Konfliktusok, avagy amikor oszlik a rózsaszín köd

Az nem kérdés, hogy miután tizenhat hónapot töltöttünk távkapcsolatban, elkerülhetetlen volt, hogy ebben az időszakban legyenek összezördüléseink, kisebb veszekedéseink. Persze igyekeztünk visszafogni magunkat, vagy legalábbis kulturáltan megbeszélni a nézeteltéréseinket, de még ha ez nem is feltétlenül sikerült, egyrészt egy jó veszekedést nem lehet WhatsApp- vagy Messenger-üzeneteken keresztül elintézni, másrészt sosem csaptuk egymásra a telefont, hanem amikor kezdtek volna elfajulni a dolgok, általában hátráltunk egy lépést – most komolyan megéri ezen vagy azon a hülyeségen összeveszni, amikor van így is elég bajunk a távolság miatt? Most megéri rácsapnom a telefont, hogy aztán furdaljon a lelkiismeret és ha nem érem el a bocsánatkérésemmel, stresszeljek azon, hogy vajon durcából nem veszi fel vagy lelépett valahová és esetleg valami történt? Amíg távkapcsolatban éltünk, akármilyen probléma is merült fel, nem söpörtük a szőnyeg alá, de nem is jutottunk el az egymással üvöltözésig, hanem inkább mély levegőt véve megbeszéltük. Szerencsére ezekből a momentumokból tizenhat hónap alatt csak egyet vagy kettőt tudnék felidézni, és mindkettő elég komoly témához volt köthető – a gyerekvállaláshoz és a színházhoz, pontosabban a színészethez. Jó témák voltak ezek, és utólag visszagondolva nagyon helyes, hogy relatíve korán beszéltünk róluk; talán majd egy legközelebbi posztban jobban is kifejtem.

Aztán, első találkozás – abban a viszonylag sűrű időszakban, amíg majdhogynem non-stop együtt voltunk Budapesten, semmin nem vesztünk össze. Pedig aggódtam, nem is kicsit, na persze én mindig mindenen aggódom, de ha belegondol az ember, jogos, hogy majdnem másfél év és nulla találka után most gyakorlatilag egy hónapra összebútoroztunk, hát persze hogy lesznek majd konfliktusok. Nos, tévedtem.

Azt hiszem, ez volt a mi „nászút-időszakunk”, vagyis amikor még csak a szépet és a jót láttuk a másikban, annyira el voltunk varázsolva a ténytől, hogy végre együtt lehetünk, egy időzónában és egy légtérben, hogy az kit érdekel, hogy horkol, hogy széthagyja a cuccát, hogy rendetlen, hogy hisztis, hogy nem fekszik le hajnal kettő előtt, hogy nem tud főzni… egyszerűen szemet hunytunk nagyjából minden fölött.

Amikor már kellően bejáratott volt a kapcsolat, vagyis már M is Cegléden élt és kialakítottuk a heti találkozási rutinokat, na akkor… akkor azonban csőstül. Emlékszem, valamikor februárban volt egy háromnapos hétvége, amikor gyakorlatilag minden nap összevesztünk valamin. Hogy nem hiszem el, hogy nem képes egy pillanatra abbahagyni a játékot, pedig nem azért jöttem, hogy nézzem, ahogy a barátaival Call of Duty-zik, hogy nem igaz, hogy én még egy nyomorult csirkét se tudok úgy megpirítani, hogy el ne csesznék valamit, hogy miért nem foglalkozol velem, hogy miért lógsz rajtam állandóan, hogy miért nem figyelsz soha, hogy miért vagy ennyire feledékeny, hogy miért így, miért úgy… csip-csup veszekedések voltak ezek, és nem tartottak sokáig, ahogy békülni sem volt nehéz, de tanulópénznek nagyon jó volt. Amikor elszáll a rózsaszín köd, vagy legalábbis elhalványul, amikor meglátod azt, amit eddig nem akartál, amikor megtudsz a másikról olyan dolgokat, amikről eddig fogalmad sem volt és egyáltalán nem tetszenek, amikor tényleg annyira összevesztek, hogy be kell zárkózz a fürdőszobába egy tíz percre kiengedni a gőzt és végiggondolni, amikor a másik az idegeiden táncol…

…és amikor minden egyes ilyen pillanat után eljön az a pont, hogy kifogytok a szuszból, egymásra néztek, és rájöttök, hogy oké, minden nap hajnalig játszik, oké, nem tud főzni, oké, hogy néha idegesít, oké, hogy néha tényleg úgy gondolod, több figyelmet érdemelnél…

…de mindez nem számít, vagy legalábbis nem úgy és nem annyira, mert basszuskulcs, mégis szeretitek egymást, mégis együtt akartok lenni, túllendülni ezen is, és te jó ég, szakítani, dehogyis, emiatt a hülyeség miatt, szeretem és ő is szeret és együtt akarunk lenni, és nem annak ellenére szeretem és nem annak ellenére vagyok vele és maradok vele, hogy tudomisén, horkol, hanem egy kicsit pontosan azért. Mert majd megszokom, és így fogom szeretni és már most is így szeretem, és tudom, hogy egy idő után már az zavarna, hogyha nem így lenne. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk, na.

Kapcsolódik ehhez egy nem is olyan régi történet, ami ezt remekül példázza. Elöljáróban, nekem (vagyis most már tulajdonképpen nekünk) van egy szabályom, amihez ha kő kövön nem marad, akkor is ragaszkodni fogok: mégpedig, teljesen mindegy, mennyire vesztünk össze vagy éppen mennyire idegesít vagy utálom az adott pillanatban – soha nem alszom a kanapén. A kapcsolatunk elején megegyeztünk az együtt alvásban, és ez egy olyan dolog, amihez ragaszkodom (kivéve, oké, ha a másik náthás vagy megy a hasa vagy bármi nem érzelmi ok); mert ha egyszer felmerül a kanapé, mint opció, onnantól kezdve az már talonban lesz, és nagyon könnyű eljutni odáig, hogy „nem igaz, már megint félbarna kenyeret vett fehér helyett, sose figyel, ezzel felhúzott, akkor ma sem alszunk együtt.” Sarkítok, de remélem, érthető. Ez tulajdonképpen egyezik a „soha ne feküdjetek le úgy, hogy haragszotok egymásra” intelemmel, ezzel lehet vitatkozni vagy egyetérteni, mindenesetre, mi így vagyunk vele.

Na, alig pár héttel ezelőtt, amikorra már egyébként tényleg elcsitult a kezdeti veszekedésár, és azóta se és azelőtt se vesztünk össze egyébként, valamin tényleg iszonyatosan összekaptunk. Hülyeségnek indult, aztán egyre jobban belementünk, végül egy akkora orbitális veszekedés kerekedett az egészből (ekkor volt körülbelül este fél tizenkettő), hogy mielőtt végiggondolhattam volna, mit csinálok, fogtam a párnámat és a takarómat és nemes egyszerűséggel kivittem őket a nappali ágyára (a „kanapéra”), egy pillanatra megfeledkezve sziklaszilárd elveimmel a témában. Kellett néhány perc, hogy belássam, tökmindegy, mi lesz, úgyse fogok itt aludni, előbb-utóbb megadom magam és visszamegyek. Mégis maradt bennem némi sértettség – M-t látszólag nem zavarta a helyzet, úgy nézett ki, ő tökéletesen elégedett lenne ezzel a felállással, ami persze csak még makacsabbá tett; miközben én a nappaliban dühöngtem, ő eltette a maradék kaját, fogat mosott, pizsamát vett, és amikor már azt hittem volna, hogy kész, ennyi volt, ennyit ér neki az elhatározásunk, akkor egyszer csak megállt előttem, felém nyújtotta a kezét és halkan, kedvesen annyit mondott:

“Na, gyere.”

Felvont szemöldökkel néztem rá, de ő nem tágított:

“Te is tudod, hogy nem fogsz itt aludni, és azt is tudod, hogy azt akarom, hogy velem aludj, mert ott a helyed.”

Minden további nélkül megfogtam a kezét és hagytam, hogy segítsen visszaköltözni a hálószobába. Aznap éjjel se aludtunk külön, és egyikünk se aludt el úgy, hogy tüske maradt volna benne.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Most akkor ti mik is vagytok? – avagy egy kapcsolat „coming out”-ja

Persze azért nem maradt sokáig titokban a ceglédiek előtt, hogy ki is vagyok én M-nek. Egy héttel az elengedés után vonatra ültem, hogy további öt napot tölthessünk együtt, és ez alatt az öt nap alatt (plusz a rákövetkezendő csütörtökön) sikeresen tudatosítottuk mindenkiben, akiben kellett, hogy ja, mi tulajdonképpen egy pár vagyunk.

M eleinte nem egyedül lakott, mivel egy annyira új építésű lakást utaltak ki neki fentről, hogy mire eljutott Ceglédig, azt még mindig építették, úgyhogy az igazgatóval közös telken, de külön házban lakott. Hogy ez közös kapubejárót és szó szerint tíz lépés távolságot jelentett, arra csak akkor jöttem rá, amikor megérkeztem a megadott utca-házszám elé, és mondhatni kissé elfogott a kétség. Tudja egyáltalán a tulajdonos, hogy jövök? Biztosan leokézta, hogy még egy személyjel kelljen „osztozkodni” az amúgy saját privát ingatlanján, vagy legalábbis telkén? És különben is, nem veti ki magát nagyon furcsán, hogy a „random pesti lány” egyszer csak beállít egy bőrönddel és marad is, majdnem egy hétig (hogy aztán a továbbiakban hetente levonatozzon két-három napokra)? M megnyugtatott ugyan, hogy ez amúgy sem érdekel senkit, és különben is, ő már bejelentette az érkezésem és senkinek semmi gondja nincs ezzel, én azért mégsem éreztem magam teljesen komfortosan. Mindegy, amúgy sem igazán terveztünk átlátogatni hozzájuk, és ahogy azt előre megtudtam, szerencsére ők sem hozzánk, úgyhogy vállat vontam, és hát „lesz ami lesz”.

Arra viszont abszolút nem számítottam, hogy már az első estén megdől ez az „úgyse fogunk találkozni”-elmélet. Pizzát rendeltünk ugyanis vacsorára, és én voltam a szerencsés, aki ugye a háztartásban beszél magyarul, tehát megnyerte magának a fizetést a futár srácnál. Kapkodva cipőt húztam, felkaptam a pénzt az asztalról, és kiosontam, hogy csendben és titokban elintézzem az elintéznivalót, komolyan, mintha legalábbis marihuánával seftelnék, nem pizzával.

Az igazgatóék kutyája is rájött azonban, hogy odakinn áll valaki, így hát hangos, figyelmeztető ugatásba kezdett (egyébként egy tündéri és nagyon okos fekete labradorlányról van szó, akit mindketten nagyon hamar a szívünkbe zártunk), és ahogy settenkedtem a kapu irányába, egy kellemes női hang szólalt meg a hátam mögött, hogy „á, ezek szerint hozzátok jött”. Megmerevedtem, mintha legalábbis édesanyám kapott volna rajta, hogy takarodó után próbálok besunyulni a lakásba. Az igazgató felesége mosolygott rám, ha meg is lepődött, nem mutatta. Én annál inkább. Sikerült kinyögnöm egy helló-t, aztán ő visszament a házba, én pedig kifizettem a pizzát.

A feleség még aznap este egyszer átkopogott, M addigra kidőlt, vagyis beütött a kajakóma, én még ébren voltam, úgyhogy már másodjára lehetett hozzá szerencsém. A spájzból akart csak elvenni valami húst, most se beszélgettünk többet, mint korábban, ám mielőtt becsuktam volna az ajtót, visszafordult és rám mosolygott, olyan melegen és barátságosan, mintha ezer éve ismernénk egymást. „Örülök, hogy jöttél”, mondta csevegő hangon, én meg a padlón keresgéltem a leesett államat. „Jó, hogy vagy neki. És jó, hogy nincs egyedül az első napokban.” Elment, mielőtt egy fél választ is ki tudtam volna préselni magamból, de gondolatban elismeréssel adóztam a figyelmének. Hiába, azért mi nők, na, értünk egy s mást. Hivatalosan is ő lett az első, akinek bármiféle extra infó nélkül, tulajdonképpen első pillantásra leesett, hogy mi folyik itt.

A következő a kontakt volt, akinek, bár őt szintén nőből faragták, már ténylegesen el kellett magyarázni a helyzetet. Az első, sőt, még a második napon is úgy kezelt, mintha egyfajta személyi asszisztense volnék a srácnak, persze nem rosszindulatból, de azért mégis, néha már nagyon a nyelvem hegyére jött, hogy tisztázzam a dolgokat. Ez aztán a harmadik napon sikerült, amikor kora reggel felkerekedtünk, hogy visszaautózzunk Pestre, a szokásos társaság (vagyis igazgató, M, kontakt) plusz én, hogy elintézzünk némi papírmunkát a bevándorlásügyi hivatalnál.

Reggel nyolc után értünk oda. Délután hatkor sikerült elhagynunk az épületet. Soha, senkinek nem kívánom ezt az élményt, és esküszöm, volt egy pont, ahol meginogtam, és egy pillanatra arra gondoltam, miért is nem vártam meg inkább Cegléden a delegáció visszatértét.

Mindenesetre azért egész jó nap volt. Az igazgatóval nagyon hamar megkedveltük egymást, megadta a közös alapot, hogy hasonló pályán végeztünk illetve tanulunk, rendesen kikérdezett az egyetemről, Pestről, az iskolák helyzetéről, oktatásról, gyógypedagógiáról, és mire megtettük az ötven perces utat Ceglédről a hivatalba, már gazdagabb lettem egy jótékonysági báli meghívóval (mint M plusz egy fője) és egy állásajánlattal. (Ez előbbit azonnal elfogadtam, ez utóbbira majd még visszatérünk.)

Csak a kontakt tűnt még mindig nagyon távolinak és hivatalosnak. Már jó két órája várhattunk a sorunkra, ők ketten M-el már kiveséztek minden témát, amikor egyszer csak felém fordult, és magyarul kérdezte: „ti ketten mióta is ismeritek egymást?” Félve néztem M felé, gyorsan lefordítottam neki angolra, ő biztatólag rám mosolygott, úgyhogy büszkén, de kissé félve nyögtem ki, hogy körülbelül másfél éve. „Ó.” Azonnal megláttam az elbizonytalanodás szikráját a szemében, és elégedetten ejtettem vissza a kezem M térdére, csak úgy, néma megerősítésképpen, hogy „igen, másfél éve, na ezt tessék feldolgozni.”

Az igazi áttörést azonban a nap vége hozta meg. Láttam rajta, mennyivel nyitottabban áll hozzám, és a hangulata is feloldódott kicsit, mégis megmaradt egy szikrányi távolságtartás – egészen addig, amíg végre-valahára elhagyhattuk az épületet egy ideiglenes tartózkodási engedéllyel a zsebünkben (vagyis, na jó, M zsebében), fellélegezve, hogy a várakozáson kívül nem volt semmi bonyodalom a procedúrában. (Még jó hogy, közel s távol M volt az egyetlen „fehér ember”, akit ráadásul három magyar kísért, és az ügyintéző hölgy csak még készségesebbé vált, ahogy meglátta az erkölcsi bizonyítványát és a munkavállalói igazolását, miszerint angoltanárként szerződtették.) Akkor a kontakt felém fordult és megkérdezte, hol tehetnek ki. Viccesen megjegyeztem, hogy majd Cegléden, M-el együtt, és akkor megint elkerekedett a szeme. „Azt hittem, azért jöttél, hogy akkor te itt is maradsz Pesten.” „Nem”, mondtam teljes természetességgel, „most egy ideig Cegléden maradok, csak azért jöttem, hogy elkísérjem.” Azt hiszem, itt nőttem igazán nagyot a szemében. Nincs az a kedves kicsi terézanya és nincs az az épeszű „nem komoly” barátnő, aki képes végigdekkolni egy napot a bevándorlásügyi hivatalban, csak azért, hogy támogassa a barátját. Bólintott, én visszabólintottam, és innentől kezdve – legalábbis az ő számára – hivatalosan is M barátnője lettem.

A következő hét csütörtökén lett teljes a „szentháromság”, vagyis a kontakton és a feleségen kívül az igazgató is be lett avatva. Meghívtak minket ugyanis, hogy ünnepeljük velük együtt egy helyi bár második születésnapját – mi ketten pedig, lévén rendes huszonéves fiatalok, hülyék lettünk volna kihagyni egy ilyen meghívást.

Egészen addig egyébként, bármerre is mentünk, bárkivel is találkoztunk, mindenkinek be lettünk mutatva. M a teljes nevén és „mint az új angol lektor”, én pedig egyszerűen úgy, hogy „és Panka”. Az igazgató soha, senkinek nem fűzött hozzá semmit, egyszerűen csak mi lettünk „az új angol lektor és Panka”, slussz-passz.

Azon a csütörtökön négyen ültünk le egy asztalhoz, igazgató, feleség, M „és Panka”, és az első kör kötelező pálinka és az azt kísérő pohár sör/bor mellett az igazgató egyszer csak megkérdezte: „na és amúgy, ti mióta is ismeritek egymást?” Itt már igazából nem is fordítottam, csak mondtam, hogy bizony másfél éve, és a következő kérdésre, mely szerint „na jó de hol és hogyan”, nagyon röviden elmeséltem a kis történetünket, bölcsen kifelejtve azt a részt, miszerint M amúgy jórészt miattam van itt (behelyettesítve azzal, hogy „akkor igazából már tudta, hogy ide szeretne majd jönni”, mert mégiscsak, a főnöknek ezt illik mondani). Nem fogok hazudni, kifejezetten jól esett látni előbb a megdöbbenést, majd az őszinte elismerést a szemükben, és M, mintha valahogy megsejtette volna, miről beszélünk, átkarolta a vállam, rám mosolygott és nyomott egy megerősítő puszit a halántékomra.

Aznap este bárki is állt meg az asztalunknál, akinek még nem lettünk bemutatva, az „új angol lektor”-rész persze megmaradt, de az „és Pankához” hozzácsapódott még két rövidke szó, ami után mindig kiült az arcomra egyfajta hellyel-közzel önelégült, mindenesetre őszintén boldog mosoly: „M barátnője”.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Az első elválás

Tekintve, hogy M Magyarországra költözése nem volt egyenlő azzal, hogy rögtön egy fedél alá is költözünk hosszú távon, illetve, hogy a munkája még mindig nem Budapestre, hanem Ceglédre szólította, így várható volt, hogy előbb-utóbb eljön az a nap is, amikor félig-meddig újra vissza kell zökkenjünk a távkapcsolatba. Persze, jogos felvetés, hogy „hagyjál már, 73 kilométer Zuglótól Ceglédig még vonattal se több, mint egy óra, ne hívjuk már távkapcsolatnak ezt egy Texas-Budapest után, jó?”, azért mégis, van némi különbség aközött, hogy hetekig kisebb megszakításokkal, de együtt laktunk, egy városban, egy airbnb-ben (később hostelben, még később nálunk otthon, de ez egy hosszabb történet lesz egy másik posztban), és hogy a találkozásaink utána jobb esetben heti egyre korlátozódtak az egyetem, a munka és a vonatozgatás miatt.

Előre látott és nem látott események miatt úgy alakult, hogy január tizennyolcadikától február elejéig (fene emlékszik már a dátumokra) gyakorlatilag egész idő alatt vagy itt, vagy ott, de együtt laktunk, és amikor egy-egy napra el kellett válnunk, végül még így is láttuk egymást. Mondhatni, egész jól egymás társaságához szoktunk, és minden nap elnapoltuk a „jó, de M nemsokára megint elutazik” problémát… egészen az utolsó nap utolsó percéig.

Annak A Bizonyos Napnak a délutánján elvillamosoztunk a Harminckettesekre, a hostelhez, ahol a ceglédi delegáció hivatalosan is átvette őt. Nem mondom, hogy minden gyomorgörcs nélkül számolgattam magamban a perceket, amikor majd el kell engedjem, de tulajdonképpen egészen jól voltam. Kinéztünk a hallban egy szimpatikus kanapét, arra ültünk le, amíg várakoztunk, már nem is szóltunk egymáshoz, csak fogtuk a másik kezét és mindketten titokban az órát lestük, mennyi időnk van még. Arról fogalmam sincs, az ő fejében milyen gondolatok keringtek, csak azt tudom, hogy magamat is megleptem, milyen nyugodt voltam, közben persze azért féltem is kissé, mert húsz éve élek együtt magammal, pontosan tudom, amikor egy ilyen helyzetet ekkora nyugodtsággal tudok kezelni, az nem azt jelenti, hogy felnőtt ember módjára viselkedem, hanem azt, hogy még nem fogtam fel teljesen a történéseket, és majd később borul a bili.

Talán négy óra tájban, vagy valahol akörül, belépett a hallba két nő és egy férfi – itt szorult el először igazán a torkom. M abban a pillanatban elengedte a kezem, persze számítottam rá, ekkor még senkinek nem mondtunk semmit, mert egyikünk se akarta, hogy a munkáltatói azt higgyék, csak pár hete van itt és máris felszedett valami csajt, ahogyan azt sem, hogy rájöjjenek, M tulajdonképpen miattam költözött Magyarországra és vállalt itt munkát. Az alacsonyabb, de testesebb nőci bemutatta a két ceglédinek, az angolul szinte perfekt beszélő kontaktjának és az angolul kicsit sem beszélő igazgatónak – aztán mind a hárman rám néztek, én udvariasan kezet fogtam velük, és csak a nevemet árultam el nekik, M-re bízva, hogy ki is vagyok tulajdonképpen. „Ő segített nekem, amíg Budapesten voltam”, fűzte ő hozzá, vagyis random pesti lányból rögtön kedves kicsi terézanyává avanzsáltam, aki segítette ezt a szegény texasit, hogy elboldoguljon valahogy Magyarföldön. Hát, majdnem.

Ha már kedves kicsi terézanya, rögtön elugrottam kávéért a társaságnak, hogy addig se érezzem feleslegesnek magam, és meg tudjam emészteni, hogy most már aztán tényleg a finishben vagyunk. Egyfajta védőszentként vagy őrangyalként, vagy tényleg „túlságosan ragaszkodó de azért kedves fiatal pesti lányként” helyet foglaltam a kanapé karfáján, olyan közel M-hez, hogy azért senkinek ne essen le semmi, de mégis valahogy sugallni próbáljam, hogy itt azért mégiscsak én vagyok a góré, vagy legalábbis, vagyok valaki. Mondjuk az amerikai tanár barátnője. Vagy ilyesmi.

Megtárgyalták a szerződést, a részleteket, a lakást, a leutazást, minden földi jót, ami még nem került tisztázásra, de úgy egyébként teljesen simán ment a megbeszélés. Nem mondhatnám, hogy egész végig odafigyeltem, csak egyetlen mondatnál hördültem fel, azt is csak magamban, de ott nagyon: amikor Hajni, a pesti nagyfőnök, akin keresztül M állást kapott, mosolyogva fordult M felé, a ceglédi kapcsolattartóra és igazgatóra mutatva, és azt mondta: „ők lesznek majd, úgymond, a te magyar családod.” A tanár, az igazgató és a főnök kedvesen nevetett, nekem meg kis híján rá kellett harapnom a nyelvemre, hogy ne törjön ki belőlem egy ízes magyar „anyátok” szitokszó. Ugyanis ez a pozíció már foglalt volt, méghozzá általam. Az én dolgom, hogy segítsek neki, hogy vigyázzak rá, hogy ott legyek vele és neki, én vagyok a barátnője, az úristenit (ez utóbbi „úristenit” szabadon behelyettesíthető…). Persze nem szóltam egy szót sem, nem szabadott, de itt kezdett el tudatosulni bennem, hogy kész, ők ketten most tényleg elviszik tőlem M-t, nekem nem lehet beleszólásom, nem mehetek vele, és úgy fognak viselkedni vele, mintha tényleg ők volnának az egyetlenek, akikre számíthat, és azt hiszem, hogy valahol itt kezdtem el majdnem sírni. De azért kitartottam. Még mindig nem volt annyira gáz.

Elindultunk a kint parkoló autó felé. Ragaszkodtam hozzá, hogy velük menjek, és olyan ellentmondást nem tűrően ragadtam meg M kisebbik bőröndjét, hogy senki nem merte elkérni tőlem. Szürke, hűvös januári délután volt, naplemente, még az eső is cseperegni kezdett, filmbe illő pillanat volt, de a tragikusabb fajta. Amíg a kontakt és az igazgató pakolt, M felém fordult. „Írj majd, ha odaértél”, mondtam én, „Mindennap írni fogok”, mondta ő, aztán megölelt. „Vigyázz magadra”, kértem én, „Te is”, mondta ő, aztán hozzátette, hogy „nemsokára találkozunk”. Kaptam egy gyors puszit a homlokomra, többet nem akartunk kockáztatni, aztán a kontakt megköszönte, hogy „vigyáztam M-re” (ekkor jött a második néma „anyád”), végül ő beült az autóba, én integettem neki, és ők jobbra, én meg balra.

