaraltok, akkor pedig azt csináljátok teljes erőbedobással. A másik úgysem megy el, és bár tudom, hogy nehéz, de ezek a szünetek éppen arra tökéletesek, hogy az ember ne veszítse el a józan eszét. Az pedig sosem árt.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary

(Ahogy keresgéltem a korábbi jegyzeteimben/fáljaimban, egyszer csak a kezembe akadt ez a “kifakadás”. Jellemző rám, és szerintem a legtöbb olyan emberre, aki az érzelmeit legjobban egy bizonyos művészeti ággal tudja kifejezni, hogy az erős érzelmekből nem ritkán valamiféle “művészi” iromány születik. Ez is valami olyasmi. Hirtelen felindulásból írtam, emlékszem, november volt és vasárnap és eső, és a távkapcsolatok hullámhegy-hullámvölgy kombójából éppen egy elég mély hullámvölgyében voltam érzelmileg. Minden szürke volt és sötét, szenvedtem, hiányzott M, rettentő soknak tűnt ez a januárig hátralévő idő, és bár egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy hagyom inkább az egészet a francba, épp egy olyasfajta, valós fájdalmat éltem meg, amit egyszerű szavakkal nem is lehet elmagyarázni egy “nem-távkapcsolatban” élő valakinek. Úgyhogy, szenvedésem enyhítendő, pontosan azt csináltam, amit ilyenkor mindig: írni kezdtem. És ez lett belőle. Nem egy Oscar Wilde-mű, nem ezért fogok irodalmi Nobelt kapni, de annyit tiszta szívvel el tudok róla mondani, hogy őszinte. Nagyon. Íme:

Jó előre szólok, hogy sírni fogsz. Valószínűleg sokat. Senki nem fogja érteni, és mindenki azt fogja gondolni, hogy miatta sírsz, mert bántott, mert nem törődik veled, mert átvert, mert a férfiak mind egyformák. És neked újra és újra el kell magyaráznod, hogy nem azért sírsz, mert nem szeret eléggé, hanem épp ellenkezőleg, mert túlságosan szeret.

Aztán szenvedni fogsz. És amikor a szenvedés már odáig fajul, hogy képtelen leszel szavakba önteni őket, akkor kezdődik majd a sírás. Lesz olyan, hogy egész nap az ágyadban heversz, bámulod a plafont, és számolod a másodperceket órákon keresztül, és semmi. Csak a színtiszta kín hangjai a fejedben. Nem a kétely, nem a bizalmatlanság, nem az fog érdekelni, hogy kivel van és mit csinál, csak arra fogsz tudni gondolni, hogy bárkivel is van, bármiért, bárhol, bármikor, az nem te vagy. És ez nem féltékenység. Ez pusztán fájdalom.

Aztán várakozol. Vársz és vársz, mindig, egyszer-kétszer talán be is csavarodsz miatta, de nem adod fel, csak vársz, rendületlenül, te leszel Pénelopé és ő lesz a te Odüsszeuszod, aki tengerre szállt, és nem tudod, mikor tért vissza hozzád. Jönnek a kérők, számtalan, mindenki újra férjhez akar adni, mert ők, ó, a bolondok, azt hiszik, Odüsszeusz már rég odaveszett, de neked erős a hited és erős a szíved, és minden éjjel bontod a szőttest, hogy időt nyerj magadnak, hogy tovább tápláld a remény aprócska szikráját. Türelmes leszel. Megtanulsz türelmesnek lenni. Megtanulsz órákat várni néhány percért. Megtanulod, hogy a legkisebb dolgok jelentik majd a legtöbbet.

Aztán néha megrendül a hited, de ez nem olyan nagy baj. Vannak alkalmak, amikor el is kell bizonytalanodnod. Amikor meg kell kérdezned magadtól: jól teszem, hogy itt vagyok? Megéri ez nekem? Szeretem? Ezek azok a kérdések, amik akkor is jönnek, ha nem várod őket. De neked várnod kell rájuk, szembe kell nézned velük, és meg kell felelned őket. És akkor új erőre kapsz majd, és úgy érzed, újjászülettek az érzelmeid. A tűz, ha nem raksz rá gyújtóst, előbb-utóbb kialszik. Ha viszont gondosan őrzöd és táplálod, kitart majd, ameddig csak te akarod.

Aztán féltékeny is leszel. Őrülten. Nem rá, nem a környezetében élőkre, ez a féltékenység nem a bizalmatlanságból fakad. Ha körbenézel a világban, azt mondják, mindig olyan dolgokra bukkansz, amik a te életedből hiányoznak. Lesznek tehát napok, amikor mindenben és mindenkiben a hiányát látod majd. Mindenfelé ölelkező szerelmeseket látsz, boldog házaspárokat, újraegyesülő társakat. És ilyenkor te is csak rá tudsz gondolni, és már vennéd is elő a telefonod, hogy felhívd, hogy elmeséld, de nem mindig teheted. És olyankor csak még inkább beléd hasít a hiánya.

Persze, néhány jó dolgot is megtapasztalsz. Megtanulod észrevenni a legapróbb dolgokat. Hogy már megint hajnalban kelt, hogy beszélhessen veled egy órácskát. A hangja lüktetése lesz a kedvenc szimfóniád. A szeme zöldje, a haja napszítta barnasága, az arca íve, mint a legtökéletesebb műalkotás. Odafigyeltek egymásra. Ő tudja majd, hogy mit akarsz, mitől félsz, miről álmodsz. Te tudni fogod, mikor boldog, miért szomorú, mi nyomasztja. Megtanultok olvasni egymásban, úgy, ahogy soha, senki nem fog bennetek. A szavak lesznek a ti menedéketek, és minden apró rebbenés, minden másodperc, minden szívdobbanás az életet jelenti majd.

És megtanulsz szeretni. Őszintén, igazán, tiszta szívből szeretni. És persze bolond leszel, a világ bolondja. Mert aki képes órákat várni egyetlen percre, aki képes abban a pillanatban mindent eldobni, amikor szükség van rá, aki képes minden nap úgy felkelni, hogy még mindig szeret, akinek a szíve tízezer kilométerre a testétől dobog, aki csak ül, vár és remél, minden nap, minden órában, az ne mondja nekem, hogy nem bolond. Igaz, aki viszont nem bolond, az ne is mondja, hogy szerelmes.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary