Egy előző posztban már megénekeltem, mennyire büszke pesti lány vagyok. Aztán jött ez a hét, amikor minivakáció gyanánt Ceglédről felvonatoztunk Budapestre, hogy végre M is láthassa, mennyire más, mennyivel szebb, mennyivel életigenlőbb a főváros júniusban, mint januárban. Voltak bejáratott kedvenc helyek (például a szusibár a Blahán vagy a My Little Melbourne nevű icipici kávézó, ahol többek között pedig az ország, de legalábbis a város legfinomabb kakaós csigája kapható), és persze a kihagyhatatlan újak (Szimpla, Margitsziget, Lánchíd, úgy a komplett Deák tér környéke). Nekem pedig rá kellett jöjjek, hogy

1. brutálisan régen jártam utoljára Budapesten, a belvárosban, azokon a helyeken, amik nem estek bele az otthon-egyetem-Blaha/Wesselényi szentháromságba
2. valójában egészen eddig a napig nem voltam igazán, szívből büszke pesti.

Ehhez pedig csak annyi kellett, hogy egy-egy kellemesen meleg, szép, nyári délutánon egyszerre legyek idegenvezető és turista. Hogy kinyíljon a szemem, meglássam a várost úgy, mintha először járnék benne, de közben megnyugtatóan ismerős terepen jártam – az otthonom volt, az enyém, beszéltem a nyelvét, ismertem a történelmét, tudtam az apró kis titkait és mégis, valaki mással járni végig az ezerszer elkoptatott utakat, valakivel, akinek ez nem az otthon, de az újdonság varázsa egyszerre töltött el egy házigazda büszkeségével és segített újra rácsodálkozni erre a városra.

Rácsodálkozni, igen, mert ha belegondolunk, Budapest gyönyörű. Persze, mint minden egyes városnak a világ bármely szegletében, ennek is vannak csúnyább, elhagyatottabb, „sötétedés után paprikaspré és kiskés kötelező”-szerű területei, de önmagában van egy hangulata, egy magyarsága, egy ékszerdobozsága, egy „pestisége”, ha úgy tetszik, ami nem tárul fel egy átlagos hétköznapon.

Észrevettem ugyanis, hogy vannak olyan helyzetek, ahol egyszerűen képtelenség meglátni a szépet – és ez teljesen rendben van. Az ember szeme egy idő után még a legegzotikusabb szépséghez is hozzászokik, ha éveket töltenénk mondjuk Bali szikrázóan kék vizű partjain, Svájc „milkatehenes” hegy-völgyei között vagy az indiai bazárok sokszínű forgatagában, előbb vagy utóbb biztos, hogy eljön a pont, amikor az újdonság varázsát átveszi a köznapiság, és elkezdjük felfedezni a csodahelyek árnyoldalait is.

Itt és most jut eszembe például, csak a párhuzam kedvéért, hogy még januárban és késő este buszoztam hazafelé Budáról. Melóból jöttem, hullafáradt voltam, másnap reggel nyolcas aláírós szeminárium, hideg volt és – szokás szerint – dugó. A hídon rostokoltunk éppen, amikor az ablakon keresztül észrevettem a kivilágított Lánchidat és a narancssárgás lámpafénybe öltöztetett Budavárat. Hihetetlenül szép volt, persze csak így utólag visszagondolva, a kavargó hó, a vár, a híd, Budapest, egyszerűen egy olyan látvány tárult akkor a szemem elé, amiért a fotósok ölni tudnának, hogy megörökítsék. És én, amikor ezt megláttam, mire gondoltam? „A rohadt anyját annak az autósnak, aki megakasztja a forgalmat, hát soha a büdös életbe nem fogok hazaérni!” Ja, hogy Lánchíd, hogy vár, hogy fények, hogy hó? Hagyjuk már, ezt minden nap láthatom, kit érdekel? Megszoktam.

A következő emlékkép múlt hétre datálható. Jó, aláírom, a helyzet nem pontosan ugyanaz volt, de a látvány igen: Lánchíd, Vár, sötét és hó helyett ragyogó napsütés és harmincöt fok. Kettesben sétáltunk a hídon, alattunk a Duna, fölöttünk Budavár, körülöttünk Pest és Buda, és én kénytelen voltam megállni egy pillanatra, csak hogy körbenézhessek, hogy az emlékezetembe véshessem a látványt, hogy elcsodálkozhassam, mintha valami újdonságot látnék, és hogy rájöhessek: mennyire hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ez a város az otthonom.

Egyszerre turista és idegenvezető. Turista, mert egy olyan szemüvegen keresztül szemléltem a várost, mintha először látnám; mert olyan élvezettel vetettem bele magam a szín-, impulzus-és illatorgiába, mintha mezei utazó lennék, akinek a varázslat csak egy hétig tart; mert felfedeztem olyan helyeket, olyan érzéseket és élményeket, amiket soha azelőtt. Idegenvezető, mert olyan dolgokat mutathattam meg M-nek, amit valóban csak egy törzsgyökeres pesti ismerhet; mert beszéltem a nyelvet, a macskaköveket évtizedek óta az én lábam is koptatta és minden, ami szembejött, emlékek tárháza volt; mert beszéltem a kultúrát is, és amikor egy színezüst mercis majdnem elütött a zebrán, nem szemlesütve motyogtam bocsánatot és éreztem kétballábas turistának magam, hanem bátran, pestiesen odakiabáltam neki egy „vigyázzál már, te szerencsétlen”-t (természetesen csak miután meggyőződtem róla, hogy kellően eltávolodott tőlünk, és egyébként is fel vannak húzva az ablakok).

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary

Ha éppenséggel te magad nem is élsz éppen távkapcsolatban, az előfordulhat, hogy egy barátod, ismerősöd, családtagod, munkatársad viszont igen (vagy éppen frissen lépett be egybe/vallotta be azt neked). Ebben a posztban – más LD-párok segítségével – összegyűjtöttem a hét leggyakoribb kérdést és mondatot, amit – ha jó fej és támogató akarsz lenni a barátod / ismerősöd / családtagod / munkatársad felé – lehetőleg sose kérdezz meg tőlük vagy mondj nekik. Ezek egyrésze akarva-akaratlanul is elég sértőek tudnak lenni, illetve biztos, hogy nem te vagy az első, akitől megkapják, hiszen legyen mostanában a távkapcsolat akármilyen gyakori, még mindig vannak emberek, akik nem értik vagy nem értenek vele egyet, és ennek nagyon szívesen hangot is adnak minden adódó alkalommal. Természetesen, ha nem akarsz jó fej és támogató lenni, lelked rajta, és nyugodtan kételkedhetsz a távkapcsolat validitásában, működőképességében és értelmében, annyira viszont mégiscsak legyél bölcs, hogy ezeket inkább megtartod magadnak, és/vagy nem pont a távkapcsolatban élő valakid szemére hányod.

Side note: kérdezni egyébként abszolút ér! Ha nyitott vagy, és szeretnéd megérteni, hogyan képes valaki belemenni egy ilyen kapcsolatba, akkor kedvesen-kulturáltan kezdeményezhetsz beszélgetést a témáról, ebben az esetben mindegy, hogy a beszédpartnered hányadik alkalommal kapja meg az általad valószínűleg először feltett kérdéseket, nem fog elhajtani a búsba.

Íme tehát az átfogó lista:

1. Ez nem is igazi párkapcsolat. – Ha és amennyiben a partnered nem képzeletbeli, ismeritek egymást és mindketten kijelentitek (azonos időben), hogy szeretitek egymást, vagy legalábbis, hogy együtt jártok, akkor de, igen, ez egy valid, igazi párkapcsolat. Minden párkapcsolat az, ahol a felek megegyeztek ebben, egy harmadik személynek tehát nincs joga kijelenteni, hogy nem az. Másfelől, ilyet mondani egyszerűen bunkóság, és a tudatlanság és szűklátókörűség mintapéldája.
2. Ez nem fog működni. – Merem gondolni, hogy nem mindenki, aki ezzel jön, okleveles és hiteles jós, így tehát „te csak ne mondd meg nekem”, hogy mi működőképes és mi nem. Ilyenkor halkan megköszörülhetjük a torkunkat és jelezhetjük az adott személynek, aki ezt a szemünkre hányta, hogy (valószínűleg) neki is volt már nem-távkapcsolat párkapcsolata, ami nem működött, és nem a kilométerek miatt. Ha pedig aranyosak és türelmesek vagyunk ezzel az emberrel, akkor mosolyogva rámutathatunk azokra az (ex)távkapcsolatokra, amik igenis működtek/működnek.
3. Miért nem találsz inkább valakit közelebb? – És te miért nem találsz inkább valakit, akinek több pénze van, vagy magasabb, helyesebb, szőkébb vagy kék szeműbb? Azért, mert hiába van még kismillió más hím/nőstény mondjuk harminc kilométeren belül, nem hozzájuk vonzódom, nem beléjük vagyok szerelmes és nem velük akarok közös jövőt, hanem történetesen valakivel, akinek kicsit kevesebb a pénze, kicsit alacsonyabb, kicsit kevésbé helyes, vagy kicsit távolabb él.
4. Úgyis meg fog csalni. – Az önjelölt jósok másik kedvenc kijelentése. A Zsuzsinak is van pasija, aki történetesen a szomszéd utcában lakik, és mégis megcsalja őt. Na? Az, hogy valaki „megcsalós típus” vagy nem, nem a távolságtól függ. És ha már ezen a vonalon maradunk, ne menj férjhez/nősülj meg, mert egyszer úgyis elhagy. És ne egyél ma ebédet, mert minek, úgyis a vécében köt majd ki (már bocsánat).
5. Te választottad ezt, ne panaszkodj. – Nem hinném, hogy a panaszkodás (egy bizonyos szintig) ne lenne egészséges. Igen, mondhatjuk, hogy én „választottam” (bár egy csomó páros vitázna már ezzel a kijelentéssel is, előhúzva a „nem választhatod, kibe szeretsz bele” kártyát, ami szerintem javarészt jogos), de ez nem azt jelenti, hogy minden ízében tökéletes. Másfelől, te választottad, hogy egyetemre mész, úgyhogy ne panaszkodj a vizsgák miatt, és te választottad meg a munkahelyed, úgyhogy leszel szíves nem panaszkodni a túl sok meló vagy a paraszt főnök miatt. Na ugye…
6. Szóval igazából csak azért vagy vele és csinálod ezt, mert nem találtál jobbat/valójában nem is akarsz kapcsolatban lenni, és ez így a legegyszerűbb. – (Sóhajt.) Ez szimplán hülyeség. Egyrészt, ezzel gyakorlatilag nem is a párkapcsolatot kritizálod, hanem magát a személyt, aki párkapcsolatban él, és ezzel a mondattal nem csupán azt sugallod, hogy csúnya, de azt is, hogy mellé még lusta disznó is, ami aztán igazán nem szép. Köszönöm, van annyi önbizalmam, hogy elhiggyem, a szűk környezetemben is bárkit megkaphatok, így tehát „nincs szükségem” távkapcsolatra. Az a tény pedig, hogy valaki úgy is felkeltette a figyelmem és az érdeklődésem, hogy valakibe úgy is beleszerettem, hogy ezer-tízezer kilométerekre van tőlem, szerintem remekül bizonyítja, hogy ha nem is feltétlenül a legjobb (bár teszem hozzá az embernek mindig a párja a „legjobb”, hiszen többségében azért vannak együtt), de messze túl van a „nincs más” kategórián. A mondat másik változatához csak annyit fűznék hozzá, hogy ha nem akarnék párkapcsolatban lenni, akkor nem lennék. Egy távkapcsolat nagyobb „púp” tud lenni az ember hátán, mint egy nem-távkapcsolat, így hát ha a látszatért csinálnám, akkor biztos egy helybeli (valószínűleg meleg, hogy valóban minden „tehertől” megszabaduljak, amit egy látszatpasi ad) sráccal jönnék össze, hogy hirdethessem, „nyugi, nekem is van, látájtok?”.
7. Biztos csak a zöldkártyáért/állampolgárságért van veled. – Oké, azt elismerem, biztosan vannak ilyen emberek, akik hajlandóak valakivel összeházasodni a kártyáért/papírért (lásd a Nász-ajánlat című Sandra Bullock-filmet). Ha viszont te egy olyan országban élsz, ami „rosszabb”, vagy legalábbis sokkal kevésbé kívánatos, mint a párod lakóhelye, esetleg te tervezel hozzá költözni, vagy főleg nem egy-két hónapja vagytok csak együtt és úgy beszéltek az összeköltözésről/házasságról, hanem mondjuk évek óta, akkor ez a mondat egyre nagyobb butaságnak tűnik. Mert mondjuk egy amerikai mi a fenét csinálna egy magyar állampolgársággal (amit jelzem, nem lehet házasságért megkapni)? Ha én költöznék ki hozzá, akkor nyilván ugye én is csak a papírért vagyok vele…? És kérdem én, miért járnék valakivel évekig, házasság és összeköltözés nélkül? Ennyire azért semmilyen állampolgárság nem kellhet… (vagy ha igen, akkor nagyon ráérsz azt megszerezni, ergo tényleg nem feltétlenül szükséges).

Ezen a hét ponton kívül nyilván vannak még olyan kérdések vagy mondatok, amiket a távkapcsolatban élő párok nem szeretnek hallani, de ezek azok a legtöbbet hangoztatottak és legidegtépőbbek. Magamat ismétlem, kérdezni sosem baj, de légy nyitott és ne ítélkezz! Elvégre, ez is csak egy párkapcsolat, és azok távolság nélkül is annyi félék lehetnek… nem érdemes így hát egyiket sem kritizálni, amennyiben a két fél konszenzussal és örömmel él benne, ez legyen csak a kettejük dolga.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary, VAGY Spotify: USA To Hungary

Amióta – főleg a vírus miatti három hét itt/három hét ott sormintát követjük – gyakorlatilag együtt élünk, rengeteg időm van gondolkodni különböző filozofikus témákon; például azon, mit is jelent igazából felnőni, mivel jár és hogyan történik.

Életem első húsz évében otthon éltem, a családommal, apa, anya, három gyerek, vörösfülű ékszerteknős. Mindig volt fedél a fejem fölött, étel a tányéromon, zsebpénz (később melóval szerzett fizetés) a zsebemben, egy hely, ahol a napjaim nagy részét tölthettem (vagyis különféle iskolák), és úgy egyáltalán, nem nagyon éreztem szükségét felnőni. Persze, öregedtem, bölcsebb lettem, egyre nagyobb szabadságot kaptam és egy idő után magamnak kellett megtanulnom a saját időm és pénzem beosztani, de gyakorlatilag mégsem kellett felnőnöm. Nem nekem kellett elintézni a heti bevásárlást, csak a saját szórakozásomra „kellett” költenem, a lakásban egyedül a saját szobámat takarítottam (khm, már amikor és már ahogyan… jó, na, vicceltem), nem kellett törődnöm a kóbor pókokkal és egyéb roppantul félelmetes és vérszomjas bogarakkal, vagyis gyakorlatilag nem kellett önállósodnom. Ugyanakkor, hiába voltam tizennyolc, tizenkilenc, húsz éves „papíron felnőtt”, az „amíg az én kenyeremet eszed” elv alapján a családfőim által hozott szabályok rám is érvényesek voltak. Vagyis: este tizenegykor lámpaoltás, reggeli-ebéd-vacsora a többiekkel, amikor azt mondják, általam előre meghatározott időpontra otthon vagyok, betartom a családi napirendet és szabályokat, és aktív tagja vagyok a „lakóközösségnek”. Furcsa átmenet ez, papíron felnőtt, egyetemista, aki tudja mit csinál, döntéseket hoz, viseli a következményeket, büntethető de szabad és teljes jogú polgár, ugyanakkor mégiscsak gyerek, aki a szüleivel lakik, azok szabályai szerint él, és nem kell azon aggódnia, mikor fog elfogyni a kaja a hűtőből.

Mielőtt megtapasztaltam volna egy másfajta, valóban felnőtt életmódot, jó kamasz (később jó fiatal felnőtt) módjára csak a szabályok értelmetlenségére tudtam koncentrálni, és nem átallottam szidni őket. A francért kell minden este tizenegykor aludnom, amikor nem vagyok fáradt, miért kell reggelizni, miért adjak életjelet óránként, ha kimaradok, miért nem ihatok meg egy pohár bort a vacsora mellé, stb.

Aztán úgy alakult, hogy három hetekre kikerültem/kikerülök a szabályok, de ugyanakkor a védőháló alól is. Furcsa érzés volt, amikor először „magamra lettem hagyva”, amikor a házon már nem a szüleimmel és a testvéreimmel, de a korombeli párommal kellett osztozkodni, amikor nem volt már senki, aki helyettem mondja meg, mit csináljak – vagyis fel kellett nőnöm és magamnak kellett megalkotni a szabályokat, amiket azelőtt a szüleim hoztak.

Felesleges talán kiemelnem, hogy az első alkalom teljes káoszba fulladt: koleszkaján éltünk, amit sose előre vettünk meg, mindig aznap, hajnalban dőltünk ki és délben keltünk, ha akartuk, kimaradtunk, ha akartuk, kihagytuk a reggelit, egymásra voltunk utalva, két lázadó fiatal – és imádtuk.

A felnőtt lét tehát a szabadságot jelenti, gondoltuk akkor. A döntés szabadságát. És ez igaz. Részben.

Aztán nagyon gyorsan rájöttünk, hogy mégiscsak kellenek azok a nyavalyás szabályok. Hogy bár ehetünk minden este étteremben, hosszú távon a pénztárcánk fogja bánni; hamar megtanultuk megbecsülni a pénzt, és inkább választottuk a májkrémes kenyeret, mint a sokkal finomabb, de sokkal drágább és hosszú távon csak hizlaló és gyakran „nehéz” éttermi kosztot. Persze, megvan annak a szabadsága, hogy hajnali háromig ébren lehetünk, de másnap akkor nem kelünk fel dél előtt, vagyis elcsesztünk egy fél napot. Igen, ehetünk jégkrémet reggelire – de egyrészt minek, amikor a rántotta sokkal jobb, másrészt igenis a reggeli-ebéd-vacsora rendszere megnyugtatóan, biztonságosan monoton és sokkal egészségesebb. Megtanultuk, hogy takarítani márpedig meló, ugyanakkor sokkal jobb tiszta környezetben élni. Megtanultuk, hogy a pókokkal nekünk kell elbánni, mert senki más nem teszi meg helyettünk. Hogy jobb és gazdaságosabb előre bevásárolni, hogy nem érdemes kimaradni minden este, és hogy a felnőttek mégiscsak jól teszik, hogy „unalmas” életet élnek, mert az izgalom hosszú távon úgyis elmúlik, már nem lesz buli jégkrémet reggelizni vagy hajnalig bulizni mindennap, hogy magunknak és egymásnak is csak jót teszünk azzal, ha kialakítunk egy napi rutint és szabályrendszert.

Felnőni így hát felelősséggel jár: megtanulunk gondoskodni magunkról és egymásról.

Szabadság és felelősség – talán ez a két kulcsszó. A legfontosabb, amire rájöttem „független felnőtt” nőként, hogy a szabályok nem feltétlenül korlátok, éppen ellenkezőleg: megadatott nekünk az a szabadság, hogy mi magunk alakíthassunk ki szabályokat. És ha a saját szabályaink és korlátaink szerint élünk, már nem érezzük tehernek vagy aranykalitkának ezeket, hanem sokkal jobban megbecsüljük a létezésüket. Így válunk, tizenhat, huszonhat vagy harminchat éves korunkban, valódi felnőttekké.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary

Valamelyik este egyszer csak egymás gyerekkoráról kezdtünk el beszélgetni. Előkerültek a kiskori képek, amik egyszerre voltak „eszméletlenül cukik” és „iszonyat gázak”, beszélgettünk ovis élményekről, kinél milyen volt az általános iskolai rendszer, mely tanárokat szerettük, melyeket utáltuk és melyekről jöttünk rá később, hogy bár szigorúak voltak, de valójában atomjófejek. Elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után felmerüljenek a nem-is-olyan-régi (én kettő, M pedig négy éve hagytuk ott a közoktatást) gimis emlékek, és ez egyszerre rémisztett meg és ejtett gondolkodóba.

Azelőtt is láttam már róla gimnázium-korabeli fotókat, láttam a gimis korában írt Facebook- és Instagram-posztjait (nem, nem vagyok sztalker, esküszöm), de sok minden azért nem jött át az akkori személyiségéből – így hát azt hittem, nem különbözött sokban a mostanitól. Akkoriban eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha egy gimnáziumba (nagyon esetleg egy osztályba, bár ez a korkülönbség miatt gyakorlatilag lehetetlen volt) kerülünk. Nagyon „cuki”, nagyon klisés, nagyon rózsaszín képek voltak ezek, a kinézete alapján azt gondoltam, biztos belezúgtam volna, ő nyilván rögtön felfigyel rám (lelki szemeim előtt mint magyar bevándorló szerepeltem, aki frissen került nemhogy az osztályba vagy az államba, de az országba is), akkor kerülgettük volna egymást egy darabig, valószínűleg én kezdeményeztem volna – mert annyit azért már ekkor is tudtam róla, hogy jobban érdekelték a haverjai és az osztály politikai ügyei, mint a lányok –, tizenhat-hét évesen összejöttünk volna, nyilván engem vitt volna a végzős bálba, aztán egyetem (természetesen nem szakítunk, akkor se, ha különböző városok felsőoktatási intézményében kötünk ki), végül diploma után egy-két évvel házasság, az esküvői videó címében harsányan hirdetve: „multicultural high school sweethearts getting married”.

Szép, nem? Jó, oké, klisés és nyálas, de azért szép.

Na. Hát, majdnem. Vagyis nagyon nem.

Miközben ücsörögtünk a kanapén, kólázgatva, az én fejem a vállán, az ő karja az én vállamon, összefonódott lábak, minden ami kell, szépen lassan kiderült, hogy most ugyan húsz-huszonkét évesen, már egyetemistaként „összejőve” mi vagyunk egymásnak a világ és a boldogság és a nagy szerelem, gimnáziumban nem hogy „crush” se lett volna a dologból, de gyakorlatilag gyűlöltük volna egymást.

Hogy milyen ember M most, ebben a pillanatban, ezekben a napokban? A legjobb. Hihetetlenül intelligens, kedves, mindig odafigyel, mindig ott van, ha szükség van rá, vidám, udvarias, visszahúzódó és elég bújós. Nem mondom, hogy papucs, mert azért annyira mégsem tökéletes (ha-ha-ha… mit fogok én ezért kapni… nem, tényleg vicceltem, srácok, ne legyetek papucsok!), de kettőnk között és a kapcsolatban azért inkább én vagyok a vezéregyéniség. Nyilván mindent megbeszélünk, közösen döntünk, partnerként működünk, de leheletfinoman érezni, hogy a gyeplő inkább nálam van.

És milyen ember vagyok én mostanság? Jaj. Hát, nem egyszerű. (Meg úgy önjellemzést írni se az. Most komolyan, próbáld megtalálni az arany középutat az önfényezés és az öndegradálás között…) Az biztos, hogy türelmesebb vagyok, mint voltam, kompromisszumkész, odafigyelő, (remélem) kedves és jó, nagyon makacs és határozott ugyan, de visszafogottan. Még mindig szeretem, ha az enyém az utolsó szó, de meghallgatok mindenkit, tiszta szívvel értek egyet, ha úgy érzem, bocsánatot kérek, ha tévedtem, és könnyebben bólintok rá olyasmikre, amikkel, ha nem is feltétlenül értek egyet vagy szeretném, ha úgy lennének, de a többség akaratával nem vitázom. Röviden, sokkal-sokkal nyitottabb vagyok, mint akár csak három-öt évvel ezelőtt.

Ezek vagyunk mi most. Nyilván ebből a leírásból nem lehet leszűrni, hogy illünk-e egymáshoz vagy nem, de azért úgy gondolom/gondoljuk, hogy igen. Mindketten türelemmel, szeretettel és nyitottsággal viszonyulunk a másikhoz, meghallgatjuk, nem ítélkezünk, hajlandók vagyunk bocsánatot kérni és igazat adni. Ugyanaz az értékrendünk, ugyanazt várjuk el egymástól és mindketten tudunk adni is, nem csak kapni. Szeretjük egymást és boldogulunk együtt, ez a legfontosabb.

Na és akkor, milyenek voltunk annak idején, gimnazistaként? Hát, nagyon nem ilyenek. Rá kellett döbbennem, ahogy hallgattam, és ahogy aztán én meséltem, hogy mindketten rengeteget változtunk – hálistennek (szerintem) a jó irányba. Megkomolyodtunk, felnőttünk, és bár az alapok megmaradtak, a felszín lecsiszolódott, és ez jól is van így. Ma már inkább elengedem a „high school sweetheart” rózsaszín felhőjét és örülök és megbecsülöm, hogy csak később sodort minket egymás mellé az élet.

Mint kiderült, M azért egy kicsit jobban folyt bele és konyított a „politikához”, mint azt gondoltam volna. Egész klassz kis egyeduralmat hozott létre négy év osztályelnökség alatt, nem tűrte, ha valaki nemet mond – nemes egyszerűséggel csak elérte, hogy ezt ne tehessék meg, vagy ha igen, hogy a nyomás alatt mégis igent mondjanak –, felvirágoztatta az osztály pénzügyeit, csomó (egyébként tök jó) újítást vezetett be, programokat talált ki és szervezett meg, gyakorlatilag úgy igazgatta az osztályát, mint egy kiskirály a kisbirodalmát, és elintézte, hogy a társai egyszerre féljék és szeressék. Elég, ha annyit mondok, hogy a haveri bandáját, a „testőreit” viccből-heccből Fosterjugendnek hívták? Na, hát kb. így. Emellett persze a lányoknak esélye se volt, a komplett személyi kultusz miatt nagyjából mindenki is bele volt zúgva és/vagy a baráti köréhez akart tartozni. Emellett egyébként, csak a védelmében jegyzem meg, „president Foster” a magánéletben teljesen normális, jól nevelt, kedves-okos kamaszsrác volt, csak a videojátékok mellett a politika érdekelte inkább mint, a bulik meg a lányok. Kicsit talán jobban is, mint kellett volna.

Bevallom őszintén, kissé elhűlve és megrémülve hallgattam a sztorikat, és magamban többször is hálát adtam, hogy abból az énjéből tényleg csak a jó maradt meg felnőttkorára. Ha korábban találkozunk, nagyon sanszos, hogy gyakorlatilag kinyírtuk volna egymást (vagy legalábbis, ahogy helyesbített, én eltettem volna láb alól néhány jugend-tagot, miközben próbáltam volna a közelébe férkőzni, de hősi halált haltam volna harc közben, mert én egyedüli lázadó lettem volna, a testőrség pedig „sokan volt”). Ugyanis én milyen voltam gimnazistaként?

Ha nézted vagy olvastad a Trónok harcát, akkor a Martell-hát jelszavával válaszolnék: „meg nem hajol, meg nem rogy, meg nem törik”. Makacsabb voltam, mint egy öszvér, emellett nem nagyon szerettem, ha mások mondják meg, mit csináljak; szerettem magam intézni a dolgaimat a magam kedve szerint, a többiek által járt utat hírből sem, és veszett mód utáltam mind a „birkaságot”, mind a „pásztort”. A háború tehát elkerülhetetlen lett volna, tekintve, hogy ő nem tűrte, ha nemet mondanak neki, én pedig nem tűrtem, ha megmondják, mit csináljak. Akkor is harcoltam volna, ha egészen egyedül vagyok, és ő akkor is megpróbált volna betörni, ha csak én vagyok az egyetlen „forradalmár” („az egyetlen forradalmár vagyok a városban” – valószínűleg non-stop ezt a Kispál-dalt hallgattam volna. Na mindegy, lábjegyzet),

Ebből így nem lett volna nagy szerelem, se semmi, amit elképzeltem, se semmi, ami most van. Oké, lehet, hogy a gyűlölet egy idő után átalakul szexuális feszültséggé, majd vonzalommá, de ez azért nem valószínű.

Ez tehát elgondolkodóba ejtett: valóban röpke három-négy év alatt ennyit változtunk volna? Tényleg megváltoztunk? Vagy az volt az igazi önmagunk, csak a másik iránt érzett tiszteletből és szeretetből elnyomjuk, de mindig ott lesz, és egyszer majd robban?

Brutál jó kérdés, meg kell mondjam. De azt hiszem, az első kérdésre válaszolok igennel. Kamaszkorban kezd el kialakulni a felnőtt énünk, ez igaz, csomó akkor szerzett vagy kifejlesztett vagy továbbfejlesztett tulajdonságot viszünk tovább a húszas, harmincas stb életünkbe – de ezek az érzelmek elnagyoltak, és az évek során kopnak, csiszolódnak, tisztulnak. Igen, M még mindig szeret belefolyni a politikába. Igen, én még mindig makacs vagyok, mint egy öszvér. Ugyanakkor lelassultunk, elkezdtük észrevenni a környezetünket és magunkat – míg egy gimnazista tinédzser teljes mértékben énközpontú (és ez jól is van így), a felnőttek számára már azért kinyílik a világ. Nem mondom tehát, hogy száznyolcvan fokos fordulatot vett a személyiségünk, mert az alapok még ott vannak; de rengeteget formálódott, abszolút letisztult és az „én-én-én” helyét átvette a „jé, vannak itt mások is!”

Konklúzióként tehát, igenis jó volt az úgy, hogy nem ismertük egymást korábban – és igenis változtunk, változunk, formálódunk, fejlődünk, felnövünk a mai napig és még tovább. És M még mindig „president Foster” mélyen legbelül, és én még mindig „az egyetlen forradalmár vagyok a városban”; csak a fegyvereket tettük le valahol félúton.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary VAGY Spotify: USA To Hungary

Hogy pontosan mi a sikeres párkapcsolat titka, azt brit és nem brit tudósok hosszú évek, évtizedek óta kutatják. Megjelentek már a témában tudományos publikációk, amik a biológiára, az emberi test és agy működésére épülnek, olvashatunk pszichológiai szakcikkeket, női magazinok/weboldalak tipp-tárait, esetleg személyes beszámolókat különféle blogokon vagy YouTube-csatornákon, ahol több tíz éve házas párok osztják meg tapasztalataikat.

Ha megengeded, én is kidolgoztam egy elméletet a témában – persze ki nem? –, amelyet szívesen megosztanék. Nem állítom, hogy ez az interneten fellelhető publikációk között ez lesz a non plus ultra, de talán mégis hozzá tudok tenni valamit érdemben a többi elmélethez.

Az elmélet nagyon egyszerű, és nem kell semmiféle tudományos halandzsára számítani; nem klinikailag tesztelt vagy steril laboratóriumban kikísérletezett, egyszerű logikán, tapasztalatokon és megfigyelésen alapul, vagyis nem 100%-os a validitása, de azért, ha belegondolunk, „van benne valami”. Úgyhogy nézzük!

Elméletem szerint legfeljebb három év elég ahhoz, hogy kiderüljön: egy párkapcsolat működőképes-e hosszú távon vagy sem. Persze, valakinek már három év is elég hosszú táv, de ha belegondolunk, hogy a házasság jó eséllyel örökre, vagyis legalább egy olyan negyven-ötven-hatvan évre szól, ez a három év mégiscsak semmi, mondhatni beáldozhatjuk a maradék ötven kedvéért.