Az előbb emlegetett bili egészen addig nem borult, amíg haza nem értem. Ott akkor megláttam a szobám padlóján M ágyneműjét, amit lehúztam ugyan, de még nem vittem le, és a fekete inget, amit nálam hagyott, lustán heverve a székemen. Na akkor. A vacsorát kihagytam, helyette belebújtam az ingbe, magamra csuktam az ajtómat, és úgy döntöttem, én akkor most megnézem a Bradley Cooper-féle Csillag születiket. Addig a pillanatig bírtam, amíg Lady Gaga rá nem kezdett a La vie en rose-ra, akkor kitört belőlem a zokogás. Igazi romantikus drámába illő este (és éjszaka) volt ez, de őszintén mondom, jót tett, sokkal jobbat, mintha mindent a szőnyeg alá söpörtem volna. Ezt a néhány órát megadtam magamnak arra, hogy istenigazából szenvedjek, aztán másnap már igyekeztem kevésbé szenvedős képet vágni, és két nappal később már tényleg jól voltam.

Elválni és visszatérni, ha nem is ugyanabba, de egy újabb távkapcsolatba, fáj. Ez tény, amit szerintem senki nem akar megcáfolni. Viszont. Hagyni kell időt a gyászra. Meg kell szenvedni, mert csak akkor lehet utána felvetett fejjel a jövőbe nézni. Nem szabad persze túlzásokba esni, ha már két hete gyászolsz, akkor érdemes lenne elgondolkodni, miért van ez, esetleg barátokhoz, családtagokhoz vagy végső soron, ha úgy érzi az ember, pszichológushoz fordulni, de egy-két nap tényleg kell neki.

És hát, azóta ingázunk. Vagyis, főleg én, mert a jó egyetemista csak arra az órára jár be, ahol nézik, hogy ott van-e, és amúgy is olcsóbb a vonatjegy. Nehéz volt átzökkenni ebbe a fajta életmódba, de sikerült. Aztán, egyszer csak úgyis vége lesz ennek a távkapcsolatnak is – és akkor aztán már csak arra kell rájönnünk, hogyan ne öljük meg egymást, ha hosszú távon akarunk majd egy fedél alatt élni.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Az első találkozás – mítoszok és valóság

Azt, gondolom, igazából mondani sem kell, millió és egyszer elképzeltem, hogyan zajlik majd az első találkozásunk, amikor végre landol a régóta áhított gép a pesti Liszt Ferenc Reptéren. Lányregényes, rózsaszirmos, jó, igen, brutálisan giccses találkozás lebegett lelki szemeim előtt mindig, amikor erre gondoltam (vagyis főképp elalvás előtt, tanulás helyett és a rendkívül érdekfeszítő három és fél órás előadások alatt, amik mintha csakis erre lettek volna kitalálva). Néha még beszéltünk is róla, együtt tervezgettük, vajon hogyan is fog elsülni, és általában örömmel tapasztaltam, hogy az elképzeléseink igencsak egyeznek.

Azt beszéltük, én az „érkezés” kapunál fogom várni, amit, bár összesen négyszer jártam eddig a repülőtéren, igazából fogalmam sem volt, hol találok majd. Kicsit előbb érkezem, egyrészt, mert mindig, mindenhová előbb érkezem (de komolyan, gimnáziumban egyszer kíváncsiságból megpróbáltam elkésni – és nem sikerült), másrészt pedig mert így szerepelt az elképzeléseimben, én akartam várni rá, ne fordítva. Úgy gondoltam, majd biztosan halál izgatott leszek, tudod, az a tipikus torokban dobogó szív, összeszorult gyomor, messze túl magas pulzus, miközben nézem az órát és a táblát, amin kiírják, melyik gép mikor és hová száll le, leszállt-e már. Amikor a tömeg elkezd majd kiözönleni a kijáraton, én egyre csak őt keresem, aztán végül megtalálom, ő meglát engem, és akkor – nyilván, hiszen egy reptéri találkozásnak ez elengedhetetlen eleme – elkezdünk egymás felé szaladni (lassított felvételben, ahogyan azt illik), ő felkap, megpörget, összeölelkezünk és talán, na jó, egye fene, legyen csak szép kerek ez a romantikus rózsaszín felhő, meg is csókolhat. Aztán kézenfogva elsétálunk, fogunk egy taxit (a kézfogás természetesen marad) és elvitetem magunkat az általa előre lefoglalt airbnb-be, és akkor itt pöröghet is a stáblista, kasszasiker, Oscart neki.

Olyan sokszor elképzeltem és olyannyira a részletekbe menőkig megterveztem mindent, hogy biztos voltam benne: ez már fix, így fog történni és punktum.

És így történt?

Hagyjuk már, persze, hogy nem.

A gép 2020. január tizennyolcadikán, szombaton délután négy óra tízkor landolt. Ekkor természetesen már sötét volt. Édesapám felajánlotta, hogy kidob engem a reptéren, szedjem össze a srácot, aztán elvisz minket a szállásra, onnan este, miután M elaludt, jöjjek haza, aztán másnap menjek el érte, hozzam haza ebédre (pofavizitre), és utána az áldásukat adják, vele maradhatok a hét további részében. Ez a megoldás mindenkinek jónak tűnt, így hát tűkön ülve vártam a szombatot és azt, hogy elindulhassunk végre.

Ezzel persze egyedül voltam. Háromnegyed négykor, amikor indulnunk kellett volna, én ledübörögtem a földszintre legcsinosabb ingemben, a magas sarkú csizmámmal a kezemben (mert hát no, valahogy azért ki kell nézni, hiába látott már rögtön ébredés után, pizsamában Skype-on, mégiscsak egy első találkozásra fel kell öltözni), csak hogy ott találjam abszolút nyugodt édesapámat az öcsémmel egyetemben a TV előtt, ráérősen autóversenyezve Prága utcáin. Hát így történt, hogy négykor vágtunk neki a húszperces útnak, vagyis az álom első pontja, miszerint én várok majd őrá, a nulladik pillanatban összetörni látszott.

Hogy útközben beszélgettünk-e, és ha igen, miről, egy az egyben kiesett azóta, de talán már akkor sem fogtam fel teljesen. Idegesen doboltam a lábammal, birizgáltam a táskám csatját, szuggeráltam a műszerfalon a digitális órát, vagyis nagyjából mindent, amit egy tipikus ideges ember csinálni szokott. Nem hazudok, ez volt életem leghosszabb tizenöt-húsz perce.

Úgy egyeztünk meg, hogy ő kidob engem az „érkezés” kapunál, aztán dobjak majd felé egy hívást, ha M megérkezett és kiörömködtük magunkat, mert a parkolás csak öt percig ingyenes. Kivágódtam a kocsiból, a vállamon kistáska, a kezemben a sapkám, amit az autóban szándékoztam hagyni, mert egyáltalán nem illett az elképzeléseimhez, de persze elfelejtettem, annyira szétszórt voltam.

Az épületbe belépve az álomszerű találkozás egy másik akadályba ütközött – egyrészt, több gép szállt le ugyanabban az idősávban, vagyis nem egyszerre tolultak ki az ajtón csak Annak A Bizonyos Repülőnek az utasai, másrészt a fotocellás ajtó felénk nem üvegezve volt, helyette csupán a saját tükörképem bámult vissza rám, vagyis esélyem se volt látni sem őt, sem a kiáramolni készülő tömeget. Így hát, minden alkalommal, amikor kinyílt az ajtó, én lábon kihordtam egy-egy szívrohamot.

Ekkor volt négy tizenöt, a gép a kiírás szerint leszállt, úgyhogy tüzetesen körbenéztem, hátha mégis én érkeztem későn és ő már itt áll valahol, rám várva, csak elkerültük egymást, de a váróban nem volt senki, aki akár csak távolról is hasonlított volna rá. És ekkor jött egy villámcsapás-szerű újabb felismerés, amin kedvemre stresszelhettem: mi van, ha nem ismerjük meg egymást? Mert persze, láttunk fotókat, heti többször ment a videóchat, tudom, kit kell keressek, de mégis, mi van, ha ennyire torzít a kamera, ha élőben mégis minden annyira más…?

Közben a fotocella nyílt, emberek jöttek, aztán bezárult, aztán megint nyílt, újra emberek, már négy óra huszonöt, atyaúristen, mi van, ha valami történt, ha eltévedt, ha nem is ült fenn a gépen, de nem tudott szólni, baleset történt, megállították, visszafordították, akármi…

Négy harmincra már annyira hiperventilláltam, hogy ha vérnyomást mértek volna rajtam, szerintem kiakasztottam volna a készüléket. Az ajtók megint nyíltak, fél tucat ember, de már nem is mertem odanézni, biztosan ez sem az ő csoportja, próbáltam egyenletesen lélegezni és legalább látszólag megnyugtatni magam, persze azért a tekintetem mégis odacsúszott, és akkor láttam, hogy ő is ott van, és rögtön észrevettük egymást.

Itt jön(ne) a szépen elképzelt találkozás leglényegesebb pontja: az örömkönnyek, a lassított felvételben szaladás, a felkapás, a csók, az ölelés. Megtehettük volna, nem volt akadályozó tényező. És mégis. Egészen eddig a pillanatig azt hittem, én leszek minden könyves és filmes klisé valaha, hogy a szívem mint az őrült, a gyomromban verdeső pillangók, a szemem sarkában könny, de nem. Ránéztem, ő rám nézett, és egyszerre elfelejtettem az egészet, hogy késve indultunk, hogy a nyomorult sapka még mindig a kezemben van, hogy egy pillanattal azelőtt még véres forgatókönyveket kreáltam a fejemben, amiért még mindig nincs itt, hogy izgultam és a pulzusom az egekben volt… ez ott és akkor már nem számított semmit.

Azt mondják, hogy ha az ember meglát valakit, akit szeret, akkor a légzése és a szívverése felgyorsul, ideges, izgatott lesz. Na, hát nálam pont fordítva: ránéztem és egyszerre megnyugodtam. Rám mosolygott, visszamosolyogtam, egymáshoz léptünk, kissé tétován, kamaszosan, aztán ösztönösen megöleltük egymást, a keze a hátamon, az arcom a dzsekijébe fúrva, és akkor már töretlenül és nagyon szélesen vigyorogtam, örömkönnyek nélkül persze, és akkor már tudtam, hogy minden rendben lesz, itt van velem és én is vele, ott vagyok, ott vagyunk, ahol lennem, lennünk kell. Hazatértem.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Koronavírus vs távkapcsolat

Igaz, jól megfogadtam az elején, hogy ha törik, ha szakad, én ugyan nem fogom koronavírusos posztokkal elárasztani az internetet, már így is a csapból folyik, nincs szükség még egyre, köszi, viszlát. Részben azért, mert nem vagyok sem hozzáértő, sem online prédikátor, így a témával kapcsolatban egyszerűen nincs mondanivalóm, részben pedig mert (bár nyilván én is figyelem a híreket és betartok minden óvintézkedést) elmondhatatlanul unom.

Egyetlen egyszer azonban mégis kénytelen vagyok egy egészen apró kivételt tenni, hiszen – ahogy tulajdonképpen mindenre és mindenkire –, a távkapcsolatokra is őrült nagy hatással van a jelenlegi helyzet világszerte. Törölt repülőjáratok, a határok lezárása, pánik, karantén, tömeges fertőzés… az emberek manapság a helyi buszra sem mernek felülni (vagy éppen nem engedik őket), nemhogy repülőre, hajóra, vonatra pattanni és külföldre utazni. Ezt sem az ember maga nem meri/akarja meglépni, vagy ha mégis felülne arra a bizonyos járműre, hát a saját vagy a külföldi kormány fordítaná vissza.

Sajnos csomó ismerős és félismerős távkapcsolatban élő párról hallottam, akik ezekben a hónapokban terveztek volna találkozni kilométerezrekre lakó másik felükkel, és akadt néhányuk, akik egyenesen a távolság bezárását tervezték, mielőtt eltörölték volna a járatukat vagy lezárták volna valamelyik országot.

Persze, mondhatnád – ez semmiség. És tudod, valamennyire igazad is volna. Hiszen a karantén, a határok lezárása mind-mind azért történik, hogy a vírust lelassítsuk, megfékezzük, és egy elhalasztott találkozás igazán nem nagy ár az emberek egészségéért, nem? Ha pedig mindezt a sutba vágnád egy fiúért vagy egy lányért, vagyis főleg inkább magadért, akkor egy önző kis seggfej vagy.

No de, aki azt mondja, hogy semmiség, az most bocsásson meg nekem, de nyilvánvalóan még sosem volt szerelmes… és sosem élt távkapcsolatban. Mert legyünk őszinték: a szerelmes ember hülye. Nem azért, én is az vagyok, és ezt abszolút belátom, de semmi kedvem dolgozni ellene, mert no, lássuk be, viszonzottan szerelmesnek lenni az egyik legszebb érzés a világon. Amikor az ember szerelmes, akkor egészen egyszerűen nem létezik senki és semmi más. Akkor a nap azért süt, a kávé azért fő le, a madarak azért csiripelnek és a Föld azért forog, mert ő szerelmes. Akkor minden és mindenki értük van, ő és az ő másik fele a világ közepe, és ilyenkor nem számít senki és semmi más. Ja, hogy amúgy odakinn nagy pelyhekben hull a hó (márciusban…), hogy tombol a koronavírus és lezárták a határokat, az meg kit érdekel? És ha egy ilyen állapotban leledző párocskának egyszer csak azt mondják a felsőbb hatalmak, hogy márpedig ti nem mentek sehová, hanem szépen otthon maradtok, ki-ki a maga országában/városában, és nincs találka, amíg meg nem oldódik a helyzet… hát az mindenféle túlzás nélkül világvége.

Csak gondolj bele egy percre – adott két ember, akik fülig szerelmesek egymásba, akik számára nem létezik senki és semmi más; és akik, mondjuk, tízezer kilométerre élnek egymástól. Eltelt egy hónap, két hónap, fél év, egy év, és aztán végre, már csak két hetet kell várniuk a nagy találkozásra, az első (vagy sokadik, jelen esetben tökmindegy, ha valakit maximum havonta vagy kéthavonta látsz, minden csók első) csókra, arra, hogy végre egy légtérben, egy helyen és időben lehessenek, tulajdonképpen egy mini nászút ez, ha úgy tetszik. És akkor, amikor már csak tényleg néhány napon múlik a dolog, jön az üzenet: nincs repülő, nincs hajó, nincs határátlépés, nincs találkozás, nincs első csók, nincs ölelés, nincs semmi – világvége, na az viszont van. És ez elviselhetetlen.

Mi valamennyire privilegizált helyzetben vagyunk, M és én; mindennap, amikor felkelek, némán és titokban hálát adok bárkinek, aki hallja, hogy januárban hellyel-közzel véget ért a távkapcsolat, és már nem Texasnyi, hanem Ceglédnyi távolság van kettőnk között. Mert valljuk be, bár a tömegközlekedés és a MÁV abszolút no-go szituáció a jelen helyzetben, azért mégis, legalább ugyanaz az időzóna, ugyanaz a megye, és autóval mondjuk lazán teljesíthető táv háromnegyed óra alatt (és ha kell, üsse kavics, biciklivel vagy gyalog se halnék bele. Jó, oké, csak vicceltem, nem vagyok akkora sportember, hogy 73 kilométert lebringázzak vagy legyalogoljak, ne áltassuk magunkat). Így van rá lehetőség, hogy ingázzak, mondjuk egy hét otthon, Budapesten, egy hét pedig nála, Cegléden, elkerülve mindenféle közösségi érintkezést, autóban csak a szüleimmel (vagy bárkivel, aki megszán és levisz, mert jogsim cserébe még mindig nincs, és valószínűleg egy ideig, minimum a járvány végéig nem is lesz), lakástól lakásig, a lehető legjobban elkerülve a megfertőződés veszélyét.

Másfelől azonban, a rizikó még mindig él. Mert ha egyszer csak lezárják a fővárost, vagy elrendelik a szigorú házi karantént, és én az alatt az idő alatt éppen Budapesten meresztem a fenekem, akkor bizony ugyanott vagyunk, mint az összes többi LD-páros, és akkor aztán nekünk is világvége lenne, efelől nincs kétségem, ismerem magam elég jól (de tényleg, egyetem volt fél év kötelező önismeret, ekkor szoktam rá arra, hogy csütörtök délutánonként egyenes hazamenetel helyett teszek egy kocsmányi kitérőt… jó, jó, csak vicceltem, de tényleg volt önismereti szeminárium és tényleg durva dolgok történtek).

És hogy ha egyszer ez bekövetkezik, vagyis ugyanott leszünk mi is, mint sokan mások, mit lehet tenni annak érdekében, hogy mégiscsak megőrizzünk egy leheletnyit a józan eszünkből? Hát, a válasz, bármennyire fáj is: el kell fogadni. És ez egyszerűnek tűnik (bár nem az), de ha végiggondolja az ember, igencsak logikus: a mi esetünkben másfél évig éltünk távkapcsolatban, ismerjük a dolog fentjét és lentjét, ismerjük a negatívumait, de a pozitívumait, és tényleg baromi sokáig ez volt a normális – ha kell, ha rá leszünk kényszerítve, akkor néhány nap alatt eszünkbe jut majd, hogyan is csináltuk, amíg nem voltunk, nem lehettünk fizikailag együtt. Fájni fog? Persze, hogy igen – mint először suliba menni egy egyhetes nyárzáró fesztiválozós megborulás után. De bele fogunk rázódni? Hogy a viharba ne. Voltunk már itt és túléltük. Egyszerűen csak elő kell hívni a régi emlékeket, a régi formátumot, és úgy kell csinálni, mint annak idején.

Én pedig pozitív világlátású ember vagyok (többnyire) – ha ez bekövetkezik, és újra távkapcsolatba kényszerülünk, mire visszaállítjuk magunkat a régi kerékvágásba és ismét megszokjuk, addigra talán eljön a jó idő és vége lesz a vírusnak, vagyis újra örülhetünk egy új első találkozásnak.

Addig pedig keep calm, maradj otthon, vagy legalábbis ne veszélyeztesd magad és másokat, moss kezet és próbálj meg nem megőrülni.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Hogyan működik a szerelem?

Oké, mielőtt belekezdek – három hónapja nem volt poszt, de mentségemre szóljon, ez egy iszonyatosan sűrű három hónap volt. Először jöttek az ünnepek, rögtön utána a vizsgaidőszak, majd január közepén megérkezett M (és ott nem hogy Ti, de a saját családom se látott heteken keresztül…), és csak most kezd minden visszatérni a normál kerékvágásba (mármint, oké, ha a koronavírus-járvány kellős közepén beszélhetünk normál kerékvágásról). Ezentúl, most már komolyan úgy tűnik, több időm lesz végre hosszabb posztokkal foglalkozni, eddig inkább az Instagramon voltam aktív (ott speciel azóta is), de most megpróbálok visszazökkenni ide is. Stay tuned, mert ez ugyan egy régebben megírt poszt, már gőzerővel dolgozom azon is, hogy illő szavakba öntsem a kapcsolatunk jelenlegi státuszát és mindazt, amit az elmúlt három hónapban tanultam (mert atyaég, volt mit…)!

SZÓVAL:

Alapesetben a következőképpen: meglátjátok egymást, teszem azt, egy összejövetelen. Összekapcsolódik a tekintetetek, végigméritek a másikat, megállapítjátok, hogy jó nő/jó pasi. Távolról stírölitek egymást, próbáljátok eldönteni, hogy csak a képzeletetek játszik-e Veletek, vagy tényleg, a másik is Titeket néz. Elképzelitek, hogy beszélgettek, randizni mentek, csókolóztok, stb. Aztán valamelyikőtök veszi a bátorságot, odamegy, leszólítja a másikat. Bemutatkozás, egy-egy elejtett bók, meghívhatlak-e egy italra. Csendes sarok, majdnem összeérő térdek, zavart beszélgetés, ami egyre inkább oldódik. Alap-információk, később mélyebbre menő kérdések. Telefonszám-csere vagy egymás bejelölése Facebookon, aztán pár napon belül randevú. Egyre inkább egy hullámhosszra kerültök, de még mindig úgy vizsgáljátok a másikat, mint kutatók az egzotikus állatokat: hogyan öltözik, milyen a frizurája, a mosolya, a hangja, a szeme. Dobol-e a lábával, ha ideges, jobb-vagy balkezes-e, milyen a testtartása, megvannak-e köztetek a szikrák, amiket egy személyes találkozón azonnal érezni (és a hiányát is). Megvan a fizikai közelség, majd kontaktus, először csak tettetve-véletlenül, majd egyre tudatosabban. Érzed az illatát, a bőrét a tiéden, és meg tudod állapítani, hogy kellemes-e. Mire az első csókig és a párkapcsolat kialakításáig eljuttok, már rengeteg mindent tudtok a másikról, főleg a fizikai közelségnek, a face-to-face helyzetnek köszönhetően. Így könnyű valakivel szerelembe esni.

Láthatjuk tehát, hogy valakibe beleszeretni úgy, ha egy légtérben tartózkodtok, nem is olyan bonyolult; csomó rásegítő vagy figyelmeztető kis jelzés van, ami arra szolgál, hogy elárulja: működőképesek vagytok-e együtt (elméleti síkon) vagy nem. Az érzékszervek a legőszintébb kritikusok: ha kellemesen megborzongsz, mikor hozzád ér, ha hevesebben dobog a szíved, mikor ránézel, ha szereted az illatát, ha szinte megtapinthatod a közelségét, ha a hangja olyan, mint a legszebb szimfónia…

No de akkor mégis mi a fene van, amikor az érzékszervek (jó, többé-kevésbé a szemet és a fület kivéve) kiesnek a játékból? Ha maradnak az írott szavak, a hangok és egy kissé kevésbé megbízható kép? Úgy nem is lehet szerelmes az ember! Vagy mégis…? Rövid válasz: a fenéket nem lehet! Hosszú válasz: máris kifejtem.

Igen, előfordulhat, hogy ez az egész balul sül el – hogy félreismered a másikat, hogy mindketten titkolóztok, ferdítetek, vagy egyszerűen, hogy azt hiszed, papíron működik, aztán személyesen is találkoztok, és kiderül: ennél nagyobbat nem is tévedhettél volna. Ilyen megesik, de igazság szerint előfordulhat úgy is, hogy aki este a buliban még szimpatikus volt, az első randi után már szóba se jöhet többet. Emberek vagyunk, mindenki igyekszik a lehető legjobb formáját hozni, hogy lenyűgözze és megszerezze a másikat, és el kell telnie egy kis időnek, hogy a felszínre kerülhessenek az elhallgatott tulajdonságok.

A kérdés azonban még így is adott: hogyan lehet egy intim, valódi párkapcsolatot felépíteni, hogyan lehet igazán szeretni a másikat, ha hiányzik a fizikai közelség, a kontaktus, a meghitt pillanatok? Nem lehet, hogy két ember egészen addig megragad a „nagyon közeli barát” szinten, amíg ki nem derül, hogy élőben is passzolnak-e egymáshoz? Tényleg lehet tízezer kilométerről és videóchaten keresztül is szerelmesnek lenni? Az, aki még soha nem élt távkapcsolatban, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy a szerelem így is működhet – és nem azért, mert buta, sőt, teljesen igaza van. A szerelmespárok a kapcsolat elején non-stop kontaktban vannak egymással: séta közben kézfogás, csókolózás, összebújás a kanapén, szexuális tartalmú együttlétek, vagy akár egy-egy ártatlan egymáshoz érő mozdulat – mindez elemi része egy kapcsolatnak. De vajon tényleg nem létezhet párkapcsolat ezek nélkül?

A távkapcsolatban élő párok szerint, de, igen. Millió és egy LDR-idézetekkel foglalkozó blog, Instagram-profil kering az interneten, főleg Pinteresten, amelyek közül talán a leggyakoribb az alábbi, nagyjából szó szerinti fordításban: „beleszerettem a lelkébe, mielőtt megérinthettem volna a bőrét – ha ez nem igaz szerelem, akkor nem tudom, mi az”. Első ránézésre ez egy rettenetesen nyálas idézet, második olvasásra egyszerűen csak szentimentális, de ha belegondolunk, van benne némi igazság.

A szerelem nem feltétlenül a testi érintéssel kezdődik, és egyáltalán nem csak abból áll – ha így lenne, nagyon kevés párkapcsolat jutna el az ezüst- vagy aranylakodalomig, szinte egyetlen gyerek se volna, akinek még nem váltak el a szülei legalább egyszer, és önmagában, a párkapcsolat és a házasság intézménye borzalmasan instabil lenne. Ezzel ugyanakkor nem azt tagadom, hogy a testiségnek, a közelségnek nincs szerepe egy kapcsolatban – a jó és kielégítő szexuális élet, a másik közelsége, az érintés, az illat mind-mind fontos eleme a dolognak, de fontos megjegyezni, hogy a párkapcsolat (minimum) kéttényezős. Ha megvan az érzelmi kötődés, megvannak a mély beszélgetések, az egymásra hangolódás, a lelki összetartozás, de nincs meg az érintés, a közelség iránti vágy, az egy erős és tartós barátság alapja. Ha azonban a vágy és a közelség jelen van, de a lelki hullámhossz nem, abból lesznek az egyéjszakás kalandok vagy néhány hétig tartó, kapcsolatnak becézett együttjárások. A párkapcsolat a két tényező együtt állása.