No de, természetesen nem mindegy, hogy ezt a három évet a páros hogyan tölti – nyilván nem három teljesen egyforma évről beszélek, hanem három típusú, egy-egy évig tartó időszakról, mielőtt a pár eldöntené, működhet-e, szeretnék-e ezt a kapcsolatot hosszú távon, avagy sem (amelyek hossza természetesen szabadon bővíthető és/vagy szűkíthető, ez az egy-egy év csak a leegyszerűsített modell, de ez legyen a most megadott időtartam, egy év az olyan korrektnek tűnik, és pont elég ahhoz, hogy a páros beleszokjon az adott helyzetbe). Az időszakok pedig a következők: egy év teljesen külön, az elmélethez ideális esetben más-más országokban, esetleg más, egymástól távol fekvő városokban; egy év egy városban, vagy egymáshoz közel fekvő városokban, amikor a találkozás legalább heti két-három napra, vagy akár heti öt-hat napra létrejöhet; és egy év együttélés, egy fedél alatt, mondhatni a házasság vagy a tartós együttélés, élettársi kapcsolat előszobájaként.

Egyszerű, nem igaz? Azért csak hadd fejtsem ki, miről szólnak pontosan az egyes szakaszok, és mi is ennek az elméletnek a haszna, miért is gondolom úgy, hogy ez (lehet) a sikeres, hosszan tartó párkapcsolatok egyik titka.

Az első két szakasz tetszőleges sorrendben teljesíthető; nem árulom el, melyik jobb, mert mindkettőnek látom előnyét is, hátrányát is, valid tapasztalatom azonban csak az egyikről van, így most azt nevezném magyarázatomban az első szakasznak: a külön országban élést. Ez, ugye, a párkapcsolat legkezdetibb szakasza, rögtön a párkapcsolatba lépés után, vagy, ahogy az nálunk is történt, már előtte. Ez az egy év remek lehetőséget ad arra, hogy szoktasd magad a gondolathoz, hogy kapcsolatban élsz – főleg, ha már nagyon régen nem volt kapcsolatod, még hellyel-közzel tart az előző feldolgozása, esetleg ez az első. Kimondva tehát párkapcsolatban vagytok, mégis leredukálódik az ebből adódó kezdeti feszültségek, ügyetlenkedések száma és mérete, mert egyszerűen nincsenek jelen azok a problémák, amik személyesen ott lennének (pl: mikor csókolhatom meg, mikor vigyem haza bemutatni, mikor jussunk el az ágyig, nem-e túl gyors, nem-e túl lassú, miért stresszelek ennyire a negyedik randin is, stb.), és mire elértek a második, személyes találkozásokkal dúsított szakaszig, már ismerni fogjátok annyira a másikat, és biztonságban fogjátok érezni magatokat egymással annyira, hogy ezek a problémák ne legyenek ilyen kiemelkedőek (oké, itt is előfordulhatnak, a Murphy-törvény szerint elő is fognak, de jóval kisebb intenzitással). Az első szakaszban a párok egyébként is főleg egymás megismerésére törekszenek, és ez – tekintve, hogy mást nem igazán tudtok csinálni – a LDR-szakaszban külön hangsúlyt kap. Van idő a mély beszélgetésekre, van idő arra, hogy megvitassátok a céljaitokat és elképzeléseiteket a jövővel kapcsolatban, és van idő arra, hogy erős, biztos kötelet fonjatok a kettőtök közé. Ebben a periódusban tökéletesen megismeritek egymást – papíron, ami ugyanolyan fontos, mint a tapasztalatokon alapuló megismerés. Persze, ha valami papíron működik, még előfordulhat, hogy élőben nem fog, de legalább felkészülten állhattok az együttélés vagy fizikai együttlét elé, és nem fog csúnya pofonként érni benneteket a valóság; például, nem tíz év együttélés vagy házasság után fog kiderülni, hogy az egyikőtök nagyon szeretne gyereket, a másikótok pedig nagyon nem, vagy az, hogy mondjuk az egyikőtök a világ egyik felén, a másikótok pedig a másik felén képzeli el a jövőjét. Ijesztő lehet ugyan egy kapcsolat legelején ilyen fajsúlyos témákat boncolgatni, de idő van, remény arra, hogy ez egy hosszú távú kapcsolat lesz, van, és az a jó, ha egyikőtök sem érzi kínosnak az efféle témákat – és ez is egy tökéletes módja a köztetek lévő kötelék erősítésének. Az, hogy ebből a szakaszból teljesen kimarad a fizikai kontaktus és közelség, persze nem teljesen ideális, az viszont biztos, hogy ha egy év távollét alatt sikerül elköteleződnötök egymás felé és hűségesek tudtok maradni a másikhoz, az mindenképpen jó kiindulási pont, hiszen ez azt jelenti, bíztok eléggé a másik és a saját magatok érzéseiben is.

A fő, amire az első szakasz taníthat benneteket, az a türelem. Magatok felé, a másik felé, általánosan. Itt ugyanis, a távolságnak (és esetleg az eltérő időzónáknak) köszönhetően nem kaphattok meg mindent azonnal, van, hogy várni kell, de a végeredmény miatt azért általában megéri. Megtanulsz lelassulni, igazán értékelni az apróbb pillanatokat, ami a későbbiekben igazán jól jöhet – elvégre egy házasság sem a millió dolláros nyakláncokról vagy a párizsi utazásokról vagy az élethosszig tartó, lángoló szerelemről szól, hanem az apró gesztusokról, kis pillanatokról, amikor mondjuk a párod elmosogat helyetted, vagy csak rajtakapod, hogy az esti film helyett téged néz, már legalább negyed órája, szinte ő sem veszi észre, de a tekintetében azt látod, hogy te vagy a kedvenc embere az egész világon. És ezek néha többet érnek bármilyen hangzatos szerelmi vallomásnál. Az egymás felé irányuló türelem és egymás megismerése tehát elengedhetetlen egy jól működő, hosszú távú kapcsolatban.

A második periódus, amikor bezárjátok a távolságot, és egy helységbe, vagy legalábbis közelebb tudtok költözni egymáshoz. Itt kezdődnek a valódi izgalmak – a tesztelése annak, hogy amit papíron elképzeltetek és rögzítettetek, mennyire felel meg a valóságnak. A biztos kötelék, a bizalom, egymás ismerete már megvan, és mégis, mintha frissen lépnétek egy kapcsolatba: randizni kezdtek, megjelennek az első érintések, az első csók, „making out”, szex – ezek mind-mind új, izgalmas aspektusai a kapcsolatotoknak, és külön jó, hogy egy olyan emberrel járhatjátok végig ezt az utat, akiket már ismertek, akikben megbíztok, és aki ismer titeket. Elkezdtek összecsiszolódni, ez az a szakasz, amin minden ember, minden pár átmegy, de sokkal felszabadultabban, köszönhetően a távol, de egymással töltött egy évnek. Ilyenkor történik meg a családnak, barátoknak való bemutatás, amikor már senkinek nincs joga többé „nem valódi”-nak nevezni a kapcsolatotokat – és éppen ezért, itt tudatosul bennetek, hogy valóban kapcsolatban éltek. Nem mondom, hogy ez a felismerés nem lesz legalább egy egészen kicsit ijesztő, mert de, az lesz, nagy valószínűséggel. Az előző egy év ugyanis éppen elég volt ahhoz, hogy elkezdjetek belekényelmesedni a dologba, és hirtelen most új impulzusok, új élmények tömkelege, amit közösen kell feldolgoznotok. Mégis, ez egy baromi jó szakasz – vége a várakozásnak, annak, hogy csak Skype-on keresztül láthatjátok egymást, vége a bizonytalanságnak és a távolságnak. Élvezzétek ki ezerrel, az első pár hónap úgyis az újdonság varázsában fog telni, és utána bőven lesz időtök kicsit lecsillapodni, és személyesen is átbeszélni a jövőbeli terveket: mikor szeretnétek összeköltözni, hová, mennyiért, elkezdhettek foglalkozni a pénzügyekkel, kialakíthattok egy kezdetleges rutint, elkezdhettek foglalkozni azzal, mi lesz majd a harmadik szakaszban.

És végül, az összeköltözés, együtt élés periódusa. Ha az első két szakaszt sikeresen túlélte a kapcsolatotok, az már egy elég jó jel arra, hogy nagy valószínűséggel ez sem fog szétváláshoz vezetni, mégis, véleményem szerint házasság előtt tanulságos lenne legalább egy évig egy fedél alatt élni. Itt jönnek elő ugyanis az apróbb, de nem kevésbé fontos problémák: akár a sztereotipikus „már megint nem hajtottad le a WC-ülőkét”-veszekedések, akár a pénzügyekkel kapcsolatos dolgok, és ahhoz is hozzá kell szokni, hogy ezentúl (főleg, ha még nem éltetek a szüleitektől külön és/vagy valaki mással együtt) ketten vagytok egy lakásban. Kevesebb a lehetőség arra, hogy huzamosabb ideig egyedül maradj, ugyanakkor tiszteletben kell tartanotok egymás szokásait, napirendjét, életstílusát, és új, egyetértésben meghozott szabályrendszert kell felállítanotok ahhoz, hogy zökkenőmentes legyen az együtt élés.

Ebben a szakaszban csomó olyan téma és dilemma merülhet fel, ami az előző két szakaszban még csak gondolatban sem vagy csak volt jelen: ki főz, ki takarít, ki vásárol, ha vásárol, akkor kinek a pénzéből, melyik helyiségbe zárkózhattok be, ha magányra vágytok, mi van akkor, ha az egyikőtök éjszakás, a másik pedig hajnali ötkor kel, stb. Bár első pillantásra ijesztőnek tűnhet, hogy teljesen fel kell rúgnotok az eddigi életstílusotokat, illetve hogy az élettereteket meg kell osztanotok valaki mással, ezek mégis jó kihívások. Hiszen, ha szeretsz valakit és vele képzeled el az életed, egy idő után biztos szeretnél vele egy lakásba költözni; és ahhoz aztán tényleg semmi nem fogható, hogy tudod: nem kell többé szájhúzva elbúcsúzni a lakás ajtajában, hogy csak egy hét múlva lásd újra, hanem megadatik a lehetőség, hogy minden reggel mellette ébredhess, és hogy hozzá mehess haza egy fárasztó munkanap után.