A fentiekben szinte észrevétlenül elhelyeztem egy kulcsszót is, ami segít helyre tenni és megérteni, miért is állhat fenn a szerelem két, egymástól fizikailag távol élő ember között: nem a közelség fontos ugyanis, hanem a vágy, az igény a közelségre. A jó barátokra és a LD-párokra is igaz, hogy nincs köztük szexuális vagy „szerelmi” töltésű érintés. Csakhogy, és itt a kulcs, amíg a barátok nem is igénylik az ilyesfajta testi kontaktust, addig a LD-párok vágynak egymás közelségére és a másik érintésére, csak éppen a körülmények miatt ezt a vágyat nem tudják kielégíteni. Egyszer, azt javaslom, hallgass bele egy távkapcsolatban élő pár telefonbeszélgetésébe, vagy olvass bele az üzeneteikbe; előtte tippelj, hányszor hangzik el közöttük a „hiányzol”, „bárcsak magamhoz ölelhetnélek”, „legszívesebben most megcsókolnálak”, vagy az „alig várom, hogy végre összebújjunk” óhajok (vagy ezekhez hasonló kijelentések) valamelyike. Spoiler: minimum kétszer annyiszor.

Megállapítottuk tehát, hogy a szerelmi kapcsolathoz szükséges mindkét tényező (vagy legalábbis másfél) jelen van egy távkapcsolatban, vagyis a hipotézis, miszerint nem lehet szerelmesnek lenni ilyen nagy távolságról, megcáfolódott (magyartanár vagy magyar szakos hallgató olvasóim! Ez a szó egyébként nyelvtanilag helyes volt, vagy ezt olvasva mindannyian felnyögtetek?). És hogy mégis mit lehet szeretni valakiben, akit a telefonod/számítógéped kijelzőjén, többé-kevésbé pixelesen látsz, és a mikrofon által kissé eltorzított hangját hallod? Hát, mindent. Is. Vagyis csak azt, amit személyesen is szerethetsz valakiben, akiben a hosszú távú partneredet látod: a mosolyát, a nevetését; a kinézetét (mert annyira azért nem torzít a kamera); ahogy rád néz, ahogy felderül az arca, mikor meglát; a humorát, az eszét, az őszinteségét; hogy bármiről tudtok beszélgetni, és hogy előtte önmagadat adhatod; a vitáitokat és a kibéküléseiteket; azt, hogy inspirál, támogat, hogy általa jobb emberré válsz; szereted, hogy vágysz rá, és azt, hogy ő is rád; hogy mellette nőnek/férfinak érezheted magad; egyszóval: őt, az embert. És ehhez nem mindig kell a lepedőakrobatika vagy egy díjnyertes csók; azt megtarthatjátok a személyes találkozókra, ahol a várakozás és a vágyakozás miatt az élmény és az élvezet megkétszereződik.

P

Instagram: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

A legalapvetőbb különbségek, amik hogyan ne váljanak konfliktussá

Olyan nincs, hogy két ember teljesen egyforma, hogy mindig, mindenről megegyezik a véleményük. Persze, van, hogy a házastársak vagy párok egy idő után egymáshoz hasonulnak, átveszik a másik egyes tulajdonságait, és olyan is van, hogy nagyrészt egyetértenek, ugyanabból a szögből látják a világot, de az, hogy tökéletesen ugyanúgy vélekedjenek mindenről, ki van zárva.

Hát még egy multikulturális kapcsolatban!

Ha a mi példánkat nézzük: M Texasban nőtt fel, egy Harlingen nevű kisvárosban az édesanyjával, az édesapjával, aki később rákban hunyt el, a nagymamájával és a kutyáival. Egyke gyerek, illetve van egy féltestvére, de a család azon ágával nem tartják a kapcsolatot – inkább a barátait nevezi családtagjainak, mint a tág családját. Keresztény családba született, keresztényként is nevelték fel, megmaradt hívő embernek, de nem vallásosnak. Mindig türelmes, mindig józan, néha kissé szétszórt, de tele van B- és C-tervekkel, bármiről is legyen szó. Nagy tervező, mindig számításba veszi a legrosszabb és a legjobb lehetőséget. Realista, történelemmániás, keményen dolgozik, közben pedig eljár inni a haverokkal, videojátékokkal játszik, szereti a kínai kaját, a Chick-Fil-A gyorséttermet, gyakran és szívesen használ déli és egész USA-beli szlenget, és úgy egyáltalán, a magáénak érzi az amerikai, texasi kultúrát, amelyben felnőtt. Mondhatjuk tehát, hogy relatíve sztereotip amerikai fiatal.

Nekem két testvérem van, két közelebbi és szinte megszámlálhatatlan távolabbi unokatestvérem. A család, főleg az anyai ágon közel áll egymáshoz, legalább születésnapokkor, ünnepekkor, névnapokkor összegyűlünk, de akad, hogy csak úgy, egy vasárnap ebédre is. Ízig-vérig budapesti vagyok, és még annál is jobban magyar: tudom a történelmem és tanulok belőle, sírva vigadok, paprikával eszem a Túró Rudit, és tizenöt percen keresztül tudok szóismétlés nélkül káromkodni (jó, ezek persze mind csak sztereotípiák, nem ebben merül ki a magyarságom, de tény, ami tény, az identitásom egy szignifikáns része, és üsse kavics, büszke vagyok rá, még ha nem is vagyok „hűdenagy” patrióta, és lövésem sincs a politikáról, csak a fociról, de ahhoz, ugyebár, minden magyar ember ért). 75%-ig zsidó vagyok, egyébként pedig agnosztikus (vagyis nem tudom eldönteni, hogy van-e Isten vagy nincs. Inkább nincs, de nem tudom, egyébiránt pedig olyan szinten nem is érdekel). Művészlélek vagyok, írok, zenélek, színészetet tanulok, hajt a tenni akarás, a vadabbnál vadabb ötletek, a kiemelkedés a tömegből.

Amikor először szóba kerültek a köztünk lévő kulturális, személyiségbeli és neveltetésből fakadó különbségek, félig-meddig vicceskedve jegyeztük meg: na tessék, a magyar színésznövendék beleszeretett az amerikai tanárjelöltbe. Persze, ez így nagyon sarkos, de a lényeget tökéletesen példázza: különbözünk. Nem kicsit, nagyon. Pontosan miben is?

  • Először is, neki az angol az anyanyelve, nekem pedig a magyar. Kicsi, de jelentős különbség, amit szerencsére át tudunk hidalni – én egyre jobban beszélem az angolt (mondjuk, tizennégy év tanulás után ez inkább elvárás, mint eredmény), ő pedig tanul magyarul.
  • Ő két lábbal áll a földön, én inkább lebegek. Az ő életében a tények, a számok, a szilárdság játsszák a főszerepet, az enyém inkább a művészetek és a művészek bohósága köré csoportosul. Mindketten inkább az előnyét látjuk ennek: ő segít megmaradnom a szilárd talajon, én pedig segítek neki néha elengedni magát. Tiszta haszon.
  • Más a családi hátterünk, az értékrend, amit otthonról hoztunk. Őt szigorúbb értékek mentén nevelték: becsület, őszinteség, kemény munka, a család fontossága. Később, miután az édesapja M tizennyolc éves korában meghalt, ő lett a férfi a háznál, és ez megerősítette benne a szerepelvárásokat, amiket a társadalom a férfiak, fiúk felé támaszt. Nem mondom, nem lett belőle egy vaskalapos, régimódi úr, máskülönben nem tudnánk megélni egymás mellett; egyszerűen látszik rajta, hogy valamivel szigorúbb neveltetést kapott. Engem ellenben arra neveltek, hogy fogadjam el az embereket úgy, ahogy vannak, legyek nyitott a világra, menjek, amerre látok, és csináljak, amit akarok. Nem, belőlem sem lett füves hippi, de az én világnézetemre rányomta a bélyegét ez a fajta „liberális” neveltetés, ami miatt gyakran pont az olyan (tabu)témákban és politikai kérdésekben nem értünk egyet, amik kihozzák belőlünk a kapott értékrendjeinket.
  • A kulturális hatások és a történelem különbségei. Ezt nagyon nehéz elmagyarázni, nem is szeretném megkísérelni, mert ez tényleg tapasztalaton és nem beszámolókon nyugvó dolog, de elég csak megnézni a két nemzet történelmét, kultúráját, mindenkori és jelenkori politikáját, az embereket. Nyugat, Amerika, az egy más világ, éppen úgy, ahogy nekik furcsának tűnhet a mi kelet-közép-európaiságunk.

Igaz lenne tehát, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Vagy igazából mi is halálra vagyunk ítélve, mint a többi pár, akik ennyire különböznek egymástól? Nos, a válasz nem igazán, és nem. Mert itt jön a turpisság: mégsem vagyunk annyira különbözőek.

Mindkettőnkben megvan az a két kulcstulajdonság, ami működőképessé, kompatibilissé teszi ezt a két katyvaszt, ami mi vagyunk: a nyitottság, kíváncsiság és a kompromisszumkészség. No meg persze a szeretet; nem a fellángoló, mindent elemésztő, rózsaszín ködös szerelem, hanem a nyugodt, érett, tisztán látó szeretet.

Alapjáraton a legfontosabb dolgokat, amik egy párkapcsolathoz, később házassághoz elengedhetetlenek, ugyanúgy látjuk: mindketten hűséges típusok vagyunk, hajlandók vagyunk és szívesen dolgozunk a kapcsolatunkon. El tudjuk képzelni, hogy egy légtérben élünk, mert mindkettőnknek fontos a fizikai közelség, és fel tudjuk osztani a ház körüli teendőket (például, én nem vagyok harcos feminista, miszerint „a férfi tartsa tisztán a saját terét, én a fülem botját se mozdítom érte”, és M elve sem az, hogy a házimunka csak a nő feladata. Egyáltalán, számunkra nincs olyan, hogy valami „kizárólag a nő” vagy „kizárólag a férfi” feladata. Ez elég hamar kiderült, miután én bevallottam, hogy nem tudok és nem is szeretek főzni, ő pedig beismerte, hogy ő viszont igenis tud és szeret). Nagyjából ugyanazt a karrierutat szeretnénk bejárni, és a magánéletünk íve is hasonló: kis közös lakás, házasság, nagyobb lakás, kutya, idősebb korunkban ház a külkerületben. Kikérjük és elfogadjuk a másik tanácsait, mert mindketten fejlődni szeretnénk, és meg szeretnénk adni a másiknak azt, amit megérdemel. Tudunk adni és tudunk kapni, tudjuk, hogy egy jó kapcsolatért dolgozni kell, de örömmel tesszük, a másikért és magunkért, értünk. Együtt képzeljük el az életünket, ami mindkettőnk fejében hasonló alappilléreken nyugszik. És ez a legfontosabb.

Az alapvető hasonlóság tehát pipa. És mihez kell akkor a kompromisszumkészség és a nyitottság? Azokhoz a dolgokhoz, amikben nem értünk egyet, és amiket majd kifejtek külön kis bejegyzésekben, mert ezekből lehet tanulni, ezek az érdekes pontok, amikből fejlődni lehet. Ilyen például a gyerekvállalás témaköre, amelyet Michael támogat, én pedig ellenzek. Vagy a színházzal, színészettel járó konfliktusok, mint például a színpadi csók. A vallás- és hitbeli apróbb különbségek, amik a hétköznapokban nem zavarók, no de mi van akkor, ha ő templomi esküvőt szeretne, én viszont igen makacs agnosztikus-majdnemzsidó vagyok? Hogy aztán a politikai nézetekről ne is beszéljünk. Ezek fontos témák, olyan dolgok, amelyekről beszélni kell, és beszélünk is – nem mindig sikerül megegyeznünk, de törekszünk rá, hogy mindkettőnknek jó legyen, és ne erőltessük rá a másikra a saját akaratunkat.