Mert megosztani valakivel az életünket és az életterünket mégiscsak jó dolog. Vacsora közben megbeszélni a napotokat, esténként együtt filmezni, esetleg rászánni egy vasárnapot, hogy közösen kitakarítsatok, a gondolat, hogy ez már egy új, felnőtt élet, igazából jó és izgalmas is. Törekedni kell rá persze, hogy ne unjatok bele a dologba, ne szürküljenek el a hétköznapok, de tény, hogy az újdonság varázsa egyszer majd megkopik – de ennek nem muszáj, hogy rossz szájíze legyen. Egyrészt, törekedhettek rá, hogy olykor kimozduljatok a megszokásból (pl. elmehettek egy hosszú hétvégére, vacsorázhattok egy új étteremben vagy elmehettek közösen bulizni, tulajdonképpen a legkisebb „kizökkentés” is tökéletesen elég), másrészt a monotonitásban, a rendezett hétköznapokban van valami melegség, valami megnyugtató és kényelmes, mint egy régi pulóverben, amit mindig szívesen visel az ember, ha otthonosságra, megnyugtatásra vágyik.

Ez hát az én „nagy elméletem”. Emellett van persze még vagy száz, valóban működőképes titok is, a lényeg csak az, hogy minden pár találja meg a saját maga számára érvényeset, vagy akár alkossák meg a saját „receptjüket” – a lényeg, végül is, csak annyi, hogy hosszú és boldog párkapcsolat legyen a vége.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

(2019 késő őszén íródott poszt – így, vizsgaidőszakban vállon veregetem magam egy kicsit, amiért ennyire előre gondolkodtam, és ha nincs is időm egy héten új bejegyzést írni, legalább vissza tudok nyúlni a korábbiakhoz, amik egyáltalán nem veszítettek aktualitásukból)

A világon mindennek van derűs- és árnyoldala, a világon mindennek vannak legjobb és legrosszabb összetevői. Az persze nem igaz, hogy minden fekete-fehér, hogy minden bekategorizálható és minden és mindenki kétfelé osztható, de a két véglet valóban mindenhol ott van; egy szimpla vasárnapi ebédre főzött húslevesnek is vannak legjobb-legrosszabb tulajdonságai, egyszerűen csak nem vetjük össze őket, mert nem vagyunk komplett bolondok (egyébként a legjobb tulajdonsága valószínűleg az íze és az, hogy anya/apa/nagymama főztje, a legrosszabb tulajdonsága pedig, hogy forró, ezáltal kimelegszel tőle és folyni kezd az orrod. Just saying, szívesen).

Ugyanígy, ez igaz a távkapcsolatokra is. Ebben a rövid kis bejegyzésben ezeket a bizonyos véglet-tulajdonságokat listázom; ha van bármi gondolatod, ha valamit kihagytam és úgy érzed, szerinted fontos lehet, örülnék, ha megosztanád a hozzászólások között.

Ami a legrosszabb egy távkapcsolatban:

• a távolság – ezt nem kell magyarázni. Mindenki szeretne egy légtérben tartózkodni a párjával, főleg a párkapcsolat elején, amikor még nagy erőkkel jelen van a rózsaszín köd. Nem kellemes érzés úgy elaludni, hogy az ember, „akit a világon mindennél jobban”, nem lehet melletted, mert éppen ezer-tízezer kilométerekre tőled éli a saját életét.
• a másik hiánya – ez egy állandó összetevő, ami egy idő után a hétköznapokban semleges töltésűvé válik, de hiába a tapasztalat és a megszokás, bizony vannak olyan napok, amikor elemi erővel hasít beléd a hiány, mindennél jobban szeretnéd, ha veled lehetne, de ez fizikailag képtelenség. Nem túl jó érzés, nagyon nem, és nem lehet rá felkészülni. Ilyenkor annyit tehetsz, hogy felhívod, üzensz neki, otthon egyedül „kifájod” magad (ez is egy meglehetősen hatásos taktika), vagy megpróbálod elterelni a figyelmet. Ne aggódj, ez nem tart örökké!
• az időhiány – ha mindketten, de legalábbis az egyikőtök nagyon elfoglalt, munkával, vizsgával, bármivel, az nagyon megterhelő tud lenni a kapcsolat számára. Míg, ha egy helyen léteznétek, ezt ki lehetne küszöbölni egy villámlátogatással ebédszünetben vagy azzal, hogy – ha egy fedél alatt éltek – egy helyre estek haza a nap végén, de egy távkapcsolatban, főleg, ha időeltolódás is társul hozzá, nehezebb kezelni ezeket a helyzeteket. Vannak napok, amikor egy-két üzenetet tudtok csak suttyomban váltani, hívásról vagy videochatről szó sem eshet, és úgy egyáltalán, ritkul a kommunikáció. Erre a helyzetre egyetlen szó létezik: szívás. De menni kell tovább, összeszorított fogakkal, és nem szabad engedni, hogy a kapcsolat megromoljon vagy emiatt menjen tönkre. Kapaszkodjatok egymásba, az érzelmeitekbe és lendüljetek át együtt ezen a szakaszon!
• az időeltolódás – ezt se kell magyarázni. Jelentősen megkurtítja az együtt tölthető órák számát, és nagyobb az esélye, hogy az egyikőtök éppen elfoglalt, amikor a másik ráér. Például, te épp csak hazaestél az egyetemről délután ötkor, neki pedig pont akkor kezdődik a reggel tíz órás előadása; vagy, tűkön ülve várod egész vasárnap, hogy beszélhessetek, ő viszont kihasználja, hogy hétvége van, ezért délig alszik – ami nálad már este hét. Erre a legjobb megoldás, ha megbeszélitek az elfogaltságaitokat, tisztába kerültök egymás napirendjével, és így ki tudtok alakítani egy hellyel-közzel állandó napi rutint, ami a beszélgetéseitekre, hívásaitokra vonatkozik.
• a technika ördöge – mert ami elromolhat, az el is fog. Nincs wifi, lemerült a telefon, tönkrement a laptop, eltörtem, elvesztettem, beleejtettem a WC-kagylóba (fun fact, történt már ilyen), akármi. Ez ellen sajnos nem lehet tenni – maximum annyit, hogy kétszer annyira figyelj oda az elektronikus eszközeidre, rajtad ne múljon!

Ami pedig a legjobb egy távkapcsolatban:

• van időd magadra – párkapcsolatban élni úgy, hogy az nem LD, teljes állású munka; ellenben egy távkapcsolat mindössze részmunkaidős. A „pénz” (vagyis a párkapcsolat pozitívumai) így is megvan, de mellette azzal tudsz foglalkozni, amivel akarsz. Nem kell szólni, hogy sokáig kimaradsz, addig fetrenghetsz az ágyban, ameddig jól esik (feltéve, ha nincs más program) és senki nem fogja kritizálni a filmválasztásod.
• van időd a családodra/barátaidra – fiúknál is, lányoknál is van az a pont, hogy a társaság egy tagja, amikor becsajozik/bepasizik, elkezd kevesebbet lógni a haverokkal, szinte „dobja őket” a párja kedvéért. Ez a fiúknál megbocsáthatatlan bűn, a lányoknál kevésbé, de akkor se szép dolog. Egy távkapcsolatban viszont nem kell aggódni, hogy vajon a randit mondd-e le vagy a családi ebédet.
• fejlődik a kommunikációs készségetek – mert mégis mi mást tudtok csinálni? Hát beszélgetni! Megtanultok hallgatni, értőn figyelni, jól kifejezni magatokat, és ha multikulti a kapcsolat, seperc alatt meglesz az a felsőfokú nyelvvizsga.
• nagyon alaposan megismeritek egymást – lásd fentebb. Egy jó kapcsolatban nincs tabu, egy videóchat során pedig bármilyen téma felmerülhet. Beszélhettek a múltatokról, a jövőbeli elképzeléseitekről, magatokról, bármiről. Ezzel egyrészt szorosabbra fűzitek a kapcsolatotokat, másrészt mindent megtudhattok a másikról, harmadrészt el tudjátok dönteni, illeszkednek-e az elképzeléseitek egymáshoz – csomó időt és egy rossz párkapcsolatot megspórolva ezzel.
• önismeret – azt mondják, nehéz helyzetben derül ki igazán, ki milyen ember; márpedig egy távkapcsolat relatíve nehéz helyzet. Csomó minden kiderül ilyenkor magadról, amit nem is sejtettél volna – hogyan kezeled a stresszt, mennyire vagy türelmes, mennyire tudsz alkalmazkodni és mennyire vagy kitartó. Szinte felér egy önismereti pszichoterápiás csoporttal!
• megtanulsz szeretni – mert akik minden nehézség, minden negatívum, minden kellemetlenség és kényelmetlenség ellenére kitartanak egymás mellett, azokra nagy eséllyel tényleg boldog és szeretetteljes jövő vár egymás oldalán.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Tősgyökeres nagyvárosi lány vagyok. Jó, rendben, tegyük hozzá, hogy magyarországi mércével nézve, ugyanis valószínűleg egy New York-i vagy egy londoni lazán képen röhögne, ha meghallaná ezt az állításomat. Mondjuk inkább úgy, tősgyökeres budapesti. Illetve hát, Budapest is relatíve nagyvárosnak számít, ezt bárki alátámaszthatja, aki járt már a Körúton vagy a Belvárosban. Minden megvan itt ugyanis, ami bármely más nagyvárosnak is alapkelléke (legfeljebb kicsiben) – turistacsalogató látványosságok, pezsgő éjszakai élet, nemzeti dohányboltok és szórakozóhelyek minden sarkon, Mekik, KFC-k, Döner kebabos bódék 0-24-es nyitvatartással, amit egy elhúzódó csajos este után sűrűn megköszönünk annak, aki kitalálta; ruha-és márkaboltok, nem ritkán szorosan egymás mellett, plázák és szupermarketek, parkok, sétáló- és vásárló-utcák, éttermek tucatszámra, rengeteg ember és persze a közlekedés: sok-sok-sok autó, buszok, villamosok, metrók, az ember mondhatni gyorsabban közlekedik a város szívében BKV-val, mint kocsival.

Szeretek budapesti lenni. Szeretem, hogy mindig van valami, hogy mindig vannak emberek az utcán, hogy a pezsgés mintha sosem szűnne meg (főleg nyáron). Szeretem (még ha iszonyatosan idegesít is), hogy jobb helyekre, ha spontán mész is, érdemes asztalt foglalni, mert úgyis tele lesz. Szeretem, hogy millió lehetőség között tudok válogatni, mikor csak kiugrom egy kávéért, és szeretem, hogy a szombati társasággal sincsen törzskocsmánk, mindig ki tudunk próbálni valami újat. Szeretem, hogy bár húsz éve itt élek, még mindig vannak olyan helyek, ahol életemben nem jártam. Szeretem a huszadik századi gyönyörű, tiszteletet parancsoló emeletes házakat, és egye fene, szeretem a paneldzsungeleket is. Szeretem a belső udvarokat, Isten (vagyis inkább legjobb barátnőm) a megmondhatója, mennyire. Szeretem, hogy ha este tízkor találjuk ki, hogy elfogyott a kenyér, akkor is le tudok ugrani egy vekniért. Szeretem, hogy mindig van valami program, még akkor is, ha relatíve kevésszer veszek részt ezeken. Szeretem, hogy sok a színház, a kultúrhely. Szeretem, hogy nincs olyan, hogy egy filmet ne játszana legalább egy mozi a sok közül. Egye fene, még azt is szeretem, amikor olyan rohadt tömeg van a négyeshatoson szerda délben, hogy az ember elcsodálkozik, hogyan és miért.

Egyszóval: szeretem, hogy Budapest nagyváros. És szeretek nagyvárosi lány lenni. Nem tartom persze kizártnak, hogy nem fogok életem végéig ott élni, de mégis – ha el is költözöm, valami mindig vissza fog húzni. Ott születtem, ott lakom, szeretem. Kész.

Amikor először töltöttem huzamosabb időt Cegléden, ott-tartózkodásom alatt végig azt hittem, szinte üvölt rólam, hogy „pesti lány”. Bármerre néztem, bárhová mentem, még ha csak a Sparban köszöntem is az eladó lánynak, tisztán éreztem, hogy ez nem az én terepem. Persze, Cegléd azért nem egy Makkoshotyka, városnak város, öt-hatszáz éve, és igazán nem panaszkodhatom, még „nagyvárosiként” sem, meg hát, a fenébe is, Ferihegytől nincs negyven percre vonattal, de mégis, az én kis budapesti lelkemnek tűz és víz a kettő.

Cegléd csendes. Meglepően csendes. Főleg hétvégén. Itt már nincs olyan rész, ahol ne jártam volna még, holott körülbelül három hónapja vagyok vissza-visszatérő látogatója. Minden gyalogtávolságra van, semmi sincsen fél óra sétánál messzebb (bár olyankor azért a lelkemet is eladnám egy hét-nyolc percenként járó buszért). A Coop-ban a pénztáros nénivel már megismerjük egymást, a személyimet se kéri többet, ha én viszem haza a sört vagy a dobozos fröccsöt (sztereotip egyetemista dolog, tudom…), mert hiába van három bolt is errefelé, nem tudok elég ritkán járni. Turi van, Mayo Chix meg Retro Jeans, jelenleg mindhárom zárva, de a ruhatáramat csak innen tudnám összerakni. A házak javarészt egyszintesek, de legalábbis kertes- és családi házak (csak a vasútállomás környékén van néhány paneltömb), és a macskák és kutyák száma egyenlő a biciklisek számával (ami nem kevés). Iskolából azt hiszem, több van, mint üzletből. Étteremből négyet számláltam, kocsmából hármat (bár abból valószínűleg van még), gyorsétteremből pedig kettőt, mindkettő kebabos. Gyorsétteremlánc nincs. Ami viszont van, az vasárnapi zárvatartás. Meg amúgy is szemfülesnek kell lenni, itt ha este tízkor elfogy a kenyér vagy szombaton négy órakor eszedbe jut, hogy elfelejtettél húst venni a vacsorához, akkor vársz holnapig.

Kevesebb a nyüzsi, kevesebb a jármű, kevesebbek a lehetőségek – de hát, jóval kisebb a város maga is.

Meglepődtem, nem tagadom, amikor először „beköltöztem”. Egy kicsit hiányzott Budapest, no. Aztán nem telt bele egy hétvége, és megszerettem. Nagyon. Megszerettem, hogy itt kicsit én is lelassulhatok. Megszerettem a kézműves, „limitált” tonhalas szendvicset a péknél, megszerettem, hogy a gyorskaja az egyenlő lett a pizzával, és megszerettem, hogy az Arizona étteremben mindig ugyanaz a nagyjából korombeli pincérlány fogad minket. Megszerettem, hogy sétálni kell és nincsen villamos. Megszerettem azt a vidéki kocsmahangulatot a bárokban, ami Budapesten nincs, vagy legalábbis csak a külkerületek kevésbé lakott részein. Megszerettem, hogy itt azért nincs olyan, hogy valakit egyszer látsz életedben, aztán elfelejted (például, amikor beültünk teázni egy cukrászdába, majd a következő héten a Táncsics-bálon a velem szemben ülő szimpatikus szőke hölgy felismert onnan, mert véletlenül ő is éppen ott teázott). Összességében – tetszik, hogy Cegléd nem nagyváros.

Most már nem biztos, hogy tudnék választani, ha valaki azt kérné, úgy telepedjek le az egyik helyen, hogy aztán soha többé nem mehetek vissza a másik helyre. Igen, amíg csak élek tősgyökeres budapesti leszek és büszke leszek rá és mindig szeretni fogom – de ha hazamegyek, vissza a nyüzsgő, zajos, nagyvilági városba, egy kicsit mindenről Cegléd fog eszembe jutni, és olyankor egy kicsit hiányozni fog.

Most jó, most szeretek kétlaki életet élni. Mindkét város más, és én mindkét várost másért szeretem. A nagyot azért, mert nagy, a kicsit azért, mert kicsi.

Néha nem árt kissé tágítani a látókörünket – ezt én is nagyon gyorsan megtanultam. Egy évvel ezelőtt még azt mondtam, soha nem tudnék Budapestnél kisebb városban lakni; most már nem mondom. És örülök, hogy, túlozva ugyan, de kicsit mindkét várost az otthonomnak hívhatom és tiszta szívvel mondhatom – ismerem.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Persze, persze, tudom – amibe beleszületsz, vagy amit megteremtesz magadnak. Otthon az, ahol felnőttél, papa, mama, gyerekek, és otthon az, amit létrehozol, miután megházasodtatok, férj és feleség, papa mama gyerekek (plusz a kertes ház meg a kutya). Otthon az, ahol este lefekszel, ahová meló után hazaesel, ahonnan reggel elmész, ahol szeretnek, ahol hiányzol, ahová visszavárnak. Ez mind-mind otthon.

Amikor elhangzik az a szó, hogy „otthon”, az embernek automatikusan egy hely jut eszébe. Esetleg egy – általában konvencionális – család. Vagy az elhíresült „mindenhol jó, de legjobb otthon” mondás. Vagy valami ilyesmi, de legfőképpen egy hely. Webster szerint a „home”: „one’s place of residence” vagy „the social unit formed by a family living together”. A WikiSzótár szerint: „személyes lakóhely, ahol egy család él huzamosabb időn át” vagy, átvitt értelemben, „családias lakóhely, családias környezet”.

Vagyis, mi kell az otthonhoz? Család és egy hely.

Szerintem viszont nem. Mármint, oké, persze, de, az otthon egy hely, méghozzá olyan hely, ahol egy család vagy egy ember lakik, de ez itt nem merül ki. Igen, az otthon jelentheti a házat, ahol a szüleimmel felnőttem vagy az első lakást, amit a saját pénzemen béreltem ki és lakom benne, egye fene, néhány esetben még az egyetemi koliszoba is lehet otthon, de van ennek a szónak egy másik értelmezése is, amiről nem sokat hallunk.

Az otthon lehet egy ember is.

Amikor például mi ketten először találkoztunk a repülőtéren – az is hazatérés volt. Közel-távol nem volt valódi, közös otthon, se család, se kertes ház, se kutya – de hazatérés volt. „Home is where the heart is”, vagyis „az otthon ott van, ahol a szív”. Gusztustalanul nyálas duma, de van benne valami, azt el kell ismerni.

Honnan ismerhető fel, ha az otthon nem valami, hanem valaki? Ezek szerint mindenkinek van egy helybéli otthona és egy emberi otthona? Vagy ez csak azokra vonatkozik, akik párkapcsolatban, házasságban élnek? Lehet otthon az édesanyám vagy a legjobb barátom? Remek kérdések, olyanok, amiket érdemes feltenni, és amire nem adhat általános választ senki, mert a végső válaszadónak annak kell lennie, aki elsősorban feltette ezeket a kérdéseket. Én csak annyit tudok mondani, mint nem kvalifikált, de hobbifilozófus, hogy otthona mindenkinek van. Lehet, hogy valakinek ez csak a helyet jelöli, és lehet, hogy ez valakinek csak egy ember; a lényeg az, hogy a szó tágabb értelmében senki nem otthontalan. Igen, otthon lehet a családi ház, otthon lehet a feleségünk, otthon lehet az édesapánk, a kutyánk, sőt – önmagunk is.

Otthon az, ahol teljes mértékben önmagad vagy. Ahol nincsenek se álarcok, se színjáték, se kiegyenesített hát. Otthon, ahol biztonságban vagy, ahol jól érzed magad, ahol végül is boldog vagy. És ha az „ahol”-t behelyettesítjük, mint „akivel”, kész az egyenlet, kész az ember, aki egy más értelemben otthon.

És nekem ez az otthon M; nem a hely, ahol él, hanem ő maga. Röpke négy hónap alatt, amióta itt van, összesen öt helyen „lakott” vagy laktunk együtt: először az az airbnb, ahol a találkozás utáni első hetet töltöttük, és ami talán a kedvencünk volt az „otthonok” között (persze el is kérték az árát, de visszagondolva abszolút megérte, mert valóban idilli környezetet biztosított egy abszolút idilli első héthez). Aztán ott volt az a néhány nap egy hostelben, ahol az eligazítás folyt, és ahol maradni kényszerültünk némi előre nem látott papírmunka miatt. Ezt egyikünk sem szerette, egyrészt mert akaratunkon kívül kellett rá költenünk, másrészt M szervezete itt látta be, hogy a budapesti mínuszfokos januárral szemben tehetetlen az ő texasi tizen-huszonfokokhoz szokott immunrendszere, így bekapott egy meglehetősen kellemetlen megfázást, harmadrészt pedig mert nyomasztott minket a tudat, hogy még mindig nincs kéznél minden papír, ami ahhoz kéne, hogy végre dolgozni kezdhessen. A harmadik otthon a szó szoros értelmében az én otthonom volt – a szülői riadóztatás után férfistul „hazaköltöztem”, és ez megint csak egy olyan hely és olyan néhány nap volt, amire mindketten örömmel, hálával és szívesen gondolunk vissza. A negyedik már Cegléden volt, igaz, ez is csak ideiglenesen, hiszen – mint ahogyan azt előzőleg talán már említettem – annyira új építésű lakást utaltak ki neki fentről, hogy márciusig nem is készült el; így egy-másfél hónapig az igazgató, vagyis a főnöke vendégházában húzta meg magát. Ő nagyon megszerette, bár a házikó maga kicsi volt, engem eleinte feszélyezett a tudat, hogy gyakorlatilag egy idegen családdal egy telken, ha nem is teljesen egy háztartásban éltünk, aztán gyorsan összeismerkedtünk, hála a nyitottságuknak mindkettőnk felé és a hétvégi vacsorameghívásoknak, amire gyermeki örömmel mondtunk mindig igent, és végül azt hiszem, egy kicsit mindketten sajnáltuk, amikor elkészült az új lakás.