Mindenekelőtt ugyanis a párkapcsolat nem csupán munka – hanem öröm! Ne teherként tekintsünk rá, mert az már régen rossz. Hadd osszak meg Veled egy történetet ezzel kapcsolatban: valamelyik szombat este egy bárban ültünk, a legjobb barátnőm, egy közös fiú ismerősünk és én. A srác, nevezzük Antinak, legalább háromnegyed órája panaszkodott a barátnőjéről, hogy milyen tapadós, micsoda nyűg vele beszélgetni, hogy néha egyáltalán nincs kedve, olyan, mint valami kötelezettség, de úgy egyébiránt jó, mert aranyos meg kedves, meg hát mégiscsak, legalább van valakije. Én hallgattam, becsülettel, de nem igazán tudtam odafigyelni Antira, mert azon járt a fejem, hogy ez a szerencsétlen M képes volt összetörni a telefonját, hogy lehet valaki ennyire béna, mégis, hogy a francba fogunk kommunikálni, amíg nem szerez egy másikat (ugye, a távkapcsolat rákfenéje, ha baj van az elektronikus kütyükkel). A barátnőm, nevezzük Zsanettnek, türelmesen megvárta, amíg Anti befejezi a kis monológját, majd rám nézett, aztán vissza rá, és így összegezte: „Anti, te teljesen hülye vagy. Ez nem is párkapcsolat, amiben te élsz, hanem olyan, mint a Római Jog szeminárium, amin ott kell lenni, akkor is, ha amúgy rohadtul nincs kedved néha. Most nézd meg kettőtöket (itt rám mutatott): te azon nyafogsz, hogy már megint telefonálnod kell a barátnődnek, hogy megnyugodjon, P meg a barátja pedig reggel óta idegesek, amiért nem tudnak rendesen beszélni egymással, ahogy szoktak. Szerinted?”

Hát így. Ha többször gondolsz rá munkaként, mint örömforrásként, az nem fog Téged előre vinni. Egy párkapcsolat inkább öröm, mint meló. Igen, kell érte küzdeni, nem megy minden úgy, mint a karikacsapás, de ha ketten vagytok benne, és mindketten élvezitek, úgy mindjárt más. A lényeg a szeretet és a boldogság (meg a világbéke).

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Mire tanít 9671,5 km távolság?

Ami az első és legfontosabb: türelemre. Rengeteg türelemre. Kegyetlen és gonosz módszerekkel ugyan, de iszonyat mód megtanít türelmesnek lenni; magad felé, a másik felé, a környezeted felé. Megtanít elfogadni, hogy nem kaphatsz meg mindent azonnal, bármennyire is szeretnéd. Megtanít kicsit lelassítani, megtanít értékelni a kis dolgokat is. Persze, nem mint a karikacsapás, sőt – hosszú-hosszú hónapok munkája kell hozzá, hogy ezt a – egyébként igen hasznos – készséget a magadévá tedd. Lesznek persze napok, amikor bármennyire is próbálkozol, egyszerűen nem tudsz tovább türelmesnek lenni, lesz, amikor megbicsaklasz, és lesz, amikor legszívesebben felpattannál a legelső repülőgépre, kerül, amibe kerül, mert úgy érzed, nem tudsz tovább várni. Aztán elszégyelled magad, mert eszedbe jut, a másik bezzeg sohasem panaszkodik, nyilván birkatürelmű, csak Te nem tudsz megülni a fenekeden, neked ez mégse való, hagyni kéne az egészet a francba. Aztán amiatt szégyelled el magad, hogy ilyen egyáltalán eszedbe jutott.

Hadd nyugtassalak meg: ez a folyamat természetes. Hacsak nem vagy hortobágyi marhapásztor vagy horgász, ennyire és ilyen sokáig türelmesnek lenni bizony feladat. Persze, hogy nehéz, persze, hogy utálod, persze, hogy nem mindig megy. Ilyenkor két dolgot tehetsz: emlékezteted magad, hogy a jó dolgokhoz idő kell, és érte, a kapcsolatotokért megéri várni. Felidézed a szép emlékeket, ha szerencsés vagy, táplálkozhatsz az előző találkozás emlékeiből, vagy akár egy tömbösített, kétszáz perces egyetemi előadás közben álmodozhatsz a következőről. Ha az sem nyugtat meg, akkor sincs baj – csak jusson eszedbe, hogy ideális esetben ketten vagytok ebben a kapcsolatban, és a várakozás, a türelem mindkettőtöknek nehéz. Ne hidd, hogy csak Te szenvedsz miatta! A párod valószínűleg ugyanezeket érzi időről időre, még ha nem is mondja vagy mutatja ki. Beszéljetek róla, mondd el neki, ha hiányzik, és vitassátok meg, mivel tehetnétek még jobbá a várakozási időt. Lépj be egy távkapcsolatban élő párokból álló Facebook-csoportba, kövess ezzel foglalkozó Instagram-felhasználókat, böngészd a netet a témában (khm… olvasd ezt a blogot is, akár…), akármi. A lényeg, hogy foglald el magad valamivel. Ha túlságosan sok a dolgod, egyszerűen nem érsz rá türelmetlennek lenni. Űzd a hobbit, amit szeretsz, vagy próbálj ki újakat, tölts időt azokkal az emberekkel, akik boldoggá tesznek, tanulj, dolgozz, sportolj, kösd le magad. Persze, néha nem árt némi egészséges türelmetlenkedés, és azt se felejtsd el, hogy attól, hogy távkapcsolatban élsz, az még párkapcsolat marad, de összességében az arany középutat nem is olyan nehéz megtalálni.

De hogy pontosan mihez is kell türelmesnek lenned? Nos, nem csupán a személyes találkozásról van szó. Azt is lehet, sőt, kell tűkön ülve várni; de a hétköznapokban is adódnak példák olyan helyzetekre, ahol türelmesnek kell lenned: ha valamelyikőtöknél lassú az internet, mondjuk. Nem tölt be a Skype, akadozik a kép vagy a hang. Vagy, mondjuk, ha különböző időzónákban éltek, és a másik békésen végigalussza a fél napodat, hiszen az nála éjszaka. Texas és Magyarország között például hét óra eltolódás van, a magyarok javára, ami annyit tesz, hogy M ugyan még ébren van, amikor én hajnali hatkor felkelek, hogy beérjek órára, de közben leshetem, hogy reggel kilenc-tíz előtt kimásszon az ágyból, ami mifelénk ugyebár négy-öt óra. És akkor ez még egy olyan eset, amikor egész nap nem kell csinálnotok semmit. No de, egy átlagos ember ébren töltött órái nemigen szoktak üresek lenni: suli, meló, intéznivaló, családi látogatás, stb, mind-mind megkurtítja az együtt tölthető órák számát. Beleszokni nem egyszerű, meg kell tanulnotok egymás napirendjét, számolni kell az időeltolódással és a váratlan programokkal; ugyanakkor, ha kialakítotok egy napi rituálét, menetrendet, találtok egy közös idősávot, ami mindkettőtöknek szabad az esetek nagy többségében (hiszen azt mégse lehet elvárni, hogy történjék bármi, de Ti mindig ugyanott és ugyanakkor videochatelni fogtok), jelentősen megkönnyíti a dolgokat. Például, ami az egyikőtöknek az alvás előtti időszak, a másikótoknak pedig ebédszünet; vagy Neked kicsit korább reggel, neki kicsit később este. Ha hajlandók vagytok alkalmazkodni egymáshoz, meg fogjátok látni, rengeteg kicsi időt csippenthettek le a napjaitokból, ami összeadva már nem is rossz. És hogy mégis mit csinálj a fennmaradó idődben? Minden mást. Az együtt töltött idő ugyanakkor maximálisan legyen a tiétek: olyankor ne legyen se tanulás, se mobilozás, se egy házibuli félreeső sarkában történő gyors telefonhívás; az az idő a tiétek, adjátok meg egymásnak.

Mire taníthat még? Például remekül fejleszti a kommunikációs és problémamegoldó képességeket. Mivel, amikor telefonáltok vagy videóztok, mást nem nagyon tudtok csinálni, ami elvonhatná a figyelmeteket, így az egymással való kommunikálás, beszélgetés kulcsfontosságú. Szinte észrevétlenül, egyre jobban belejössz a dologba: megtanulsz értőn hallgatni, megtanulod észlelni a szavak, mondatok mögöttes tartalmát, és egyszer csak azon kapod magad, hogy már három órája beszéltek, de a témák csak jönnek és jönnek, pedig eddig azt gondoltad, egyszerűen lehetetlen ilyen hosszú ideig beszélgetni valakivel. Ilyenkor van idő a mélyebb beszélgetésekre, és egy távkapcsolat során, éppen ezért, sokkal jobban és behatóbban megismered a másikat, mint ha egy helyen és egy időben lennétek. Persze, van, amire csak az együtt élés taníthatja meg a párokat, és van, ami majd akkor derül ki, mikor élőben is találkoztok, de azt biztosan állíthatom, hogy röpke tizenhárom hónap alatt úgy megismertem M-t, ahogy a hozzám legközelebb álló barátnőmet négy-öt év alatt.

Ehhez kapcsolódik viszonylag szorosan a konfliktuskezelés. Lényegtelen, hogy mi a vita tárgya, de egy távkapcsolatban az ember kevésbé hajlamos elhamarkodott döntést hozni a lezárásáról, mint személyesen. Oké, rendben, itt is le tudod tenni a telefont, nem válaszolsz az üzeneteire, vagy közlöd, hogy most egy ideig ne keressen, de általánosságban az a tapasztalatom, hogy a „long distance”-párok problémamegoldó képességei jobbak is tudnak lenni, mint az együtt élő párokéi. Például, tegyük fel, hogy elég csúnyán összevesztek valamin. Ez egy személyesen történő veszekedés véget érhet egy „akkor szakítsunk!”-felkiáltással is, ami aztán hirtelen felindulásból átcsaphat valódi szakításba, ahol a felek haraggal és némi értetlenséggel válnak el. Egy távkapcsolatban, bármennyire is veszel össze a pároddal, mindig a szemed előtt van a kérdés: megéri emiatt sutba dobni mindent? Megéri, hogy az elmúlt hónapok munkáját, a várakozással töltött időt, a szép emlékeket a találkozásról, minden jövőbeni tervet lehúzhatjuk a vécén egy veszekedés miatt? Nem állítom, hogy egy távkapcsolatban ne lehetne olyan indok, ahol jogos a különválás, de általában hajlamosabbak a felek higgadtan, gondolkodás után cselekedni. Ez vonatkozik arra az esetre is, amikor a telefon lecsapása helyett inkább maradtok és megbeszélitek a dolgokat. Két különböző ember vagytok, előfordul tehát, hogy két teljesen ellentétes vélemény csap össze, legyen szó akár egy jelen-beli vagy jövőbeli problémáról, kérdéskörről. Előfordul, hogy üvöltözésig fajul a helyzet, de az is lehet, hogy szimplán csak nagyon dühösek vagytok egymásra, mégis egészen addig a telefon előtt maradtok, amíg dűlőre nem juttok. Én, saját tapasztalatok alapján, ezt tudom javasolni. Igen, néha kedved van a másikra csapni a telefont, hogy aztán később megbánd, és aggódni kezdj, hová ment, miért nem válaszol, mit csinálhat. Ha viszont mindketten képesek vagytok együtt maradni, amíg a helyzet csillapodik és/vagy a kompromisszum megszületik, ezek a veszekedések, viták abszolút építőkövei a kapcsolatnak; hiszen, miután mindketten lehiggadtatok és megbeszéltétek a dolgokat, rájöttök, hogy ezen a problémán is túl vagytok, ezt a témát is előhoztátok, most is sikerült túlélnetek, és még mindig együtt vagytok – ez pedig új lendületet adhat Nektek.

Mai utolsó tanulság (persze van még száz meg ezer, és nem is ez volt az utolsó bejegyzés a témában): a távkapcsolat megtanít arra, hogyan legyél önálló, hogyan fordíts időt saját magadra. Storytime következik: miután világossá vált a számunkra, hogy egy párt alkotunk, az első egy hét (ráadásul tavaszi szünet volt akkor, vagy húsvét, nem tudom, valamilyen egyhetes kihagyás) nagyjából úgy telt, hogy vártam. Reggeltől kora délutánig nem csináltam az égvilágon semmit, csak reggeliztem-ebédeltem, olvasgattam, a neten lógtam, ültem a szobámban és vártam, hogy Michael felébredjen és beszélhessünk. Aztán, amikor letettük a telefont, újra ugyanezt a sok semmit csináltam a következő beszélgetésig. Vasárnap este azonban, amikor felhívott egy barátnőm, elmesélte, hogy mi minden történt vele a héten, majd megkérdezte, én mit csináltam, fejbe kólintott a valóság. Megijedtem. Tényleg ennyiből fog állni ezek után az életem? Ülök és várok, és közben elszalad mellettem az idő? Tényleg ennyi lennék csak, egy egész valaminek a fele? De hát akkor mégis mit csináltam az elmúlt tizenkilenc évben? Az ijedtségből aztán elhatározás lett: én ilyet többet soha nem csinálok. Úgyhogy, számolva azzal, M mikor lesz szabad a nap folyamán, a „nem szabad” időszakokra mindig volt vagy terveztem valami elfoglaltságot: órákra jártam, találkoztam emberekkel, akikkel már régóta nem, vagy igen, de beiktattunk plusz egy találkát, elkezdtem készülni a vizsgáimra, jó filmeket néztem, írni kezdtem, ügyeket intéztem, tettem a dolgomat. Újra felfedeztem magamnak a zongorázást, belecsaptam egy sorozat végignézésébe, és több időt töltöttem a családommal. Mintha kinyílt volna a világ, újra teljes embernek éreztem magam, aki egy páros tagja, de nem a fele. Persze, volt, hogy csak ültem és vártam, de lényegesen kevesebbszer, mint régen. Előfordult az is egy idő után, hogy én nem értem rá akkor, amikor M szabad volt, mert egyszerűen nem ragaszkodtam foggal-körömmel ahhoz a szabad idősávhoz, hanem elfogadtam, hogy akkorra is lehetnek programjaim (általam tervezettek vagy kötelezők), és majd beszélünk máskor. Egymáshoz idomultunk, figyelembe vettük a másik szabad időszakait, és megpróbáltuk egyeztetni hozzá a sajátunkat, de nem függtünk egymástól – és ez nagyon fontos. Itt is, mint mindenhol, fontos az egyensúly – nem szabad egész nap otthon ülni és várni, de teljesen elfeledkezni sem lehet a másikról. Jó, ha mindig ott van a szemed sarkában, de nem kell mindig rá fókuszálni.

Távkapcsolatban lenni kicsit talán olyan, mint szinglinek; megvan az a teljes mértékű szabadság, az a fajta „bármire ráérés”, az, hogy senkivel nem kell napirendet egyeztetned, hogy a szó szoros értelmében technikailag egyedül vagy – de a nap végén, vagy amikor akad némi szabadidőd, és éppen a másik is ráér, azért jól esik a tudat, hogy van ott valaki, aki pár száz kilométerről vagy az óceán túlsó oldaláról szeret téged, és mégiscsak egy pár vagytok.

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Ő és Én

Ha már egészen idáig eljutottál, akkor felmerül bennem a gondolat, hogy talán kíváncsi vagy, ki állhat az előbbi három bejegyzés mögött, ki az, aki ennyire illetékesnek gondolja magát a témában, mi lehet az ő/ők története? Hát, most elárulom Neked:

2018. szeptember másodikán ismerkedtünk meg egy oldalon, ahol a világ minden táján élő felhasználókkal lehet beszélgetni, lehet tőlük nyelvet tanulni vagy megismerni a kultúrájukat. Mindketten relatíve régóta voltunk már az oldal tagjai, nekem nem keveset segített például, amikor spanyolból érettségiztem, de szerettem „csak úgy” is az oldalon lógni, körbenézni, beszélgetni. Így alakult aznap este is, hogy a keresőnél beállítottam, kit keresek (18 és 25 év közötti fiatalokat, bármelyik nemből és bármelyik országból), és elkezdtem böngészni a profilok között.

Kicsivel több, mint egy év után, be kell vallanom, továbbra sem tudom, miért kattintottam rá a profiljára. Mindössze a nevét, az életkorát és az országa zászlaját láttam (most, itt legyen csak M, 20, USA), illetve a profilképét nagyon piciben, éppen csak ki tudtam venni egy szőkésbarna üstököt meg egy gitárt. Lényeg a lényeg, rányomtam, hogy „megnézem”. Gáz vagy nem gáz, mindenesetre tény, hogy a fotója fogott meg először: mosolygós, kedves arcú, szőkésbarna srác, ingben, lazán keresztbe tett lábbal, ölében gitár. Emlékszem, néztem a képet, és az első gondolat, ami megfogalmazódott a fejemben, valami ilyesmi volt: „hű, te aztán helyes vagy!” No persze, ez még nem alapja egy kapcsolatnak, egyszerűen csak megállapítottam a tényt, hogy az akkor húsz éves amerikai M kifejezetten jóképű. Lejjebb görgettem, elolvastam a bemutatkozását. Összefüggő, nyelvtanilag helyes mondatok, kissé talán félénk, egyszerű stílus, amelyben megosztotta a profiljára látogatókkal, hogy szereti a történelmet, németet tanul, egyetemre jár és szeret teniszezni, gitározni, illetve Steve Carrellt. Intelligens, jól nevelt, aranyos fickó képe rajzolódott ki előttem a sorokból, és amikor a bemutatkozás végére értem, döntöttem: írok neki. Bár ez azóta is állandó vita- és szívatás-téma kettőnk között, én tiszta szívvel állítom, hogy ekkor még mentes voltam mindenféle hátsó szándéktól. Nem akartam magam feleségül vetetni vele az állampolgárságért, nem akartam fejest ugrani egy távkapcsolatba (könyörgöm, még egy „rendes” kapcsolatba sem), semmi tisztátalan gondolat nem járt a fejemben – egyszerűen szimpatikus volt, és arra gondoltam, milyen jópofa lenne egy amerikai levelezőpartner. Addigi tapasztalataimból táplálkozva azt gondoltam, beszélgetünk, ismerkedünk, aztán néhány hónap vagy akár hét múlva úgyis csökkennek majd az üzenetek, egyre ritkábban gondolunk a másikra, és szépen lassan elfelejtjük egymást.

Aha, majdnem.

Írtam neki tehát egy roppantul kínos üzenetet, amelyben természetesen igyekeztem lenyűgözni, megmutatni neki, hogy ha valakivel, hát velem érdemes beszélgetnie! Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve vártam a válaszát – addigra lecsekkoltam, hét óra időeltolódás volt az ő városa és az enyém között, vagyis nálam este nyolc, nála pedig éppen délután egy óra felé járt –, de kellemes meglepetésként ért, hogy alig egy-két percen belül jelezte a rendszer, hogy üzenetem jött – tőle. Szívesen beszélgetne velem, írta. Meséljek már egy kicsit Magyarországról, hol van, mi az, mi fán terem?

A következő nap elkérte a telefonszámomat, hogy a hosszas, várakozós üzenetek helyett inkább chatelhessünk. Onnantól kezdve valóban napi szinten kezdtünk kommunikálni, és meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem éreztem tehernek. Nem kellett külön időt szakítani rá, nem kellett emlékeztetnem magam, hogy később elolvassam az üzenetét – egyszerűen, amikor volt időm, írtam, amikor volt ideje, írt, és minden este (nála délután) vagy reggel (nála éjszaka) volt időnk hosszabb üzenetváltásokra. Nem fixáltunk soha időpontot, nem beszéltük meg, nem egyeztettünk, csak így alakult. Mindennap volt rá precedens, hogy mindketten elérhetőek voltunk, és ilyenkor természetesnek vettük, hogy chatelünk.

Kicsit több, mint egy hónap múlva egyeztettük le az első videótalálkozásunkat. Sztereotip módon egy bárban láttuk meg egymást először, azzal a kis csavarral, hogy már másfél hónapja ismertük egymást, és ez a bár, ahol én ültem, majdnem tízezer kilométerre volt tőle. Emlékszem, stresszoldásként rendeltem magamnak egy egészséges pohár vörösbort, de úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam beleinni; amikor pedig jelezte a telefonom, hogy M videóhívást indított, azt hiszem, akkora gombóc ülte meg a gyomromat, mint még sose azelőtt. Fogalmam sem volt, miért izgultam ennyire – akkoriban ez még tényleg csak alakuló barátság volt, jó, talán némi „crush”-sal fűszerezve, de se kimondva, se kimondatlanul nem volt randihelyzet. Én mégis paráztam. Azért felvettem a telefont.

A fotókról megismert kusza, szőkésbarna haj, lámpafényben csillogó zöld szem, talán valami pulcsi vagy ing (én ugyan nem emlékszem, de kérdezd M-t, ő igen – elképesztő memóriája van, amivel egyszerre rémít halálra is idegesít fel), óvatos, félénk mosoly. Némi bénázás után, amit mindenki átélt már, aki valaha is használta a Skype-ot („látsz? És most? Hallasz? Én nem hallak! Jó, most már jó a kép. Hallasz? Én hallak.), elkezdtünk beszélgetni. Döcögősen indult, persze, mindketten zavarban voltunk, mindkettőnknek új volt a szituáció, de hamarosan feloldódtunk, és úgy tudtunk beszélgetni, ahogyan írásban szoktunk. Kedves volt, közvetlen, érdeklődő és vicces, az első negyedóra-húsz perc után úgy éreztem, mintha mindig is ismertem volna, mintha minden szombaton így beszélgettünk volna eddig is.

Még nagyjából másfél hónap kellett hozzá, hogy magunknak beismerjük: megkedveltük a másikat. Visszaolvasva az üzeneteinket, ez egészen nyilvánvaló volt: két „barát”, akik egymás meglátogatását tervezik, hosszú öleléssel („cuddle”) a repülőtéren, akik aggódnak egymásért, törődnek egymással, gondolnak a másikra, jobban élvezik egymás társaságát, mint az tízezer kilométerre egymástól indokolt volna. Beszéltünk egymásról, a múltunkról, jövőbeli tervekről, családról, vágyakról és titkokról, de beszéltünk a vallásról, a melegjogokról, politikáról és abortuszról, mindezt úgy, hogy mindkettőnknek erőteljes véleménye volt, mégsem kellett cenzúrázni vagy elhallgatni a másik elől.

Egy idő után azon kaptam magam, hogy hiányzik, ha nem beszélünk. Szeretem hallani a hangját, látni, ahogy felderül az arca, ha a képem megjelenik a kis ablakban a mobilján, szeretem, hogy vitatkozunk és húzzuk egymást, szeretem, ha megnevettet, ha érzelgős, ha komoly, ha gyerekes. Mindent meg akarok osztani vele, és mindent hallani akarok, amit mondani akar. Szeretem, hogy törődik velem, hogy figyel rám, hogy érdeklem. Szeretem, ha random történelmi tényeket oszt meg velem, szeretem, ha Texasról és a szülővárosáról mesél, szeretem, ha nevetni és csodálkozni tudunk, mennyire különböző a kulturális hátterünk. Egy idő után azon kaptam magam, hogy szeretem – és ez szilveszter környékén az ő részéről is láthatóvá vált.

Most minden jogod megvan hozzá, hogy azt hidd, innentől kezdve alkotunk egy párt. Sajnos, ha ezt gondolod, tévedsz. Tudni kell rólam, hogy voltak már kamaszkori szerelmeim, tetszettek már fiúk, hittem már azt, hogy szerelmes vagyok. Az azonban, amit M közelében éreztem, teljesen új élmény volt, és ez megriasztott. A napnál is világosabb volt, hogy ezúttal tényleg beleszerettem valakibe, de ahelyett, hogy elfogadtam volna és örültem volna a ténynek, minden erőmmel igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy ez nem igaz. Mégis, hogyan lehetnék szerelmes valakibe, akivel sohasem találkoztam? Akivel egyértelmű, hogy nincs közös jövőnk? Akit csak három-négy hónapja ismerek, de mondhatom-e egyáltalán, hogy ismerem? Úgy döntöttem, túl messzire mentem ezzel, és radikális lépésre szántam el magam, amit nem ebbe a történetbe szövök bele.

2019 márciusára vált világossá, hogy tényleg nem tudok mit csinálni – szeretem, és ő viszontszeret. Belevágtunk. Nem volt fix dátuma az összejövetelünknek, nem tudom, mettől kéne számolnunk – a megújítástól, az első „szeretlek”-től, az első nyílt érzelemnyilvánítástól, fogalmam sincs. Közös megegyezéssel a megismerkedésünktől számítjuk az időt, aztán pár éven belül úgyis mindegy lesz, mert reményeink szerint lesz egy hivatalos dátumunk, amit majd „házassági évforduló” címszóval ünnepelhetünk meg minden évben.

Ekkor még mindig nem tudtuk, mikor lesz az első találkozásunk, és meddig leszünk távkapcsolatban, csak azt tudtuk, hogy vállaljuk, kerül, amibe kerül. A megoldás áprilisban kopogtatott az ajtón – M rátalált egy amerikai cégre, akik anyanyelvi angoltanárokat exportálnak az USA-ból, a világ szinte bármely pontjára – és volt nekik egy magyarországi bázisuk is. Idegőrlő hetek, hónapok következtek – a jelentkezés, a képzés elvégzése, az a közel 3-5000 dollár összegyűjtése, amibe ez az egész került, a várakozás, a reménykedés, kis és nagy csalódások, B-tervek és az elhatározás, mi szerint kerül, amibe kerül, együtt csináljuk végig. Januárra tűzték ki M költözését. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, amiért az első találkozással be is zárjuk a távolságot, ugyanakkor mégsem, mert erre a bizonyos találkozásra majdnem másfél évet kell/-ett várni, miközben más pároknak csupán egy-két hónapot, és ők gyakrabban is találkozhatnak, mint mi (ráadásul, a szó szoros értelmében mégsem zárul be a távolság, mert két teljesen és totálisan különböző városban fogunk élni, de legalább egy időzónában és egy országban leszünk). Mégsem volt kérdés, hogy vállaljuk. Nem volt kérdés, hogy összejöttünk és együtt is maradunk. Hosszútávfutók vagyunk mindketten, az azonnali, gyors élvezetek helyett hajlandók vagyunk várni a nagyobb örömért.

Kijelenthetem, hogy napról napra, hónapról hónapra egyre jobban szeretem ezt az embert. Talán merészség ilyet mondani úgy, hogy ő még nincs huszonkettő, én pedig körülbelül félúton járok a tizenkilenc és a húsz között, és mégis – a távolság képes felnőttet csinálni a fiatalokból. Minden nap lenyűgöz az elhivatottsága, a komolysága, az elkötelezettsége. Én pedig, magamat is meglepve, ülök az ablakomban és várok, hűséggel, támogatással, mint egy biztos pont, ahová, ha szüksége van rá, megérkezhet. Pénelopé és Odüsszeusz vagyunk, csak éppen a türelmetlen kérők nélkül. Fiatalok vagyunk, szinte még gyerekek, a srác, aki az anyukájával moziba ment, hogy megnézze az új Marvel-filmet, és a lány, aki képes volt könnyesre röhögni magát, amikor a pénztárnál a kasszás vöröslő arccal mondta a fickónak, hogy „húzza ki, legyen szíves”. Mármint, a bankkártyát. És felnőttek is vagyunk, akik egymásért küzdenek, ki-ki a maga módján, és akiknek természetes, hogy nem csak egy városban, de egy lakásban is fognak élni, és amint sikerül elég pénzt összegyűjteni, összeházasodnak. Ja, hogy „soha ne házasodj harminc előtt”? Vagy hogy „aki huszonhárom évesen házasodik, az olyan, mintha lelépne a buliból este nyolckor”? Csak a vállamat tudom megvonni. Ha a távolságot és ezt a küzdelmet átvészeltük, és ha nem öljük meg egymást egy évvel az összeköltözés után sem, akkor jöhet bármi – nekünk itt a helyünk, egymás mellett.

Nagyvonalakban ennyi volna a megismerkedésünk története. Fogok még sztorizgatni az elmúlt egy évről, és bizonyos időközönként beszámolok az éppen aktuális helyzetünkről is, de dióhéjban (így visszaolvasva egy kicsit nagyobb dió héjában) ez a mi történetünk. Innentől pedig „a végtelenbe és tovább!”. Együtt.

Köszönöm, hogy elolvastad! Remélem, sikerült megmutatnom, hogy igenis működhet ez így is. Fel a fejjel és menj tovább, mert megéri, de még mennyire, hogy megéri.

P

Instagram, Twitter: @usatohungary

E-mail: boldogsagtizezer@gmail.com

https://ko-fi.com/usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

A távkapcsolat definíciója – L(ong) D(istance) R(elationship)

Ha a Google-be beütöd, hogy „távkapcsolat”, vagy angolul „long distance relationship”, nagyjából kétféle cikkel találkozhatsz rögtön az első oldalon: vannak a „hogyan éljük túl a távkapcsolatot”-féle tippek és tanácsadó rovatok „brit tudósok” vagy „mezei újságírók” tollából, különböző női magazinokhoz tartozó, vagy szimplán nőktől, nőknek szóló weboldalakon, és vannak a személyes siker- vagy épp kudarctörténetek, persze ezekből lényegesen kevesebb lelhető fel. A legtöbb cikk készpénznek veszi, hogy ha már az ember rákeresett a kifejezésre, akkor pontosan tudja, mit jelent, mit vállal vele, régóta benne él, és nem kell semmit sem megmagyarázni, mert biztos mindennel képben van, elég csak hozzávágni a tuti 6-, 8- vagy éppen 27 tippet, amitől tartóssá válhat a kapcsolat, amivel ki lehet bírni egymás nélkül, vagy esetleg azt a 11-et, ami a szexuális élet fellendülését/fenntartását célozza meg.

Ezek a cikkek persze lehetnek hasznosak, hiszen ki ne szeretné a tipp-tárakat, és ki ne szeretne inspiráló történeteket olvasni (jelzem, ha az emberek nem szeretnének, akkor én is és ez a blog is jó nagy bajban lennénk…)? Mindenkit megnyugtatok: nem egy újabb tipp-tárral készültem a mai bejegyzésben, hiszen abból millió és egy kering szerteszéjjel a felhőben, ha nincs rá külön igény (ha van, az se baj, mert szívesen hozzáteszem a magamét plusz egy „x tipp, ha távkapcsolatban élsz”-cikk formájában), csak szeretném tisztázni az alapfogalmakat, a távkapcsolat felépítését, némi statisztikát, és a végén arra is kitérnék, mi is pontosan a bajom ezekkel a tipp-táras és távkapcsolatos egyéb cikkekkel.

Maga a távkapcsolat, mint definíció, nem nagyon szerepel a magyar szótárakban, így engedd meg nekem, hogy az angol nyelvű Wikipedia-oldalról osszam meg Veled, mit is takar a „long distance relationship” (LDR, távkapcsolat) kifejezés. (Az oldalon a továbbiakban „távkapcsolat”-ként vagy „LDR”-ként fogok a fogalomra hivatkozni.)

A távkapcsolat fogalma tehát: intim kapcsolat, párkapcsolat olyan partnerek között, akik földrajzilag szeparáltak egymástól, azaz nem ugyanazon a földrajzi helyen (város, ország, kontinens) élnek („geographically separated from one another” – Wikipedia, Long-distance relationship szócikk). Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ha az egyik fél Velencén, a másik pedig Gárdonyban lakik, de egyébként a házuk közötti távolság tizenöt perc biciklivel, akkor ők már távkapcsolatban élnek. Bár nincs hivatalos limit, az kimondott-kimondatlan közmegegyezés a témával kapcsolatban, hogy a távolság legalább akkora mértékű legyen, amely megakadályozza a mindennapi, vagy legalábbis a heti egy-kétszeri találkozást a felek között (ha megegyezünk abban, hogy egyébként ezt munka vagy zsúfolt napirend nem akadályozná). Elég bonyolult tehát eldönteni, mi számít távkapcsolatnak és mi nem; az emberek általában akkor emlegetik a fogalmat, ha például két fiatal az ország két végébe kerül egyetemre, vagy ha egy házaspár egyik tagja külföldre költözik a munkája miatt, a társa pedig otthon marad. A távkapcsolat jelenthet Budapest-Győr távolságot, és jelenthet New York-Szöul távolságot is, a lényeg, hogy a felek között lévő fizikai, földrajzi távolság megakadályozza a rendszeres, személyesen együtt töltött időt.

Bár Magyarországon ilyesfajta kutatásról eddig még nemigen hallhattunk, az Egyesült Államokban 2005-ben készült egy felmérés a témával kapcsolatban, ahol megállapították, hogy körülbelül 14-15 millió ember él távkapcsolatban (ez a szám 2015-re 14 millióban stagnált). Kiderült továbbá, hogy az egyetemi párkapcsolatok 32,5%-a távkapcsolat. A két fél közötti távolság átlag 125 mérföld, a párok átlagosan 2,7 naponta beszélnek telefonon, és 1,5-szer találkoznak egy hónapban. Legtöbben a 14. együtt töltött hónap után gondolkodnak el az összeköltözésen. A távkapcsolatok 40%-a szakítással végződik; a 4-5. hónapban merülnek fel először konfliktusok. A párok 75%-ánál egy ponton megtörténik az eljegyzés, és 10%-uk az esküvő után is távkapcsolatban marad. Körülbelül 3,75 millió táv-házasságban élő párról tudunk az Egyesült Államokban. (www.longdistancerelationshipstatistics.com)

Látható tehát, hogy a távkapcsolat a huszonegyedik század egy elterjedt kapcsolati formája, amiről mégiscsak nagyon keveset tudunk, hacsak nem élünk mi magunk is egyben, vagy nincs a környezetünkben LDR-páros. Nem véletlen – mint ahogy azt már előttem is bizonyára sokan megénekelték, a világ bármely pontja közelebb van az éppen aktuális tartózkodási helyünkhöz, mint eddig bármikor. Vonatok, hajók, repülőgépek, mobiltelefonok, videóchatek, különböző, kifejezetten LD-pároknak kifejlesztett appok, mindenféle földi jó teszik lehetővé a kapcsolattartást. A fényképek postán küldözgetése, a hosszú, kézzel-papírra írott levelek, képeslapok, hetekig tartó, idegőrlő várakozás és néhány lopott perc a vezetékes- vagy köztelefonnál ha éppen van ilyen, már régóta nem akadályozzák a távkapcsolatok működését. Persze, kedves és szép gesztus egy csomag, levél vagy fénykép „régimódi” postázása a másik félnek, de el kell ismerjük, a modern technológia ebben a helyzetben a legjobb barátunk és leghűbb segítőnk; talán ezért is élik a távkapcsolatok manapság virágkorukat.

Ma már nem tabu távkapcsolatban élni (habár, arról sajnos fogalmam sincs, ez valaha is tabunak számított-e). A család, barátok nagy eséllyel nem fognak a képedbe röhögni, nem fognak legyinteni és azt mondani, ez lehetetlen, mivel manapság már hellyel-közzel köztudott, hogy „de nem is”. Szkeptikusok persze mindig is vannak és lesznek, de már jóval kevesebben; a távkapcsolat egyre széles körökben válik elfogadottá, „valid kapcsolattá”, és ezzel együtt, illetve éppen ezért kezdtek megjelenni a bejegyzés elején emlegetett távkapcsolat-segítő cikkek. És hogy mégis mi velük a bajom?

Alapvetően semmi, hiszen a tippek tényleg hasznosak, még ha általánosak is. A legnagyobb baj mégis ezekkel, hogy készpénznek veszik, hogy a két fél, akik távkapcsolatba lépnek egymással, már régóta ismeri egymást, minimum barátok, de inkább társak. A legtöbb írás szerint távkapcsolat azért alakul ki, mert az egyik fél másik egyetemre megy, külföldön kap munkát, áthelyezik, Erasmusra megy, stb – de minden esetben az az alapállás, hogy már egy ideje ismerik egymást személyesen, volt idejük összecsiszolódni, együtt járni, akár együtt élni, nem a nulláról indítanak útjára egy távkapcsolatot, ami még így is pokoli nehéz. Sem a „brit tudósokban”, sem a „mezei újságírókban” nem merül fel, hogy bizony a távkapcsolatok egy része, ha nem is jó része, főleg a 2010-es évektől kezdve, a Facebook és egyebek megjelenésével, az interneten, eleve egymástól távol kezdődik el. Se a tipp-tárak, se a személyes beszámolók nem említik, hogy vannak olyan kapcsolatok, amik a kezdetektől fogva LDR-ek voltak, ezzel kizárva a körükből azokat a távkapcsolatban élőket, akikre pedig pont ez vonatkozik, többek között minket is; ez pedig egy olyan „piaci rés”, szebben mondva hiányosság a cikkek tömkelegében, amit igenis be kéne tömni – hiszen miért is vesszük alapul, hogy csak akkor működhet a távkapcsolat, ha az a kapcsolat egy pontján következik be? Miért ne működhetne a kezdetektől? Miért nem beszélünk azokról a párokról, akik Instagramon, Facebookon, különböző (randi- vagy nem randi-) oldalakon ismerték meg egymást, tényként kezelve a távolságot, nem hirtelen jött változásként? Ezek a típusú kapcsolatok ugyanis külön cikkeket, külön tanácsokat, külön hozzáállást igényelnek, hiszen más bizonyos távolságból felépíteni egy kapcsolatot, mint „csak” működtetni.

Többek között erről is szó lesz a későbbiekben – szeretném Neked megmutatni, hogy a távkapcsolatoknak nem csak ez az egyetlen, a cikkekben fellelhető típusa van, hanem igenis lehet úgy távkapcsolatban élni, hogy az a kezdetek kezdetétől „long distance”.

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a kis összefoglaló bejegyzést, további jó böngészést kívánok, és remélem, hogy fogsz még erre járni!

P

Instagram: @usatohungary

PODCAST: anchor.fm/usa-to-hungary

Design a site like this with WordPress.com
Kezdjük el