Most itt lakik/lakunk. Nem igazi otthon, még nem, elkezdtük már belakni, de nem a miénk még, nem minden működik úgy, ahogy kéne, és messze vagyunk még attól, hogy vacsoravendégeket hívhassunk – ahhoz előbb spórolni kéne, majd ezt a spórolt pénzt egy összegben el kéne verni az IKEÁban, hogy ha nem is lesz azonnal száz százalékig otthon, legalább a vendégeknek legyen elég hely az asztalnál és elég ülőalkalmatosság a nappaliban.

Mégis azt mondom, hogy mindig, amikor elmegyek M-hez, tulajdonképpen hazamegyek. Nem a házba, nem az az otthonom, és azt hiszem, még istenigazából neki sem – hanem hozzá haza, az emberhez, akire igazak mindazok a tulajdonságok, amiket az előbb elsoroltam. Vele aztán nem kell vigyáznom, mit mondok vagy hová lépek, meglepően gyorsan összecsiszolódtunk az együtt töltött négy hónap során, és úgy létezünk már egymás mellett, úgy járunk-kelünk egymás életében, mintha az első naptól kezdve így lett volna.

Mindig kicsit hazamegyünk, amikor találkozunk, és ha a lakás még nem is otthon, mi azzá tesszük, mert egymásnak otthon vagyunk.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Néhány hete Andrew Lloyd Webber előállt egy kezdeményezéssel, miszerint minden hétvégén feltölti a YouTube-ra egy-egy musicaljének a felvételét, amit aztán péntek este nyolctól vasárnap este nyolcig bárki, aki rákattint, megnézhet. Én személy szerint remek ötletnek gondoltam, az elsőt, a József és a színes, szélesvásznú álomkabátot családilag meg is néztük, aztán a következő hétvégén újra a laptopom elé ültem, akkor ugyanis a Jézus Krisztus Szupersztár 2012-es élő arénaturné verziója volt soron Tim Minchinnel, Ben Forsterrel és Melanie C-vel, Laurence Connor rendezésében.

Ez a feldolgozás megvolt nekem DVD-n, egyszer, évekkel ezelőtt láttam is, bár akkor annyira még nem értettem (plusz az angolom sem volt annyira erős még, mint most), de a zene megfogott, a látvány lekötött, a sztorit ismertem, úgyhogy összességében kellemes emlék volt – ezért döntöttem úgy, hogy most, évekkel később, felnőtt fejjel újra megnézem.

És hát no. Volt itt rácsodálkozás. Azt akár le is szögezhetjük, hogy a Szupersztár a musicalirodalom legnagyobb alkotása, bárki bármit mondjon, nekem ez lett és ez marad a non plus ultra. Fogj egy sztorit, amit mindenki ismer, fogj három szereplőt, akiről mindenki tudja, hogy kicsoda-micsoda, írj hozzá ütős rockdalokat, felejthetetlen szövegű és dallamú zenéket, amiktől az embert (jó értelemben) a hideg rázza (mert azért lássuk be, az a Getsemáné szóló…) és fordítsd ki az egészet a sarkaiból. Adj hozzá egy különleges látásmódú rendezőt, aki képes megmutatni, mennyire mai ez a történet, de minden felesleges modernizáló sallang nélkül, állítsd a középpontba két ember konfliktusát egymással és egy ember vívódását önmagával, fűszerezd meg három olyan színésszel, akik leéneklik/lejátsszák a csillagokat is az égről, és bumm! Mestermű.

Nem kell aggódni – okkal szerepel egy ilyen témájú blogban egy így kezdődő bejegyzés, nem azért hoztam fel, hogy kis kitérőt téve színházkritikai bejegyzésekkel bombázzam az internetet, hanem azért, mert az előadást nézve találtam némi párhuzamot Jézus és Mária Magdolna kapcsolata és egy bármelyik másik párkapcsolat között. Mindjárt kifejtem.

Azt előre szeretném leszögezni, hogy bibliaismeretből nem vagyok a topon, gimnáziumban kötelező volt ugyan, de máskülönben nem vagyok teológus és nem is tanulmányozom a Bibliát harminc éve, úgyhogy fogalmam sincs, valóban olyan kapcsolat volt-e köztük, mint amilyet a musical állít vagy nem, én forrásomként mindenesetre Webber Jézus Krisztus Szupersztár-ját jelölöm meg.

A darab fókuszában tehát Jézus áll, az a harmincéves férfi, akire egy világ figyel, milliók követik, hallgatják és akarnak belőle egy darabot, míg az ellentábor szkeptikus, aggodalommal vegyes ellenérzésekkel figyeli őt, és finoman szólva nem tetszik nekik a hatás, amit az emberekre, a tanítványaira és követőire gyakorol. Jézus maga pedig olyan, mint bármelyikünk, egy hús-vér ember, aki nagyon-nagyon erősen hisz valamiben és ezt nem fél kinyilatkoztatni. Ahogy azonban egyre több emberhez eljut az ő hite, „tanításai”, a dolgok egyre inkább csúsznak ki a kezéből, és ez az egész már nem is igazán a hitről szól, nem arról, amit Jézus mondani akar, hanem a követőiről, és a prédikációk magva, az igazság igazából senkit nem érdekel. Olyan lesz az egész, mintha ma, tudomisén, Billie Eilish vagy DiCaprio vagy Obama ex-elnök, bárki, akit millióan követnek és szeretnek és akarnak hallani, kiállna, és már egy egyszerű „helló”-val is leszakadna a plafon a tapsorkán miatt – nem az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy Ő mondja, és bármi, amit mond, az Ige és szentírás és helyes, közben pedig lehet, hogy csak a paprikás krumpli receptjét osztja meg, a közönség pedig tombol és imádja és helyesel. Kábé ilyesmit mond a musical Jézusról és a követőiről.

Nem csoda tehát, hogy ez az ember fáradt, elfáradt, belefáradt. És akkor ott van mellette valaki – egy fiatal nő, akihez megtérhet, aki támogatja, aki szereti és aki valóban figyel rá. Nem egy tiszta lelkű, érintetlen angyal, hanem egy nagyon is földi nő, aki például Júdás szerint egyáltalán nem való Jézushoz az előélete miatt. Ő azonban mégis szereti, tiszteli és erőt merít belőle, Mária Magdolna pedig mindig ott van, általában a háttérben, néma támaszként, segítő kézként, erőforrásként.

Röviden és maian mondhatnánk, hogy róluk mintázták a „Minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő” mondást, de legalábbis azt, hogy amíg Jézus folytatja mindennapi küzdelmeit, addig ott áll mellette a barátnője/felesége, aki ugyan aktívan nem tud/nem segít neki, mégis erőt ad, biztonságot, egy helyet, ahol megpihenhet.

Ha tehát elhagyjuk a bibliai vonatkozást, megváltoztatjuk a neveket és általánosítunk, akkor megkapjuk bármelyik kor bármelyik (jól működő) kapcsolatát. Mert így van ez ma is, nem? Vagy legalábbis így kéne lennie. Amikor egy párkapcsolatban az egyik fél küzd, vívja mindennapi harcait, teljesen mindegy, hogy ő Obama, aki éppen az Egyesült Államok elnöki székéért harcol, vagy éppen egy előléptetésért küzdő bolti dolgozó, teljesen mindegy, hogy férfi vagy nő, akkor a másik fél jó esetben felismeri, hogy most ő a háttérország, a támasz, a menedék, aki megölelgeti egy hosszú nap után, biztatja, vacsorát főz neki, kimasszírozza a csomókat a vállából, akármi. Aztán egyszer csak fordul majd a kocka, amikor a partner kerül a küzdőtérre és a másik tartja neki a törülközőt. Ez egy kapcsolat dinamikája.

Ősszel, amíg M azon fáradozott és dolgozott, hogy januárban ideköltözhessen, ő volt Jézus, ő vívta a maga harcait az egyetemmel, a papírmunkával, a pénzügyekkel – és én voltam Mária Magdolna, aki csendben ott állt mellette, aki felvette a telefont hajnalok hajnalán, mikor hullafáradtan úton volt hazafelé a melóból, aki információkat gyűjtött neki és segített a feladataiban, aki minden nap biztatta, hogy már nincs sok hátra vagy hogy minden rendben lesz, és aki elkapta, amikor összeesni készült (stb). Most pedig, amikor én küzdök a megváltozott körülmények között az egyetemmel és egyéb vizsgákkal, akadályokkal, akkor ő van mellettem és kávét főz vagy vacsorát hoz, megnyugtat és megölelget. Egyikünk sem panaszkodott egyik helyzetben sem, hogy „de én is figyelmet érdemlek”, „nekem is nehéz”, „miért nem figyelsz rám”, satöbbi – egyszerűen csak felismertük, hogy a másiknak most arra van szüksége, hogy mögé álljunk és ne engedjük elájulni.

Persze egy kapcsolat nem csak ebből áll – nem csak olyan helyzetek vannak, amikor valakinek mindig rossz vagy nehéz. Szerencsére általában abból van több, amikor mindkettőnknek jó vagy mindkettőnknek csak egy kicsit nehéz. Ezt csupán azért mondom, mert van az úgy, hogy a saját hétköznapi életünkben egyszer csak mi kerülünk Jézus vagy Mária Magdolna helyzetébe – és ez az előadás remekül rávilágított arra, hogy ez a két ember annak a megtestesítője, ahogyan viszonyulnunk kéne egymáshoz, mikor valamelyikünk nehéz helyzetbe kerül. Mária Magdolna segítő kezet nyújtott – és Jézus ezt megköszönte.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

(2019-ben íródott poszt)

Amíg tombolt a nyár, szünet volt az egyetemen, és úgy önmagában, mindkettőnknek alig akadt dolga, hajlamos voltam megfeledkezni a sűrűbb időszakokról és egyben azt is gondolni: a távkapcsolat nem is olyan vészes, mint eddig gondoltam. Minden nap jutott idő egymásra, minimum két órát tudtunk Skype-olni vagy legalábbis telefonálni, tulajdonképpen csak akkor nem üzengettünk egymásnak, amikor valamelyikünk aludt, vagy – nagyritkán – Michael dolgozott, én pedig külföldön voltam. Az élet szép volt, a kommunikáció pedig állandó – minden LD-páros álma.

Aztán beköszöntött a szeptember és mindkettőnknek elkezdődött az iskola, nekem a harmadik, neki pedig az utolsó félév, ami önmagában is elég volt ahhoz, hogy megcsappanjon az egymásra fordítható szabad órák száma. Amellett pedig, hogy Michael órákra járt, készülnie kellett a vizsgáira és a házi feladatok sem oldották meg magukat, hetente kétszer el kellett járnia önkénteskedni, hogy megszerezhesse az itteni munkavégzéshez szükséges minimum „x” óra tapasztalatot, még három napon át dolgoznia kellett, hogy ne három centtel a zsebében kelljen Budapestre érkeznie, és amikor végre vasárnap és hétfőn órák után akadt némi szabadnapja, azt jobbára alvással, házival és a Harlingenben hagyott barátokkal töltötte, és ebbe az iszonyatosan sűrű napirendbe még a barátnőjét is megpróbálta beleilleszteni.

És eközben én… khm… na jó, azt ne vitassuk el, én is bejártam órákra, és szombatonként egész napos elfoglaltságot adott a színisuli, mint minden szombaton immár tizenhárom éve. De azért akkor is: a félévközi ZH fogalma nálunk nem igazán volt ismeretes, házi feladatokkal nem kellett bajlódni, és jelenleg még félig-meddig munkanélküli is voltam, vagyis messze túl sok szabadidő állt a rendelkezésemre, legalábbis Michaelhez képest.

Kettőnk közül tehát ő volt az elfoglaltabb. Hogy ez hogyan érintette őt, arról nem tudok normális beszámolóval szolgálni, tekintve, hogy jóformán arra sem lett volna ideje, hogy ezt a kérdést megválaszolja; magamról viszont tudom, hogy nem jól – nagyon nem jól.

Képzeljük el, hogy három hónapon keresztül mindennap jut időnk egymásra: rengeteg chat-üzenet, gyakori hívások, nem ritkán 4 órás videóbeszélgetések, mindez tényleg körülbelül 85 napon át (plusz-mínusz…), folyamatosan. A szeptember ehhez képest derült égből madárszarként érkezett, ha lehetek ilyen vulgáris, vagyis az, hogy a folyamatos chatelés reggeli és esti gyors üzenetváltásokra, a hosszú hívások heti egy-két negyed- vagy félórásra, a kétnapi négyórás videóchatek kétheti órás- maximum másfél órásra redukálódtak. Éles váltás, nem igaz?

Ha valamit megfogalmazhatok tanulságként úgy, hogy már majdnem két és fél hónapja így nyomjuk (jelenleg, miközben ezt a cikket írom, 2019 november 11-e van, egy napsütéses hétfő délelőtt, és nekem baromira a soron következő vizsgámra kellene tanulnom, de hát no…, M pedig békésen szundikál), az a következő: most légy erős, kisanyám. Vagyis, pontosabban: most legyetek erősek.

Egy ilyen helyzet mindkettőtöket kikezdheti. Mindketten stresszesebbek vagytok, mint általában, egyikőtök sem szívesen van ebben a helyzetben, és az tény, hogy az utolsó nagy hajrá a találkozás előtt nehezebbnek és hosszabbnak tűnik, mint a mögöttetek lévő hosszú hónapok vagy évek. Megszaporodhatnak a konfliktusok, az elégedetlenség érzése és előfordulhat, hogy egyre többször vetődik fel Benned a kérdés: megéri ez nekem egyáltalán? És itt jön el az igazi erőpróba a távkapcsolatok számára, elvégre a „jó”, könnyű időszakokban egyszerű boldognak és elégedettnek lenni – a „rossz”, nehéz időszakokban lesz szükség az önvizsgálatra. Ilyenkor nincs mese, bele kell gondolni a dolgokba: mennyire rossz ez nekem, vajon mennyire lehet rossz a partneremnek, mennyi ideig fog tartani ez a periódus, és valóban mindketten megteszünk-e mindent a kapcsolatunkért. Vagyis, lényegében – megéri-e ez nekünk, neki is és nekem is.

Ez a négy kérdés adja a kulcsát a LDR-eknek, amelyet persze nem csak a nehéz időszakban, de a kapcsolat eleje felé is feltehetünk már magunknak. Ideális helyzetben a válaszok: nem olyan rossz/kibírható, neki se olyan rossz/neki is kibírható, rövid ideig, igen, megteszünk, megéri. Na de, mint azt jól tudjuk, ideális eset a tankönyvek példáin kívül nem létezik. A cél tehát az, hogy a mérleg inkább a „megéri” felé billenjen, még akkor is, ha a másik kübliben is van némi súly. Például, ha úgy érezzük, nagyon megterhelő ez a szakasz mindkettőnknek, de cserébe rövid ideig tart, és egyébként mindent megteszünk, hogy könnyítsük és még inkább rövidítsük ezt a periódust, akkor a kimenetel pozitív, szorítsuk még össze egy kicsit azokat a farpofákat, és koncentráljunk a jó dolgokra (vagy legalábbis próbáljuk meg). Ha azonban úgy érzem, hogy ezért a kapcsolatért tulajdonképpen csak én dolgozom meg, én fektetek bele erőt és energiát, a partneremnek pedig igazából tökmindegy, hogy átlendülünk-e ezen a szakaszon vagy sem, akkor érdemes elgondolkodni, hogy talán nem ő a megfelelő ember a számomra. Ilyenkor beszéljünk vele is, mondjuk el neki őszintén, hogy mi bánt minket, és láttassuk a dolgokat a mi szemszögünkön keresztül, hogy aztán ő is beavasson bennünket a saját helyzetébe. Ettől függetlenül, persze, simán előfordulhat, hogy szakításra kerül a sor, de az is lehet, hogy félreértettük a helyzetet, és ő is dolgozik a kapcsolatért, csak éppen a saját módszereivel.

Elméletben persze minden olyan szépen hangzik: csak veszünk egy mély levegőt, összeszorítjuk a fogunkat, és a probléma hipp-hopp elillan, az a hátralevő két hónap már szinte semmi!

Aha. Azért ez a gyakorlatban kicsit csúnyább. A kommunikációhiány ugyanis nem tesz túl jót egy távkapcsolatnak. Persze, sok mindent nem lehet vele kezdeni, el kell fogadni, le kell nyelni – és ezt is meg kell élni. Együtt. Engem például a nehéz periódusokban kifejezetten segít a tudat, hogy ha ezt túléljük, akkor bármire képesek vagyunk; és mindig próbálom keresni, mire taníthat az adott helyzet, hogyan profitálhatok belőle, és később hogyan adhatom tovább annak, aki ugyanebben a cipőben jár vagy készül belelépni. Nem állítom, persze, hogy ez olyan egyszerű volna; néhány napja szóba került, hogy M pontosan hányadikán szeretne Pestre jönni. Beszéltünk már róla ezelőtt, lelki szemeim elé egy január eleji érkezést vizionáltam a beszámolói alapján, és egy vagy két csodálatos, édeskettesben töltött hetet. Na erre fel, nemrég kiderült, hogy az a január eleje messze nem biztos, a két hetet pedig nyugodtan elfelejthetem. Nem biztos még semmi, de mivel az adminisztráció karácsonyig elhúzódhat, és M szeretne minél több időt eltölteni a szeretteivel és barátaival, akiket otthon hagy, továbbá nem engedhet meg magának egy hotel- vagy hostelszobát két héten keresztül, ezért valószínűleg január közepére csúszik a Nagy Találkozás, és mindössze két-három napot fog igénybe venni, mielőtt továbbvonatozik arra az akármilyen településre, ahová helyezik. Nem volt felhőtlen az örömöm, hogy szépen fogalmazzak, és lett is belőle konfliktus. Én kifogásoltam, hogy most akkor tényleg, erre várunk több, mint egy éve, hát ne már, ő pedig ragaszkodott ahhoz, hogy márpedig nem fogja minden spórolt pénzét szállásra költeni, és különben is, igenis szeretne még egy kicsit otthon lenni, azokkal az emberekkel, akiket otthon hagy miattam (amire jött a következő replika, mely szerint „nehogy már én legyek a gonosz seggfej, nem kényszerítettelek, hogy költözz Magyarországra, ez saját döntés volt”).

Ebben a helyzetben nagyon is szükség volt a négy kérdéses önvizsgálatra, és arra, hogy addig nem mentem el aludni (ekkor lehetett este tizenegy, talán kicsivel utána), amíg mindketten le nem higgadtunk és meg nem beszéltük a dolgokat, mint két felnőtt. Ő megígérte, hogy megtesz mindent, amit tud, és hogy nem fogja ezt többször a fejemre olvasni, én pedig megígértem, hogy lejjebb adok az igényeimből és megértőbb leszek. Alázatosan jelentem, ezzel azóta is próbálkozom, szerintem egészen jó úton haladok.

Ilyen és ehhez hasonló konfliktusok persze előfordulhatnak, és elő is fognak fordulni. Nem könnyű átvészelni egy ilyen sűrű időszakot, úgy pedig pláne, hogy neked végül is lenne időd a másikra. Ilyenkor megint csak önmagamat tudom ismételni: foglald el magad valamivel. És ne légy rá dühös, hiszen nem tehet róla, még az is előfordulhat, hogy azért ilyen elfoglalt, mert a távolság bezárásán dolgozik. Légy türelmes és megértő, de azért jelezd felé, ha valami bánt vagy nem oké. És, ha már Te tényleg nem vagy annyira elfoglalt, ilyenkor, ha csakugyan fontos Neked az, hogy beszéljetek, tedd Magad szabaddá akkor, amikor neki is szünete van. Nem azt mondom, hogy állj haptákba és légy készenlétben, mert bármikor elérhetővé válik – de ha ismered az időbeosztását, akkor Te is tudod úgy alakítani a sajátodat, hogy ott legyél, amikor ő is szabad.

Kitartást kívánok Nektek ehhez az időszakhoz – szükségetek lesz rá. Ugyanakkor azt se felejtsétek el (bármilyen elcsépelt is a mondás): ami nem öl meg…

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary